Szavak parazsából
Fekete varjak árnyéka lebben
rekedt hangjuk barázdák nyelik.
Egy régi beszélgetés szava rezzen,
éli álmát, keresi értékeit.
Szavak. Drágakövek vagy kések,
öröm vagy könny követei.
A harc mindennapos, s ki érti
a gondolat hogy választ vezért?
Fekete varjak árnyéka lebben,
az évszak indulatát sodorja a szél.
Szavak parazsából főnixként rezzen
a látomás tenyeremben — arcod vonásai.
Eljön egyszer
Eljön egyszer ez is, az is
aprópénzre váltott a gondolat.
Agyat zsibbasztó slágerbe fonódik
aranyozott cserép, agyag.
S köddévált tegnapban marad
halottként a jogra alkalom.
Vért isznak a virágok valahol,
s a Parnasszuson karnevál dobol.
Legelő nyáj csilingeli
Kedvesem, kedvesem
sohasem volt, sohasem lesz,
legelő nyáj csilingeli
ebben a zöld délelőttben.
Kedvesem, kedvesem
faragott kapun túl a kertben
gyümölcs érik nem közöny
ebben a sárga délidőben.
Kedvesem, kedvesem,
semmivé porló magánykőzet
homályos az út a létben
alkonyatkor, minden megtörténhet.
****************************
A vesztes mindent megtalálhat,
a győztes mindent elveszíthet.
(A folytatáshoz kattanjunk a További bejegyzések-re)
Szárhegy
Zöld Lajosnak
Mintha víz alatti erdőben járnék,
zöldezüst törzsek világítanak.
A tóvá fogant annaátok táján,
bűvölő legendákat borzongat a szél.
Alvilági hercegtől elszabadultan,
rózsafüzéres erdő tündére jár. Asszonyok,
lassú menetben, a kápolnáig zsongva,
két fasor között feketegyöngyös sétány.
A kolostorból az öreg Lázár barát
rézcsengővel űzi a reggel álmait.
Visszatér a magány a szerzeteshez,
ha elhal a hegedű a csillagképek fényén.
Fehér boltívek alatt, mohás gyökerekből
ötszáz év árnyéka nő a vár körül.
Néma lőréseiből harangra rezzen
nappali álmából a sötéthangú bagoly.
Fekete legendákból a fehér vásznakon,
mint főnixmáglyán, a színek zenéje éled.
A Tatárdombon éles mozdulatba zárva,
fehér márványszoborból néma méltósággal,
végzetet kiált a tatárölő asszony.
Bejárt utak mentén
Testem köré nő a magány.
Vaserdő varázskörében
vergődő ólommadár.
És forog, táncraperdül
a narancs napkirály,
mesék királyságába zár.
Kristálygömb tisztul,
viharűző harang kondul
valahol Erdélyben.
Felnyög a föld, sírokkal terhes.
A bejárt utak mentén e
mlékek lánca szakad.
Titkos térképeken hasad az ég,
szökik a fény,
lépked az élet elhagyott otthonokban.
Megfestetlen képeim
Óriás udvar, ház, kert.
Gyermekkor szaladja körbe.
Babák szenderülnek,
bölcső ring
kerek holdas éjben.
Apám verset mormol,
gyalut forgat a kezében,
hull a fényes forgács
sárga padlókeretbe.
Köd, kék fény takarja
pórusait a földnek.
****************
Falovacska hintázik a szélben.
****************
Zöld egekből tragédiák
vonulnak a hegygerincen.
Fekete pontok, vonalak,
emberre, lóra tekerednek.
Ezüstös fák között
Angyal énekel,
hűsítő könnye hull
a harcmezőre.
*****************
Néma madarak a halottak fölött
ezerkilencszáznegyvennégyben.
****************
Imbolygó anya, gyermekkel ölében,
árva mátka néz kiszáradt szemmel a levélre,
lovak patája vörös avart tapos a földbe.
Legenda száll a mélybe,
benne Királyfi vágtat, s kardjáról
átfénylik a csillag a jövőbe.
****************
És nem hull kép az idő emésztőjébe.
****************
Faragott kerítés porlik el,
elfeledett ösvényről
felröppen a lepel.
Messzi csillag magánya
világít.
*****************
A metamorfózis varázsa
hosszú, színes árnyékban
a parttalan égen.
Ajándékom a rózsa
...rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból...
Jorge Luis Borges
Szirma közt végtelen spirál,
mélyvíz örvénye, rejtelem.
Szűzi fehér, piros vagy karmazsin,
illata mágia, elnyeli arcod,
ünnep és háború jelképe az időben,
virága elnyel haragot, port, könnyeket.
Tüskéi éber jegy, vértezet,
bársonyos szirmok követe, melyek
verset, képet, éneket,
titkos ízeket rejtenek.
Boldogságot sugall a rózsa,
nem látok belőle eleget.
Pogány tűz
Árkádiámban pogány tűz ég.
Koszorúban a láng költőt idéz.
Ropog a tűz formát öltve,
sámán pörög kör közepébe.
Ragyog az éjszaka, csillagban él.
Hold hegyén ezüst, bizarr lény.
Árkádiámban galaxis mesék.
Ősi szó forrása égiek kézjegyével
írja a vágy erősebb erejét.
Mágia a szó, himnuszban vére.
Szerelemvarázs, Szíriusz világít le
lélekszobámra. Poe hollóját várja a csend.
**********************************
Sohasem. Sohasem. Sohasem. Sohasem.
Még
Ódon vár. Repkény zöldje őrzi.
Bujdosó múlt, Janus-arcú jelen.
Visszhang nélkül alig lélegezve várok
egy szót, amiért érdemes.
Várok egy csodát túlélő földemen.
Ellopott remény után vigaszként mi jöhet?
Hitvány valóság nehéz pora fed
múltba süllyedt várat, éneket.
Még közös a szó, az emlék.
Távoli lélekpart, elérni nehéz lett.
Intek, a mozdulat már szobor, de
kevesen látnak akik néznek.
**********************************
Fogy a hit, mit a semmi ápol.
Ki vezér lehetne, magáért gagyog.
A célra csak bambul, mint a szóra,
mely az értelemig nem hatol.
Lassú lépésben
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben
bejárnám Kolozsvárt, a kincsest.
Valamikor hittem,
éden meleg sugara fénylik felettem.
Későn jött az igazság,
s kevés az erő mi menthet.
Hinni se akartam, de látni kellett,
átvált szó, barát, élet.
Elhagyott utcán macskakő ének,
visszatekert időben.
Mi vonzz ehhez a tájhoz?
Más földi részen is volt állomásom.
Vers, szín a Fellegváron? A Szamos?
Mátyás, s a volt igazságok?
– – – – – – – – – – – – – – –
Lassú lépésben, képzeletben
fehér lovon, zöld délelőttben,
nézem a folyót. Jó időben, rossz időben,
nevében szőke az ének.
– – – – – – – – – – – – – – –
Partra tör az iszap, sötétben terjed.
Elhagyott tárgyak, süllyedő emberjelek.
Rajzukról mit írnak, mondjuk ötezerben?
Ahol nem pihen madarak szárnycsapása
Ahogy életre kel az élettelen anyag,
ahogy a látvány néha csak káprázat,
ahogy a kép az öröklét hiánya,
ahogy a hullám egymást kiadja, falja,
ahogy arcát a kő magába zárja,
ahogy a lepke csodáit feloldja,
ahogy a fény él s meghal naponta.
Ahol nem pihen madarak szárnycsapása.
Ahol a nagymenő az angyalt játssza,
ahol a félelem a Nagyságot kizárja,
ahol a remény mint pitypang halála.
A föld másik arca
Kristályba zárt árnyék, szín,
sziromformában ezer sugár.
Vízcseppnyi derű, rózsaálom,
féltett semseit ritkaság
viseli a föld másik arcát,
hol Napot vált fel
belső ragyogás.
A város
Pályaudvaron várok indulásra,
a városon még hajnal dereng.
Nem gondolok semmilyen csodára,
de rálátok amire érdemes.
Két szürke fa tövén a téren,
három ember ébred
kartonra vetett ágyon.
Még zöld a fű, a fény meleg,
a fiatalabb karját nyújtja,
nehezen kel a két öreg.
Fárasztó a reggel, akaratlan látom,
az asszonyon fehérnemű se lebeg.
Szatyorban őrzött kincseire néz,
benne könnyű a rend.
Az élet néha szatyorba fér,
az is egyetlenegy.
Mezítláb van, lábán dombormű erek,
fehér haján virágos kendő,
ölében kopott a táska — ez a trend.
Mereng maradék kincsein:
biblia, fésű, és tükre
kék bársony keretben.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése