Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte (1948), ahol már diákkorában lapot szerkesztett Diákszó címmel. Érettségi után a bukaresti Mihai Eminescu Irodalmi Főiskolán szerez diplomát (1952), s az Utunk szerkesztőségébe kerül. 1958-ban, a magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások második hullámában eltávolítják a laptól, s munkás egy kolozsvári villamossági üzemben. 1962-től a Dolgozó Nő, majd az Előre, illetve 1969-től az Igaz Szó kolozsvári szerkesztője. 1986-ban nyugdíjazzák, 1987-ben áttelepül Magyarországra. Munkásságából elsősorban prózai munkáit tartják számon. Két megjelent verseskötete, (Mélyrepülés, 1970; Mélységmámor, 1974) ugyancsak epikusi erényeiről vall, Láng Gusztáv szavaival élve: "líránk színskálájának gazdagítását jelenti".
VÁRÓTEREM
Éjféltájban befut a szorongás,
mint valami pontos gyorsvonat.
Két pislogó lámpa a szemem.
Csattog a javíthatatlan ízeltlábú.
Kérem a jegyeket. Mire vártok?
Mi ez a fullasztó tolongás?
Csak a lemondás szoríthat helyet.
Ez a vonat messze megy: Sehová.
Nyissatok valami ablakot. Legyen
levegő, amint volt világosság.
Átlőtt nyakú hattyúk — a Csendes
óceánnál is tágasabb vizeket
keresünk meghalni. Indul a vonat –
én maradok.
JÁTÉK
Valahol megint játszottak a katonák:
újabb államcsínyről olvasok.
Ó, ha csak ezt játszanák mindig —
hagyják a halált békében dolgozni.
UTOLJÁRA TEGNAP LÁTTAM
Számlától számláig élünk.
Utoljára tegnap láttam
— két ember hozta egy harmadiknak —,
a koporsón ott lebegett, szegen,
a bizonyára gondosan kitöltött papír.
Kis szél játszott vele, mint virággal.
Ó, egyetlen örökkévalóság: SZÁMLA.
EGYIK NAPRÓL A MÁSIKRA
Mindig váratlanul kell a fény.
Bealkonyul, például.
Felriadunk: nem akar megvirradni.
Kicsap egy biztosíték.
Valamit tisztábban kell látni: kattan a kapcsoló.
,,Amarra jő egy fekete felhő."
Az ember keres ezt-azt a szobában,
melyet szeretettel nem tudunk megtölteni –
ám a meggyűlő gyűlölethez kicsi.
Vihar kidönt valahol egy vasoszlopot.
Szerelmesünk feje fölé glóriát kell vonni.
Egyszerre nagyon fontos, hány órakor
jutott eszünkbe, hogy élünk.
Barátoknak villanyt gyújtunk —
ha már eltaláltak hozzánk, tovább ne botorkáljanak.
Jönnek a hosszú téli éjszakák.
Szívszélhűdésben kiégett egy villanykörte.
De elég, ha csak egyszerűen bealkonyul;
mindig ez történik.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
MÉLYREPÜLÉS
(Az avasi Kőszegremetén azt tartják, aki
öregember már nem tud felmenni a szőlőhegyre
— abban az évben meghal.)
Ha én el merném mondani, hogy bennem azóta mi reszket. Amikor megtudtam, mit nyerek vele, a fent-megjelenés fáradtságával — ezt az évet legalább —, már ott álltam a hegyen. Nem írom le, milyen volt az ősz. Valami állandóbbat kerestem, amibe meg lehet fogózni. Az ősz szemem láttára alakult. Délután negyed négykor letette ugyan az ecsetet, de csak ebédszünetre, később annál nagyobb lendülettel folytatta a munkát. Már nem perzselt a nap, megperzselt minden levelet. A napot, ott, a hegyélen, leszakíthattam volna az égről, akár egy almát. Ha akarom.
Csak álltam ott,
megrészegülten a felismeréstől,
hogy van haladék.
Van menedékház,
itt, ez a néhány présház, ha más nem.
Egy könnyű vihar, mint kalapot, megemelné őket,
de ha kibírtak százéveket,
egy keveset még várnak.
Lüktető ujjongás áradt szívembe.
Orgonamuzsika: vagyok.
Tétova pillanat: nem emlékezem, csak vagyok.
Pillanat: élni gyermekjáték.
Súlyos a hegy: csupa lebegés.
Présházak gerendáján elszáradt szüretek.
Mi dolgom velük?
Balra azt a bárányfelhőt már láttam valahol.
Holnap is láthatom?
Élj: csak gyermekjáték.
Ne vegyétek el a játékomat.
De mondhatom másképp is. A világ e jószagú asztala fölött magányos helikopter — én mindig a szitakötő nevet álmodtam számára —, egy-helyben repülése voltam. Könnyen költöző sziget, mely türelmével úgy szeleteli a levegőt, hogy senkiét el nem veszi azért. Így álltam ott, miközben apám jutott eszembe: ,,Ne bíbelődjünk a részletekkel, részletkérdésekre nem érdemes válaszolni, az ember nem részletkérdésekért felelős". Adjam magam egészen? Adom. Már több pohár bort emeltem a magasba, nehéz óbort. Gyöngye felszállt legméltóbb szintjére: koponyám belső csillagpályáira. Úgy megértettem a világot, mint másik, a csodálatra nem megvetendőbb, külön naprendszer. Tudom, hogy kulcscsontom nem nyitja titkok zárját. De az anyag se feledje vaksi buzgalmában: minden kísérlete hiábavaló. Egyedül az emberben döbbenhet önmagára. Nem akartam emlékezni, mégis visszahallottam az időbe:
Mennyi ember, honnan jönnek,
tüdő fújtat, még csak néhány méter,
aki felér, kitűzheti mosolya piros lobogóját.
Elől mindig öregek zihálnak,
görbe bot segíti görbe hátuk,
szívük botlik rögbe, térden jönnek,
markuk füvet legel,
de felvonulnak csak azért is — inukszakadtáig.
Ellobbanó atomreaktorok.
A magfúzió boldog iszonyata.
Szép ibolyántúli sugárzás,
mely néha mínusz 273,2 fok:
fogat már nem is vacogtató hideg.
Nem sok ez egy kicsit — ennyi teher —
az emberek esendő fenségének?
Mert egyszer – nem sikerül felérni a hegyre végül. Hol a híd, ami átvinne a végtelenbe? Mivégre emelkednek csúcsok, ha csak ama szakadék kifutópályái? Milyen lehetett az özönvízkor lemaradni Noé bárkájáról? „Kéretik a kölcsönvett felszerelést hiánytalanul visszaadni." A Jupitert egy űrhajóért. De mért nincs a Tejúton sehol kiírva, merre van a vészkijárat? Hallásunkat egyetlen kérdés örökre elrobbantja. Nem kérdezek tovább. Aki mondani akar valamit, így címezze: Poste restante. Ragassza levelét címke helyett mindenféle üvegekre, az üvegeket kézről kézre adja már az emberiség, valahol csak megfénylik majd egy-két betű:
Láthatatlan falnak fordul szívünk,
görbebotunk szépen egyenes lesz,
jobb kezünk csak bal kezünket fogja,
lehunyt szemmel látunk valahová -
véget ért az erőltetett menet.
Mivel nem tehettem egyebet, észrevétlenül zsebre vágtam a hátam mögé lopakodott Napot. Csak ki kellett nyújtanom érte a kezem. Almának is elvihettem volna, gyönyörű pirosra érett. De én valami emléket akartam onnan, arról a hegyről, elloptam nektek NAP-ul. Reggelig senki sem fogja észrevenni a hiányt; reggel én már árkon-bokron túl leszek. Inkább lopok, de nem nézhetem ölbekézzel, hogy a Földet, mint valami olcsó üveggolyót kicikkantják talpunk alól. Vagy nincs más hátra, mint oly nyugalommal nézni a dolgok elé, ahogy rég a karóba húzottak pipát szívtak? A nap immár az én lángszóróm - kezetekbe adom. Ó, ha mind e helyett ezt mondhattam volna el már. Egyszer elmondjuk majd. Testvéreim.
MÁMOR
Dolgoztam; még meleg a kezem.
A nyári dél emeli meg így a földet.
Pedig már rég elmúlt éjfél is:
a sötét beüvegezett minden ablakot.
Egyszer azt szeretném megtudni,
meddig terjed színeket elszűrő anyaga.
De most nem kutatom.
A dzsessz átáramlik rostjaimba;
micsoda réseket talál a világban,
amíg elér hozzám, aki felszívom —
noha csak annyi, mintha a századik
cigarettám hirtelen megparázslana.
Most mindentől a szédület hullámhosszán
lebegek.
Szemközt, a keszeg háztető élén:
egy macska meztelenkedik; feketének látom.
Puskacsőszeme a galambokat lesi —
most várja ki ellenük a holnapi ugrást.
A galambok még alusznak ilyenkor.
Szárnyuk — a sötétség gyémántvágója —
tetvekkel küzd, miközben arra készül,
hogy kiszabadítsa a hajnali derengést.
A macska megpofozza a holdat:
látását eldugja egy másik éjszakára.
A reggel aranykiflije lóg felettünk.
Ilyen hőséget — mikor pillanatok múlva
talán a dér lopakodik a küszöbre.
Nem nyughat a dzsessz, az éj altatója.
Abbahagytam a munkát:
írógépemen kiforrósodtak a betűk.
Valami hűvös zápor kellene,
hogy álomba suhogjon vele a világ.
De ha nincs — reggelig vállalom:
ki-ki nyugodjék hozzá tartozó szerelmesével.
MARGITKA
Margitka a kertben petrezselymet gyomlált.
Ó, Margitka. Olyan volt a keble, mint a telő hold.
Első részegségem: két holdat láttam.
Nedves volt a föld, mint a kutya orra.
Délelőtt zápor suhogott –
rázuhant a tavasz az ágyásokra, aztán nap sütött.
Margitka úgy tépte a gyomot, mintha simogatná;
képzeletem ágyát vetette gyöngéd keze.
Nyaka alatt ruhája úgy takarta mellét,
ahogy a látóhatár feslik —
két telő keble kisejlett, csak néztem.
Rajta a csillagok is feljöttek már lágyan,
barnán tüzeltek szédületem tisztájába.
Zöld csipkék hálója vette el a szemem.
Talán csak a petrezselymet láttam: lángolt.
De a talpam alatt forrón gőzölgött a föld,
mely nedves volt, mint a kutya orra.
Margitka pirulva petrezselymet gyomlált.
CSEND
Sokat kérek? — csendem tanúja légy, csak annyit,
lábujjhegyen, macska-nesztelen járjon minden gondolatod,
torkod csodás orgonája, kérlek, rekedjen be,
Grönlandból hozatok neked jeget, százezerévest,
azt mondják az értők, egy szilánkja telet fakaszt,
hallgasson benned minden eddig hallott dallam,
hallgattad-e már borostyánkőbe zárt rovar csendjét,
zárd el a rádiót, olykor Toscanini igyekezetét is unom,
tedd be az ablakot, mintha szobámban zúgna tova a troli,
meg kell gondolni a kiejtendő szókat,
oly árván koppannak, ha zajuk nagyobb, mint atomsúlyuk,
állj csendem pártjára, hol lármák csomói oldódnak,
a második emeleten megint kiejtettek a világra egy fedőt,
levesünket nehogy szóval sózd el, mint Isten a Csendes-óceánt,
valami megkóstolhatatlan csendre vágyom most:
oiyan füled legyen, mely a tizenhattól a húszezerig nem hall,
de ne hallja a hetes és a három és feles infrahangot sem,
törődj a hitvesi ágyba fészkelt szú munkájával, fába szorult féreg,
simogatásom hangját ne fogd fel, csak hőjét,
csak lábukkal a parkettbe gyökerezett bútorokat végy tudomásul,
a kulcs nesztelenül forduljon meg kezed alatt a zárban,
a markodba vett víz némuljon el, ha arcod beletemeted,
a jaj tüskéi inkább vakítsanak meg, de ne halljad,
nehogy füledben visszhang-kényszert idézzenek,
ne halljuk többé a gyufa sercenését, lángja robaját,
elejtett zsebkendődet ne sújtsa porba libegése,
konyhaszék állati sikolyára ne rezzenhess össze,
tépd szét a párnád, de mintha csak üveg mögül látnád,
zuhany záporesőjével akkor se gondolj, mikor áztat,
pokoli repülők füledbe szállt zsibbadását aludd ki végre,
szoknyád suhogására csak kislánykorodból merj emlékezni,
késhez-villához még szemeddel se próbálj érni,
csillapítsd le ásításod ősanya-nyöszörgését,
ha táskádba nyúlnál, rántsd vissza kezed, ott is kattanás lapul,
könyörülj hallhatatlan működő szerveink csendjén,
tengerfenék világtalan tapogatózása lendítsen,
mélyedj a ködök suhanó vattájába, csavard szíved köré,
merevedj bogárként halott-hátadra, ha csengetnek,
ha szólnak hozzád, csak bólints, mint aki már érti,
szájad barlangjából ne engedd ki az üvöltő embert,
tekintsd a virágok néma körmenetét, télen ők is hallgatnak,
csak bőröd bársonya beszéljen, bűvöljön barnára engem,
csontod, ha törik, ne hallja más, van elég önálló sejted,
reszeld úgy a körmöd, ne fájjon a szomszéd bolygón,
ne gyújtsd be a kocsit, máris mások idegein száguldsz,
tanulj az emlődön szendergő csillag-türelemtől,
milyen iszonyatosan jó csend követheti a lavinát -
néma világtüntetést fogok szervezni a hangosak ellen,
nekem csak a hajad szélzilálta selyme kell, szélcsendben,
félek már a szíved dobogásától is, belülről támad,
egyetlen bőrönd lábdobagással megyek el, fülemben mázsás rosszullét,
a cipősarok kopogása megmászhatatlan emeletekre emlékeztet,
itthagyom nektek az élet forró csodáját, csak ne szóljatok,
ha meghalok, fogadást adok férgeknek testem örökre-zárt termeiben,
már a lélegzetvétel is fárasztó, fülemben robban az oxigén,
táviratok késszúrásával kérlek, ne mondd ki, hogy szeretsz,
fülemet kihúzatom a belepréselt szavakkal együtt,
öltözz falakba, végy hátadra vasbetont, valami szigetelőt,
ha egyszer meghallod, hogy ropog fagyban a fa, meghalhatsz,
farkasok vonítását ne sírd el holmi bajodban,
ne nyúlj semmihez, ami földrengést szabadítana reánk,
segítsd hallgatásom, hogy közös párnánk lehessen,
tépd ki kezemből a könyvet, ha a lapozás recsegése bántana,
tekintetem, ha nem fürdeti pillám, ne vedd észre,
minden rádióállomás robajok roppant hálóját szövi világgá,
bomba-reccsenéstől életemmel óvnám
minden élők csendszínű gyöngyre vágyó fülkagylóját,
legyen csend, amint van világosság, de ne tüzek döbbenetétől,
a szőnyegporolók, milyen rég tudom, hiába iparkodnak,
öltözz örökre a tisztesség némafilm-szoknyájába,
álmodban se fecsegd ki, hogy ébren boldog akarsz lenni,
az altatódalt csak az anyatejjel sugározd gyermekünkbe,
állj a mennydörgés esernyője alá, hogy csak körülötted dübörögjön,
szeszek fülcsengető mámorának ne ülj fel, ál-csend,
zárj ki még a zengésből is, ahogy tengerbe veti magát a hajókürt,
ó, ujjak kegyetlen ropogtatása, otromba történelemidéző,
ne csoszogj nyálkás alázattal senki emberfia elé,
ne sajnáld a telefonpóznák tövéből elsikkasztott zúgást,
dobhártyámon ne doboljon senki saját-indulót, senki,
vonatfütty rikoltását őszi szélben lengő ökörnyálnak lássad –
most Kovászna felé robog veled vonat, csak a vészféket nézem,
ha meghúznám, vágyamat kerék alá vetné szörnyeteg-csikorgás,
ha véletlenül elsikoltod magad, engem többé nem látsz,
mikor észreveszed, hogy készülődnék, menekülj tegnapodba,
hangszórókból magot adj téli-hallgatag madaraknak,
rakd élükre a csend perceit, gyújtsd a hallhatatlanság bankjába,
hozzál nekem az erdőből hallgatást, mikor még csak palánta,
szeretném veled egyetlen szitakötőn bejárni a világot,
mit ígérjek neked, hisz a Földet oly rövid ámulatra kaptam,
életünk zajkulisszák között botladozó gyöngédség-dráma,
láttam boldogtalan zongorahangolót, ki örült, hogy végre süket,
adjuk oda utolsó csepp étolajunkat kenetlen tengelyeknek,
a rettenet ez: csattanó puskacső elé csak teljesen ép ember alkalmas
— térdepelj hát engedelmesen a jövendő csendje elé,
tudom, hogy sokat kérek tőled, hisz beszélni szeretnél,
de meg se nedvesítsd az ajkad, már azt is irtózattal hallom,
egyszer hétfőn és kedden, még nem ismertél, csak a szemed kérlelt,
én sohasem tudtam kimondani a szót jelen időben:
szeretlek –
és csak azt akarom kérni, vetkőzz le szótlanul,
ne rebbentsd el, ami jönne, a szerelemnek nincs — Istenem, mije nincs?
De ha mégsem tudnád elviselni, hogy hangtalan mellém zuhanj,
mondd el majd másnak, örülni fog, mondd el majd bátran:
szeretett, csak hát – ilyen ostobaságot kért tőlem.
KALAPOK
Fejünkre valahol kalapok várnak.
Fekete, amit temetésen kézben illik vinni.
Nyúlszőr, amivel gyáván köszönünk.
(Panamakalapot hordott már bíró is.)
Szalmakalap, lement a nap; hol vannak a gyújtó gondolatok?
Cilinderek még tartogatnak nekünk egy-két mutatványt.
Girardi úr, kérek egy kényelmesebb méretet.
(Női kalapok alól papagájok mosolyognak.)
Kalapok hullámzó menete – felülről minden fejet véd valami,
alul a nyak: csak szemből, hátulról, oldalról,
mindkét oldalról: a történelem folyamán sok volt
a támadási felület, oldalról és hátulról és szemből.
Senkit sem temetnek kalapban.
Csak az ember megy el, a kalapok maradnak. A kalapok várnak.
Fogasra akasztott kalappal próbálgatjuk a halált.
Nem félek semmitől —
csak a vaskalapot nem akarom koronámul,
csak az acélsisakot nem akarom síremlékül.
Legboldogabb mindig hajadonfőn voltam. Hajadonfőn.
Alázatos hajnalt mindenkinek.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése