2011. május 10., kedd

Erdélyi és csángó költészet: BORDY MARGIT

Bordy Margit (1944) költő, festőművész. A Maros megyei Unokáról Marosvásárhelyen át (képzőművészeti középiskola) jut el Kolozsvárra, ahol a Ion Andreescu Főiskolán diplomázik (1970), nyugdíjazásáig rajztanár. Kötetei: Hét fehér (1981), Ahol nem pihen madarak szárnycsapása (2007). Válogatásunk ez utóbbi kötet alapján történt.




Szavak parazsából


Fekete varjak árnyéka lebben 
rekedt hangjuk barázdák nyelik. 
Egy régi beszélgetés szava rezzen, 
éli álmát, keresi értékeit.


Szavak. Drágakövek vagy kések, 
öröm vagy könny követei. 
A harc mindennapos, s ki érti 
a gondolat hogy választ vezért?


Fekete varjak árnyéka lebben, 
az évszak indulatát sodorja a szél. 
Szavak parazsából főnixként rezzen 
a látomás tenyeremben — arcod vonásai.




Eljön egyszer


Eljön egyszer ez is, az is 
aprópénzre váltott a gondolat. 
Agyat zsibbasztó slágerbe fonódik 
aranyozott cserép, agyag.


S köddévált tegnapban marad 
halottként a jogra alkalom. 
Vért isznak a virágok valahol, 
s a Parnasszuson karnevál dobol.




Legelő nyáj csilingeli


Kedvesem, kedvesem 
sohasem volt, sohasem lesz, 
legelő nyáj csilingeli 
ebben a zöld délelőttben.


Kedvesem, kedvesem 
faragott kapun túl a kertben 
gyümölcs érik nem közöny 
ebben a sárga délidőben.


Kedvesem, kedvesem, 
semmivé porló magánykőzet 
homályos az út a létben 
alkonyatkor, minden megtörténhet.
****************************
A vesztes mindent megtalálhat, 
a győztes mindent elveszíthet.


(A folytatáshoz kattanjunk a További bejegyzések-re)



Szárhegy
Zöld Lajosnak


Mintha víz alatti erdőben járnék, 
zöldezüst törzsek világítanak. 
A tóvá fogant annaátok táján, 
bűvölő legendákat borzongat a szél.


Alvilági hercegtől elszabadultan, 
rózsafüzéres erdő tündére jár. Asszonyok, 
lassú menetben, a kápolnáig zsongva, 
két fasor között feketegyöngyös sétány.


A kolostorból az öreg Lázár barát 
rézcsengővel űzi a reggel álmait. 
Visszatér a magány a szerzeteshez,
ha elhal a hegedű a csillagképek fényén.


Fehér boltívek alatt, mohás gyökerekből 
ötszáz év árnyéka nő a vár körül. 
Néma lőréseiből harangra rezzen 
nappali álmából a sötéthangú bagoly.


Fekete legendákból a fehér vásznakon, 
mint főnixmáglyán, a színek zenéje éled. 
A Tatárdombon éles mozdulatba zárva, 
fehér márványszoborból néma méltósággal,
 végzetet kiált a tatárölő asszony.




Bejárt utak mentén


Testem köré nő a magány. 
Vaserdő varázskörében 
vergődő ólommadár. 
És forog, táncraperdül 
a narancs napkirály, 
mesék királyságába zár.


Kristálygömb tisztul, 
viharűző harang kondul 
valahol Erdélyben.
Felnyög a föld, sírokkal terhes. 
A bejárt utak mentén e
mlékek lánca szakad.


Titkos térképeken hasad az ég,
szökik a fény,
lépked az élet elhagyott otthonokban.




Megfestetlen képeim


Óriás udvar, ház, kert. 
Gyermekkor szaladja körbe. 
Babák szenderülnek, 
bölcső ring 
kerek holdas éjben.


Apám verset mormol, 
gyalut forgat a kezében, 
hull a fényes forgács 
sárga padlókeretbe. 
Köd, kék fény takarja 
pórusait a földnek.
****************
Falovacska hintázik a szélben.
****************
Zöld egekből tragédiák 
vonulnak a hegygerincen. 
Fekete pontok, vonalak, 
emberre, lóra tekerednek. 
Ezüstös fák között 
Angyal énekel,
hűsítő könnye hull 
a harcmezőre.
*****************
Néma madarak a halottak fölött 
ezerkilencszáznegyvennégyben.
****************
Imbolygó anya, gyermekkel ölében, 
árva mátka néz kiszáradt szemmel a levélre, 
lovak patája vörös avart tapos a földbe. 
Legenda száll a mélybe, 
benne Királyfi vágtat, s kardjáról 
átfénylik a csillag a jövőbe.
****************
És nem hull kép az idő emésztőjébe.
****************
Faragott kerítés porlik el, 
elfeledett ösvényről 
felröppen a lepel. 
Messzi csillag magánya 
világít.
*****************
A metamorfózis varázsa 
hosszú, színes árnyékban 
a parttalan égen.




Ajándékom a rózsa


...rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból...
Jorge Luis Borges 


Szirma közt végtelen spirál,
mélyvíz örvénye, rejtelem.
Szűzi fehér, piros vagy karmazsin,
illata mágia, elnyeli arcod,
ünnep és háború jelképe az időben,
virága elnyel haragot, port, könnyeket.
Tüskéi éber jegy, vértezet,
bársonyos szirmok követe, melyek
verset, képet, éneket,
titkos ízeket rejtenek.


Boldogságot sugall a rózsa,
nem látok belőle eleget.




Pogány tűz


Árkádiámban pogány tűz ég. 
Koszorúban a láng költőt idéz. 
Ropog a tűz formát öltve, 
sámán pörög kör közepébe. 
Ragyog az éjszaka, csillagban él. 
Hold hegyén ezüst, bizarr lény.


Árkádiámban galaxis mesék. 
Ősi szó forrása égiek kézjegyével 
írja a vágy erősebb erejét. 
Mágia a szó, himnuszban vére. 
Szerelemvarázs, Szíriusz világít le 
lélekszobámra. Poe hollóját várja a csend.
**********************************
Sohasem. Sohasem. Sohasem. Sohasem.




Még


Ódon vár. Repkény zöldje őrzi. 
Bujdosó múlt, Janus-arcú jelen. 
Visszhang nélkül alig lélegezve várok 
egy szót, amiért érdemes.


Várok egy csodát túlélő földemen. 
Ellopott remény után vigaszként mi jöhet? 
Hitvány valóság nehéz pora fed 
múltba süllyedt várat, éneket.


Még közös a szó, az emlék. 
Távoli lélekpart, elérni nehéz lett. 
Intek, a mozdulat már szobor, de
 kevesen látnak akik néznek.


**********************************


Fogy a hit, mit a semmi ápol. 
Ki vezér lehetne, magáért gagyog. 
A célra csak bambul, mint a szóra,
 mely az értelemig nem hatol.




Lassú lépésben


Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben
bejárnám Kolozsvárt, a kincsest.


Valamikor hittem,
éden meleg sugara fénylik felettem.
Későn jött az igazság,
s kevés az erő mi menthet.


Hinni se akartam, de látni kellett,
átvált szó, barát, élet.
Elhagyott utcán macskakő ének,
visszatekert időben.


Mi vonzz ehhez a tájhoz?
Más földi részen is volt állomásom.
Vers, szín a Fellegváron? A Szamos?
Mátyás, s a volt igazságok?
– – – – – – – – – – – – – – – 
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben,
nézem a folyót. Jó időben, rossz időben,
nevében szőke az ének.
– – – – – – – – – – – – – – – 
Partra tör az iszap, sötétben terjed.
Elhagyott tárgyak, süllyedő emberjelek.
Rajzukról mit írnak, mondjuk ötezerben?




Ahol nem pihen madarak szárnycsapása


Ahogy életre kel az élettelen anyag, 
ahogy a látvány néha csak káprázat, 
ahogy a kép az öröklét hiánya, 
ahogy a hullám egymást kiadja, falja, 
ahogy arcát a kő magába zárja, 
ahogy a lepke csodáit feloldja, 
ahogy a fény él s meghal naponta.


Ahol nem pihen madarak szárnycsapása.


Ahol a nagymenő az angyalt játssza, 
ahol a félelem a Nagyságot kizárja, 
ahol a remény mint pitypang halála.




A föld másik arca


Kristályba zárt árnyék, szín, 
sziromformában ezer sugár. 
Vízcseppnyi derű, rózsaálom,
féltett semseit ritkaság 
viseli a föld másik arcát, 
hol Napot vált fel 
belső ragyogás.




A város


Pályaudvaron várok indulásra,
a városon még hajnal dereng.
Nem gondolok semmilyen csodára,
de rálátok amire érdemes.
Két szürke fa tövén a téren,
három ember ébred
kartonra vetett ágyon.
Még zöld a fű, a fény meleg,
a fiatalabb karját nyújtja,
nehezen kel a két öreg.
Fárasztó a reggel, akaratlan látom,
az asszonyon fehérnemű se lebeg.
Szatyorban őrzött kincseire néz,
benne könnyű a rend.
Az élet néha szatyorba fér,
az is egyetlenegy.
Mezítláb van, lábán dombormű erek,
fehér haján virágos kendő,
ölében kopott a táska — ez a trend.
Mereng maradék kincsein:
biblia, fésű, és tükre
kék bársony keretben.


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések: