 |
| Rothschild Rózsika |
Vatikán kérése a katolikus magyar egyházfőkhöz
1935 július
Esztergom, július 21.
Egyházi körökből terjedt el vasárnap a hír a Vatikán és Prága meggyezésének legújabb fordulatáról, amely rendkívüli fontosságánál fogva behatóan foglalkoztatja a legilletékesebb tényezőket. Nem kevesebbről van ugyanis szó, mint arról, hogy a Vatikán felkérte az érdekelt katolikus magyar egyházfőket: vonják vissza a csehszlovák állam ellen indított pereiket.
Csehszlovákiának legújabban sikerült a Vatikánnál olyan irányba terelni a tárgyalásokat, hogy ezeknek eredményeképpen rövid időn belül pápai bulla ismerné el a trianoni határon túl esett területek fölött gyakorolt magyar egyházi joghatóság és tulajdonjog megszűnését.
Ez a döntés a jelenlegi helyzet szentesítését jelentené, mivel azonban kétségtelenül magyar egyházi tulajdonokról, végeredményben tehát magyar királyi adományokról van szó, természetes, hogy a döntés nemcsak az egyházat, hanem az államot is a legmesszebbmenőleg érinti. A Vatikán, hír szerint a Csehszlovákiával létrejött megegyezésre hivatkozva kérte most azoknak a pereknek a visszavonását, amelyeket a magyar egyházmegyék és egyházfők indítottak a csehszlovák állam ellen tulajdonjogaiknak és joghatóságuknak érvényesítésére.
E perek eredménye elé a magyar közvélemény bizalommal és együttérzéssel tekintett. Annál nagyobb feltűnést fog tehát most kelteni a perek visszavonására irányuló római kívánság. Az illetékes tényezők ezt a kívánságot nem találják teljesíthetőnek, vagy legalább is megfelelő feltételeket kívánnak szabni, amelyekkel biztosíthatják a magyar érdekeket.
E feltételek közé tartozik minden körülmények között a magyar egyházmegyéknek, egyházfőknek, egyházi intézményeknek kártalanítása, szlovákiai magyar püspökség felállítása a határon túlesett bencés-rendnek közvetlenül a pápa fennhatósága alá való rendelése. Az illetékes tényezők ezekhez a feltételekhez minden körülmények között ragaszkodnak és tekintettel a kockán forgó nagy magyar érdekekre, minden oldalról érdeklődéssel tekintenek e fontos kérdés megoldása elé.
Abesszin kérdés
1935 július
Milánó, július 28.
A Corriere della Sera alexandiai tudósítója nagy szenzációt jelent a lapjának. A hír, ha igaznak bizonyul, méltán kelt majd nagy feltűnést világszerte és beláthatatlan külpolitikai következményeket vonhat maga után.
A tudósító szerint az egyiptomi lapok annak a lehetőségéről írnak, hogy a Tana tó vidékének elfoglalására angol-egyiptomi expediciós hadsereg alakul.
Egyiptom diplomáciai köreiben az a hír járja, hogy abban az esetben, ha Olaszország és Abesszinia között kitör a háború, angol-egyiptomi expediciós hadsereg elfoglalja a Tana tó vidékét és kitűzi az angol-egyiptomi zászlót. Ezzel azt akarják elérni, hogy az olaszok már megszállva találják ezt a vidéket, ha előnyomulásuk során odaérnek.
A Corriere della Sera megjegyzi, hogy a feltűnést keltő hír valódiságáért az arab lapokra kell hárítania a felelősséget.
Itália százszázalékig számíthat Franciaországra
1935 július
Róma, július 28.
Most, hogy néhány nap választ csak el a döntő népszövetségi üléstől: Itália csupa bizakodás, elhatározottság és lelkesedés. Az olasz közvélemény át van hatva attól a tudattól, hogy Olaszországot nem érheti meglepetés, mert Mussolini Abesszinia megszállását és gyarmatosítását hosszú évek óta meggondolta és minden eshetőségre felkészült.
Anglia ellenséges magatartása és Japán beavatkozása sem érte váratlanul a Ducét. Japán arra hivatkozik, hogy iparának jelentékeny részét Abessziniába helyezi el, az olasz kormány viszont megállapítja, hogy Japán abessziniai exportja nem több kétmillió yennél. Mussolini jelszavát, a fehérek világszolidaritását Anglia kivételével minden Afrikában érdekelt európai állam magáévá tette.
A republikánus és baloldali Spanyolország éppen úgy teljesen szolidáris Mussolinival, mint a parlamentáris Hollandia és a Portugál köztársaság. Lavallal pedig a megértés és zavartalan.
Franciaország barátságára Olaszország száz százalékig számíthat.
Vasárnap Rómában igen határozott cáfolat jelent meg, főleg az angol és német sajtóban elterjedt hírekről, hogy ezerszámra megy a beteg katonák száma az operációs területen. A cáfolat így végződik: Még ha ilyen súlyos áldozatokkal is járna az abessziniai hadjárat, az olasz nemzet felkészülve, egységesen kitart Mussolini politikája mellett.
Andre Gide naplója
1935 július
Mióta Gide nyiltan is bevallotta rokonszenvét és csodálatát az oroszok új társadalmi rendje s főképp az új orosz embertípus iránt, barátai és ellenségei szünet nélkül vitatkoznak a nagy író e magatartásának szellemi és érzelmi okai felől. Henri Massis, az egykori tanítvány, természetesen villámokat szór Gide-re, bár nem titkolt megelégedéssel figyelmezteti olvasóit arra, hogy ő, Massis, Gide "démoniságát" mindenkinél előbb felismerte.
Ramon Fernandez, a divatos kritikus, nyilt levélben írta meg Gide-nek, mért nem tudja követni új utján, majd egy újabb nyilt levélben bejelentette hogy csatlakozik hozzá, de persze, csak feltételesen. Azon a vitaestélyen, amelyet az elmúlt télen ugyanezek a barátok és ellenfelek rendeztek Gide körül, sikerült végre tisztázni Gide e "megtérésének" körülményeit: az a Gide, aki megért ötven évet, anélkűl, hogy az egyéni művészeten és morálon túl bármilyen más értékről csak tudomást is szerzett volna s először kongói utján állt szemtől-szembe a szociális problémákkal, mire elmúlt hatvanéves, lassanként odáig jutott, hogy ma már egyetlen problémáját a művészetnek és az emberiségnek fájdalmas, talán leküzdhetetlen ellentétében véli látni.
Vagyis, ahogy Naplójában, a Nouvelle Revue Française-ben, nem egyszer, de százszor is újra fogalmazza: lehet hogy a művészet s a szellem legszebb termékei csak üvegházi kultúrával, sok-sok trágyával keletkezhetnek s akkor, ha szétromboljuk az üvegházat, tönkretesszük ezeket a virágokat; viszont ha nem tud belenyugodni e virágzás megszűnésébe, - amelyben, jogosan vagy jogtalanul, az emberiség létjogát látja, belenyugodhat-e másrészt abba, hogy ugyanez a virágzás "a fájdalmas emberiség egyrészének eltiprásával" jöhessen létére?
Mert Gide-et nem a marxizmus, hanem mint maga hangsúlyozza, az Evangélium vitte az új tanok felé: a dolgok mai állapotát azért tartja oly tűrhetetlennek, mert, amíg ő hasznot húz belőle, testvére szenved miatta... Különös látvány e fényes individualista, aki csak most, élete délutánján, zavartalan jólétben s biztonságos társadalmi rendben veszi észre, hogy van szegénység, van szenvedés és van tömeg az élvező egyénen kivül.
S ezért van, hogy míg a francia nagypolgárság haraggal és undorral fordul el tőle, a legszigorúbb katolikusok, Mauriac éppúgy, mint Maritain, egyébként minden téren ellenlábasai, ezuttal majdnem melegen, megértéssel és szeretettel szólnak róla: nemcsak azért, mert legyőzte gőgös individualizmusa bálványát és, mint Maritain mondja róla, végre szolgálni, áldozni akar, hanem, mert - nem ok nélkül - azt remélik, hogy, megint az Evangélium útján s a kommunizmus kerülőjén át, talán Gide is el fog jutni minden igazság Forrásához...
Egyelőre Gide gyötrődni s tépelődni látszik új helyzetében s kegyetlen őszinteségétől hajtva - amely, annak idején, nemi életét is feltáratta vele - amellett patrónusokat keresve tán ehhez a mai magatartásához, Tolsztojt, az élete vége felé művészettagadó Tolsztojt idézi s megrázó önleleplezése ily keserű sorokra ragadtatja: "Tolsztojnak, mint művésznek lemondását termőereje hanyatlása is magyarázza. Ha hordott volna még magában egy újabb Anne Kareniná-t, valószínű, hogy kevesebbet törődött volna a Dukoborokkal s nem átkozta volna meg a művészetet... Engem is azért foglalkoztatnak ma a társadalmi kérdések, mivel elhágy a teremtő démon. Mert ezek a kérdések csak azt a helyet foglalják el, amelyet az a másik üresen hagyott.
Mért próbáljam túlbecsülni magam? mért ne lássam meg magamban, amit megláttam Tolsztojban: a tagadhatatlan csökkenést." - Csodálatos vallomás, a legcsodálatosabb, amire művész képes. Giraudouxra gondolunk, aki Racine korai elnémulására nézve nem akarta elfogadni a kimerültség, a mondanivaló hiány szokványos és valószínű magyarázatát: "Ő lenne, írta, az első író, aki azért hallgatna el, mert nincs több mondanivalója!" Nos, Gide a második ily író; de példája, valószínű, nem lesz túlságosan ragadós...
Ötvenmilliót örökölt ,,Bihar megye szépe” Lady Rothschild, az egykori Wertheimstein Rózsika
1935 július
A pesti előkelő társaságnak napok óta szenzációja az a Londonból érkezett hír, hogy báró Charles N. Rothschild özvegye, a magyar származású Wertheimstein Rózsika, a két hónap előtt elhalt anyósánál, Dowager Lady Rothschildtól több mint kétmillió fontot, közel ötvenmillió pengőt örökölt.
Amikor a hagyatéki bíróságon az elhunyt Rothschild báróné végső akaratát kihírdették, főleg azon csodálkoztak, hogy egyetlen gyermekének, Mrs. Behrensnek, az ismert londoni bankár feleségének csupán tízezer fontot hagyományozott, minden további vagyonának örökösévé pedig magyar menyét és annak gyermekeit tette meg.
Magyarországon sokan ismerik a jótékonyságáról ismert báró Rotschildné Wertheimstein Rózsikát és sokan emlékeznek még házasságára, amely romantikus körülményeivel világszerte óriási feltűnést keltett. Charles M. Rothschild - aki néhány év előtt halt meg -szenvedélyes lepkegyűjtő volt. Az egész világot bejárta, hogy egy-egy érdekes lepkepéldányt szerezzen. Így került el Biharba, ahol megismerkedett a nagy műveltségű Wertheimstein Rózsikával, Bihar megye szépével, akibe beleszeretett és néhány nap múlva mint feleségét vitte Angliába.
A regényes szerelemnek egyik érdekes epizódját gyakran beszélte el társaságban az elhalt Charles báró. Azon a napon, amikor feleségébe beleszeretett, egy ritka lepkét fogott és ezt elkeresztelte Pannonicus-nak. Amikor azután első lánya megszületett, - Pannonicának nevezte el.
Báró Rothschild Pannonica ma másik leánytestvérével és fivérével édesanyja házában, a Palace Greenen levő Arundel House-ban lakik és kedvelt, sokat szereplő tagja a londoni felső százak társaságának.
Lady Charles Rothschild még ma is sokat és szívesen beszél magyarul és nincsen olyan magyar ügy, amely mellé oda ne állna szívvel-lélekkel. Gyermeki közül csak a fiú beszél magyarul: ő lesz a Rotschild-család jelenlegi fejének, Lord Lyonel Rotschildnak utóda, aki után nemcsak a lordi címet, de a Rothschild-ház főnöki állását is örökli.
Bethlen nyilatkozik a jelenlegi helyzetről
1935 augusztus
Első kérdésünk így hangzott: - „Hogyan ítéli meg, Kegyelmes Uram, a mai európai helyzetet s tartani lehet-e attól, hogy az olasz-abesszin konfliktus nyomában veszedelmes konflagrációk keletkezhetnek Európában?"
A válasz:
- Nem tartom valószínűnek, hogy Olaszország abessziniai háborúja európai konfliktust idézhetne fel, vagy olyan eltolódásokról lehetne szó e háború következtében az európai kontinensen, amelyeket valamely háború felidézésére használhatna ki, még akkor sem, ha az abesszin háború hosszabb ideig tartana.
A második kérdés a dunai helyzetre vonatkozott, különös tekintettel a küszöbön álló dunai konferenciára: „Mennyiben változott meg a dunai államok helyzete a francia-orosz és a francia-csehszlovák szerződés következtében és fentartja-e Nagyméltóságod évek előtti nézetét, hogy a dunai államok egyenlő jogú összefogása és a magyar probléma méltányos rendezése nélkül ezek az államok a kétoldalú német-orosz nyomásnak, hosszú időre nem fognak ellentállhatni?”
Néhány percnyi elmélyült gondolkodás után Bethlen István gróf így felelt:
- Nézetem szerint a dunai államok helyzete az utolsó időben az Oroszországgal megkötött szerződések és egyéb körülmények folytán lényegesen megváltozott. A háború után tizenöt évig úgy Németország, mint Oroszország nem sokat törődtek a dunai államok sorsával. Átengedték a teret Franciaországnak és Olaszországnak, úgyhogy a dunai államokra ezek a hatalmak gyakoroltak döntő befolyást. Ez Németország és Oroszország teljes legyengülésének és belső zavarainak volt a következménye.
Németország nacionalista forradalma, reparációs tartozásainak a törlése, különösen pedig katonai újjáébredése, másfelől Oroszország forradalmi rezsimjének viszonylagos konszolidációja és megerősödése megváltoztatta a helyzetet és ennek a két nagyhatalomnak befolyását a közöttük letelepedett kisebb nemzetek sorsának alakulására újból feltámasztotta. Ma úgy Németország, mint Oroszország desinte-ressementja a dunai államokkal szemben megszűntnek tekinthető s arra is el kell készülnünk, hogy befolyásuk hovatovább úgy a mi, mint szomszédaink politikai sorsának kialakítására növekedni fog. Ez elkerülhetetlen, mert a kontinens két legnagyobb hatalmáról van szó, amelyek egyúttal földrajzilag határosak velünk.
A dunai kis népek érdekében, de általános európai érdekből ma még sürgősebbnek és fontosabbnak tartom mint valaha a közelmultban, hogy a békeszerződések által teremtett és módosításunk nélkül ki nem küszöbölhető súlyos és érthető ellentétek, a melyek a dunai népek egymás közötti viszonyát megmérgezik, egy igazságos revirement útján megszüntettessenek, ha nem akarja Európa, hogy ezen népeknek háromszáz éves történelme, amely egyik részüket orosz, a másikat német hegemóniának vetette alá, előbb-utóbb megismétlődjék, ami egyúttal Európa békéjének évtizedekig tartó feldúlását is jelentheti.
És a restauráció? A kérdés, amelyet erre vonatkozólag feltettünk, így hangzott: „Milyennek látja Exellenciád az osztrák helyzetet s tehetségesnek tartja-e az egyoldalú Habsburg restaurációi Ausztriában?”
- Teóriában lehetőnek tartok egy egyoldalú Habsburg restaurációt Ausztriában - válaszolta Gróf Bethlen István -, de gyakorlati szempontból nézve a kérdést, sikeres és állandó ez a restauráció Ausztriában is csak akkor lehetne, ha Ausztria példáját Magyarország is követné. Ellenkező esetben Ausztriában is csak tiszavirág életű lenne a fenmaradása.
Az utolsó kérdés a magyar külpolitika szempontjából oly fontos tényezőnek a kisantantnak helyzetére vonatkozott: „Lát-e, kegyelmes uram lényeges eltolódást a kisantant összetételében és a három állam egymásközti viszonyában?”
Gróf Bethlen István válasza:
- A kisantant látszólag ma is teljesen egységes, de ez nem tévesztheti meg a gondos figyelőt abban a tekintetben, hogy a kisantant három államának a felfogása három kardinális probléma megítélésében messzemenőleg eltér egymástól s hogy a három kisantant-állam mindegyike a három problémának más és más megoldását tartja a maga életérdekéből kifolyólag kívánatosnak. Az egyik az osztrák kérdésre, illetőleg a restaurációra, a másik Németországgal szemben való viszonyokra, a harmadik pedig Oroszország szerepére és befolyására vonatkozik a dunai medencében. Ma ezek az ellentétek a kisantant államai között Franciaország befolyása és vezetése mellett valahogyan mindig kiegyenlítést nyernek. De Németország és Oroszország politikai súlyának növekedése folytán ez mind nehezebbé fog válni!
Párizsi félhivatalos jelentés a magyar álláspontról a dunai egyezmény kérdésében
1935 augusztus
Párizsból jelentik:
Az Havas iroda jelenti Budapestről:
A magyar kormány álláspontja a dunai egyezmény kérdésében, úgylátszik, nem alakul ki Gömbös miniszterelnök legutóbbi beszéde óta. Hír szerint elhatározták, hogy az eseteleges újabb megbeszéléseken résztvesznek, de követelni fogják a teljes jogegyenlőség elismerését ahhoz, hogy bármilyen egyezmény aláírásába belemenjenek. A be nem avatkozási záradék elfogadásával Magyarország meg akarja óvni szabadságát, hogy törődhessék a kisantantállamokban élő magyar kisebbségekkel és érdeklődhessék irántuk, egyben pedig fenntartaná a trianoni szerződés reviziójára irányuló követeléseit. Magyarország végül visszautasít mindenféle olyan szerződési rendelkezést, amely kölcsönös segélynyujtást ír elő.
Horthy hadnagyról, a fiatal, elegáns tisztről, a legigazibb úrról beszél régi tiszttársa: Lutz kapitány
1935 augusztus
Santa Groce? Eldugott kis fészek Trieszt közelében. Csak a világoskék olasz eget, a sötétkék Adriát és a Monte Primo méregzöld dombjait látni. Itt nincs tizedike, nincs huszadika, nincsenek hétköznapok és nincs vasárnap. Mint valami homogén őselemben, úgy él itt az ember az időben..
A penziós - pontosabban vendéglátó házigazdának kellene nevezni - magas, sovány, szomorú ember. Svájci származású és tengerészkapitány volt a monarchia hadseregében. Reggeltől estig dolgozik, reggeltől estig bánatos. És vegetáriánus...
- Ön magyar ember, - szólít meg az egyik vacsoránál két füge között - tehát valószínűleg érdekli: a Saida nevű hajón együtt szolgáltam az önök kormányzójával, Horthy Miklóssal. Én kadét voltam, ő hadnagy....
Befejezte. Kérdezősködni nem lehet. Három nap múlva, a tenger közepén, százméteres mélységek fölött tempózva folytatja a témát:
- Kedves, derék, kitűnő tiszt volt és nagyszerű ember. És amiről a legnevezetesebb volt, amiért legjobban szerettük: a tisztek között, annyi igazi úr között, mindig ő tudott a legigazibb úr lenni...
Nem mondja, kiről beszél, úgyis tudjuk... Négy nap múlva már jó barátságban vagyunk, most már érdeklődni is merek. A hajóról, az útról, Horthy hadnagyról...
- Vitorlás hajó volt a Saida, tessék, itt a fényképe. Nem is volt valami nagy hajó. Óriási utat tettünk meg vele. Pólából a Szuezi csatornán keresztül megkerültük Afrikát, Ázsia partjai mellett Bangkok-ig hajóztunk, onnan Sidney-be és Melbourne-be Ausztráliából pedig vissza, haza, Pólába.
Két évig tartott az út, ennyi ideig szolgáltam együtt Horthy hadnagy úrral...
Így mondta: hadnagy úrral. És hozzáteszi: - Nagyon elegáns, fiatal tiszt volt és nem is tudom, illik-e ezt mondanom: szép férfi volt!
További öt nappal később kiderül, hogy van egy levele is a kormányzótól és újabb öt nap múlva elő is kerül a féltve őrzött kincs - a kassza legmélyéről, hatalmas, fehér boríték, rajta dombornyomással: Magyarország kormányzója. A borítékon a kormányzó saját kezű címzése.
A hosszú, négyoldalas levelet is saját kezűleg írta a kormányzó úr. Szép, egyenletes, nyugodt, gót betűkkel, németül. Egyetlenegy betű javítás van a levélben.
Kedves Lutz! Négy évvel ezelőtt kaptam tőled gratuláló-levelet. Sokan írtak akkor, de a te kedves, meleg soraid megérintették szívem legelrejtettebb húrjait és azért arra külön is válaszolni akartam.
Nagyon elfoglalt ember vagyok, hosszú-hosszú évek óta alig volt egy szabad napom, közben pedig eltűnt a leveled. Most megtaláltam a címeddel együtt. Sokat gondolok most is a Saida-ra, a pólai haditengerészetre, amely a régi monarchia legszebb és legegészségesebb intézménye volt, mert mindnyájan önzetlenül önmegtagadással végeztük kötelességünket.
Engem a sors, vagy a véletlen nehéz és felelősségteljes polcra állított azóta, itt is igyekszem úgy végezni a kötelességemet, hogy a földi igazságszolgáltatás előtt felelni tudjak.
Remélem hogy jól megy a sorsod! Meleg szeretettel üdvőzöl régi bajtársad
Horthy
Lutz kapitány mosolyog.
- Egyszer össze is szidott. Persze csak a maga módján, finoman...Ő ügyeletes tiszt volt, én meg őrségen voltam és az asztaláról elvittem a lámpáját. Maga elé hivatott és rám szólt: Kadét úr, máskor ha el akarja vinni a lámpámat, legalább kérdezze meg tőlem! Csak ennyit mondott... Szép volt, régen volt...
Hitler nagy békebeszéde a birodalmi gyűlésen
1935 szeptember
Nürnberg, szeptember 15.
A nemzeti szocialista párt nürnbergi kongresszusának befejezése alkalmával Hitler vezér és kancellár vasárnap este három új törvényt terjesztett a Nürnbergben összehívott birodalmi gyűlés elé a zsidókérdés megoldásáról.
A kancellár rövid beszéd kíséretében tette le a három törvényjavaslatot a Ház asztalára és külpolitikai kérdéseket is érintett, így elsősorban a memelvidéki német kisebbségek súlyos helyzetének kérdését.
Az olasz-abesszin konfliktussal Hitler Adolf nem foglalkozott, mondván, hogy a viszály nem érdekli és nem érinti Németországot.
A vezetők magatartására nézve csak egyetlen irányelv lehet mérvadó: a német nép nagy és törhetetlen békeszeretete. A német munka célja nem lehet az eddig elért eredmények könnyelmű kockáztatása. Németország nem megy bele semmiféle kalandba s a német hadsereget nem azért támasztották fel, hogy bármely európai nép szabadságát fenyegesse.
A német hadsereg feladata kizárólag az, hogy megvédelmezze a német nép szabadságát.
Hogy milyen veszedelme a zsidó aknamunka Németország ellen, mutatja egyébként az is, hogy a legutóbbi időben ismét bojkottra izgatnak a zsidók a világ minden részében Németország ellen.
Hitler nagy beszéddel bezárta a nürnbergi nácikongresszust
Nürnberg, szeptember 15.
A nemzeti szocialista pártkongresszus a vasárnapi nappal kezdődött. A kongresszus utolsó napja a nemzeti szocialista rohamosztagok és védőosztagok továbbá a nemzeti szocialista gépkocsiosztagok ünnepe volt. A nagy seregszemlét a Hősök emlékünnepe követte. Hitler Adolf vezér és kancellár nagy beszédet mondott, amelyben többek közt a következőket mondotta:
- Németország ebben az utolsó évben történelmi fordulóponthoz jutott és rövid néhány hónapon belül mindenki világosan látja majd a mi nagy hatalmunkat.
Ezentúl évről-évre bevonulnak majd soraink közé azok, akiknek nincs más óhajuk, minthogy megvédjék a mi német népünket. A jövőben minden német számára csak egyetlen járható út lesz: a gyermekek sokaságából alakulnak a Hitler-ifjúság szervezetei s az ifjakból lesznek az SA, illetőleg az SS osztagai. Ezeket egészítik ki a munkaszolgálat és más nemzeti szocialista alakulatok s végül minden német útja a birodalmi haderőhöz vezet. A nép katonája azután visszatér a mozgalom szervezeteibe: a rohamosztagos és védőosztagos alakulatokba.
Zsidó sebek és bűnök
Pap Károly könyve
1935 szeptember
Nem itt a helye tünődni rajta, mi az oka, hogy a magyar zsidóságot még a fenyegető halálveszedelem sem tudja eszmélésre riasztani. Sajtója ma sem tud mást, mint lelkesíteni a hitközségek nagyjai iránt vagy meddőn nyöszörögni az antiszemitizmus miatt, amely a zsidókat zsidóknak nevezi. Pap Károly vitairata bátor és független lélek megszólalása. Époly távol van a "közhasznú tevékenységet folytató" vezérek tömjénezésétől, mint attól az örökös, unalmas védekezéstől, amelynek önérzetes szólamai mögött rendszerint oly lakájlélek húzódik meg. Magas elvi alapon áll s népét inkább vádolja, mintsem védi, vagy éppen dícséri.
Ami igazában csak azt jelenti, hogy az az új zsidó öntudat, amely Pap Károlyban él, már van olyan erős, hogy az önkritikát is elbírja. De kegyetlensége népe iránti féltő, mély szeretetből fakad. A zsidó apák nemzedékének mindennél fontosabb volt, hogyan vélekedik róluk a környezetük. A fiúknak fontosabb a látszatnál, hogy valóban föléemelkedjenek önmaguknak. Ez az oka, hogy az apák felszisszennek az önkritikára, amely fiaiknak természetes mozdulata. Pap Károly füzetében egy új zsidó nemzedék önmagáról való tudata vergődik a napvilág felé.
Az író vitairatnak nevezi könyvét, mely legnagyobb részében történetfilozófiát tartalmaz. De e történetfilozófiának különös módszere van. Hasonlít a keleti álomfejtéshez. A históriát ösztönösen az egyes ember életével azonosnak képzeli el s ezzel értelmezi. Egy nép épúgy nem változik Pap Károly szerint az évezredek folyamán, mint az egyes ember. Épolyan egységes szervezet is. Ugyanolyan folyamatok is mennek végbe benne. Pap Károlyt talán a benne élő művész kényszeríti, hogy úgy írja le a zsidóság ezredéves történetét, mintha egy ember életrajzát írná. Így ugyanis egyszerű képeket kap roppant összetett folyamatok helyett. Képeket, amelyek egyszersmind azt is elárulják, mi a kérdéses folyamat jelentősége a szervezet szempontjából.
Nem vagyok oly tudományos szellem, hogy visszautasítsam a metaforákat, a tudományos exaktság nevében. Azt hiszem, egy-egy kép segítségével igenis nemcsak gyorsabban, de mélyebben és helyesebben is látunk bele történelmi folyamatok lényegébe, mint adatot-adatra halmozó gondos disszertációk révén.
Pap Károly könyvének első harmada például, az a rész, amely a zsidók egyiptomi rabszolgaságát, Mózes tragédiáját, az Egyiptomból való szökést, Jehovának, a vagyonközösséget követelő pásztoristennek megszületését s ennek az istenfelfogásnak további hatásait magyarázza, monumentális művészi freskó, mely az érett és rokonlelkű megértés meggyőző erejével hat. Mikor a rang és műveltség magasán álló Mózes megtudja páriaszármazását és szembeszáll a műveltségben hozzá hasonlókkal s odaáll elnyomott vérei mellé, akiktől pedig szellemében oly messzire került, valóban méltó párja az ödipuszi tragédiának.
Az a fejtegetés is szép és igaz, hogy a zsidónak nem szabad felednie Jehovát, aki kivezette őt a szolgaság földjéről s nem tűri a társadalmi különbségeket. E lapokon megszűnik az időtávolság, a fáráók kortársainkká válnak, Mózes sorsa egy örök zsidó sors jelképévé. De innen kezdve bizonytalan a gondolat vezetése. Ezután is felcsillan egy-egy kitünő megállapítás, de a fejtegetés biztosságát át-nem gondoltság s ötletszerűség váltja fel.
Pap Károly főmotívuma, hogy a zsidó öngyilkos nép. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs, nem tudok vitatkozni vele, mert arról, hogy mit ért öngyilkosságon, mi hajtja ebbe a zsidóságot és mi ennek a további jelentősége, meglehetősen ellentétes nyilatkozatokat olvasunk könyve lapjain. Egy helyen azt írja, hogy Babilonban a zsidóság újra átéli születése élményét, az ottani rabszolgaság idején Jahve újból megerősödik benne, később már állandóan úgy beszél a babilóniai számüzetésről, mint a zsidóság első öngyilkosságáról.
Néha úgy emlegeti Babilont, mint a pusztulás helyét, mely, legalább részben, megtisztította Izraelt, máskor azt írja, hogy ez a halálos álom kora volt, s hogy az öngyilkosság demoralizál. A második öngyilkosság kora a középkori ghetto. Hogy miért az, homályban marad. Miért követ el a zsidóság folytonosan öngyilkosságokat? Nincs más magyarázat, mint hogy az "öngyilkosság ősi démonai" kényszerítik erre.
Még az sem egészen bizonyos, mi az öngyilkosság értéke, illetve kára. Egyszer azt írja, hogy a nép erői javát az öngyilkosság után a félelem foglalja el, "élete szüntelen önáltatás, önzés, leplezgetés maga és mások előtt, önbecézés, s a legkisebb csapás tízszeres súllyal esik rá", máskor már azt mondja, hogy az öngyilkosság szükséges állomása a zsidóság fejlődésének s csak utána "képes látni az életet a maga hamvasságában és teljességében".
Tudom, az ostobaság legkönnyebb győzelme, látszólagos ellenmondásokra mutatni rá abban, amit nem ért. De ostobaság az is, prófétai mélységűnek tartani minden homályt, mihelyt kellő határozottsággal lép fel. Engem az olcsó diadalmaskodástól nemcsak Pap Károly iránt érzett becsülésem tart vissza, hanem az is, hogy őszintén sajnálom a kísérlet kudarcát, sajnálom, hogy az író nem szánta rá a kellő erőfeszítést gondolatai tisztázására.
A mai teendőkkel Pap Károly kurtán végez. Az emancipációról, könyve legmerészebb és legkegyetlenebb lapjain - egy nemzeti folyamatot hirtelen szociális mérlegre téve - kifejti, hogy erkölcstelen volt: abban állt, hogy a zsidó vezetőrétegek tömjénezéssel és gazdasági munkájukkal kiszolgálták a magyar úri osztályt, amely cserébe szabad zsákmányt engedélyezett nekik az elnyomottak fölött; a radikális unokák pedig nem tehették jóvá bűneiket, mert erejük erkölcstelen frigy eredménye volt. Egyébként természetesen az asszimiláció is "halálos álom", a cionizmus is. Emez, Pap Károly szerint, csak országot akar szerezni a zsidó népnek, földről és nyelvről gondoskodik, arról már nem, hogy a kiköltözőkben közösségi érzés is éljen.
Mit kell tehát tenni? Vállalni, "megannyi szenvedés, nélkülözés árán", nyiltan és egyenesen a zsidó sorsot, a nemzeti kisebbség helyzetét. Szépen mondja: "Az önként vállalt szenvedés megtisztít, megerősít. A mások által ránkkényszerített meggyaláz." De itt Pap Károly egy sehol nem létező cionizmus fölött tört pálcát (mert a mozgalomnak igazán alapos nem ismerésére vall azt képzelni, hogy nem egyéb holmi palesztinai kivándorlási ügynökségnél), hogy aztán maga oly programot tűzzön ki, amelyet ép a cionizmus igyekszik megvalósítani, de a zsidóság társadalmi és lelki helyzetének sokkal gondosabb és finomabb megvizsgálása alapján és jobban átgondolt eszközökkel, mint ő.
Én is úgy érzem, mint Pap Károly: még a felőrlődés, vagy kitaszíttatás fájdalma is jobb, "mint a régi dörgölődzés, csúszás-mászás, képmutatás fizetett kéje" s azt vallom, hogy a zsidóság egészségesebbé válásának és erkölcsi megújhodásának első feltétele egy új nagy lelki vizsgálat és belső-külső őszinteség. Azt is tudom, hogy ez őszinteség kellemetlen következményeit csak az képes vállalni, aki felismerte és vállalta a maga zsidó közösségérzését. De nemzeti kisebbséggé válni? Pap Károly ezt az életbevágó követelést csak úgy odaveti.
Fejtegetése e ponton sokkal elnagyoltabb, semhogy látni lehetne, betűszerint gondolja-e, amit mond. Azt gondolja-e például, hogy a magyar zsidó csecsemőket ezentúl héberre kell tanítani s a magyar zsidó költőknek a jövőben héberül kell írniok? Ha így gondolja, kár, hogy nem fejtette ki ezt "nyiltan és egyenesen." De lehet, hogy Pap Károly csak az asszimiláció hazugságai iránt érthető utálatában, elsietett buzgalommal vetette magát az uralkodó felfogás antitézisébe. De a zsidó külön népiség dolga nem olyan egyszerű!
Éppoly beteg egyoldalúság volna ez, mint az az asszimiláció, mely kötelességének vélte elfojtani a zsidó érzéseket. Nem akarom ezúttal a magam álláspontját részletesen kifejteni, jelzésére legyen szabad röviden egy régi mondatomat idéznem: Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok. Akárhogy is, az bizonyos, hogy a hivatalos zsidóság jelszavai korántsem az utolsó szó e kérdés tisztázására.
Komlós Aladár
Egy orosz pópa juttatta hóhérkézre a szovjetbíróság által halálraítélt Kemény László magyar orvostanárt
1935 szeptember
Újságunk írta meg elsőnek, hogy Kemény László magyar orvostanárt, aki Kievben az egyetem idegkórtani osztályának vezetője volt, egy külföldi útja után a GPU emberei letartóztatták és minden kihallgatás nélkül a charkovi börtönbe szállították. Abban az időben még nem volt Magyarország és Szovjetoroszország között diplomáciai kapcsolat és így Kemény családja a genfi vöröskereszt útján kísérelte meg annak tisztázását: igaz-e hogy a szovjet kémkedés miatt kivégeztette a fiatal magyar tudóst.
Minden kutatás és kérdezősködés eredménytelen maradt... A napokban Kemény Lászlóné címére egy csomag érkezett Oroszországból, melyben a szerencsétlen asszony férje ruháira és irataira ismert. Az egyik zsebből félig elrongyolodott papirlap került elő, másolata annak a kérvénynek, amelyet a tragikus sorsú orvos a népbiztosok tanácsához küldött, miután a halálos ítéletet kihirdették előtte.
„Ellenséges állásfoglalásom a kollektivizálás kezdetekor nem a kormány ellen irányult” - ezzel kezdődik a megrendítő dokumentum. - „Azt a módot kifogásoltam, ahogyan a kollektivizálást egyes helyeken keresztül vitték. Errevonatkozó beszélgetéseim nem mentek messzebb, mint bármelyik értelmes polgáré, mert nem értettük meg azokat a módszereket, amelyek alkalmazásra kerültek. Szüleimet 16 éve nem láttam, betegesen vágyódtam az után, hogy magamat továbbképezhessem. Ezért utaztam külföldre, de hogy utamnak nem kémkedés volt a célja, amit az is bizonyított, hogy szüleimmel nem Magyarországon, hanem Boroszlóban találkoztam. Visszatérésem után az egyetlen beszélgetést Loszatinszki pópával folytattam, aki egy vizsgálat alkalmával - amikor őt mint ideggyógyász vizsgáltam meg - az közölte velem, hogy az ő lakhelye környékén erődítményeket építenek. Én őt ezekre vonatkozólag sem nem kérdeztem, sem nem faggattam, vallomása hazug.
Szörnyű erkölcsi nyomás hatása alatt hamis vallomást tettem és nemlétező bűnt vallottam magamra. Represzáliák hatása alatt nemlétező bűnöket találtam ki és nemlétező embereket neveztem meg, annak az ígéretnek a hatása alatt, hogy ha vallok, akkor mint tudóst kiutasítanak, de ha nem, akkor mint kémet fognak kezelni. A fentiekre való hivatkozással kérem a halálos ítélet megsemmisítését.”
Kemény tanár ezután tudományos működését ismerteti és így fejezi be kérvényét: „Úgy érzem, hogy alkotó erőm birtokában vagyok és nem lehet közömbös a Népbiztosok Tanácsának, ha alaptalan gyanúsítások és vádaskodások miatt kivégeznek, mert minden emberi törvény szerint ártatlan vagyok!”
A Népbiztosok Tanácsa azonban nem kegyelmezett meg a magyar tudósnak...
A bécsi szegényházban elhagyottan, koldusszegényen maghalt Turi Karola, a békeévek híres virágáruslánya
1935 szeptember
A bécsi szegényházban meghalt Turi Karola, a régi békeévek híres virágárusleánya, akit a Monarchiában egykor mindenki ismert. Gyönyörű szőke fiatal lány volt Karola, akinek a vezetéknevét talán senki sem tudta. A grinzgi és nuszdorfi heurigerekben árusította szekfűit és ibolyáit.
Egy este, az egyik grinzingi kocsmában előkelő vendégek ültették asztalukhoz. Rudolf trónörökös, a Bécsben vendégeskedő Marleborough herceg és Baltaszi Hektor. Az angol herceg beleszeretett a fiatal virágárusleányba, hónapokig Bécsben maradt miatta és gyönyörű lakást tartott szerelmének. Viszonyukból gyermek született és amikor a herceg visszatért Angliába, egész vagyon végkielégítéssel kárpótolta Turi Karolát.
Amíg a pénz tartott, Karola jól élt, aztán- nevezetessége lett a bécsi és a budapesti lóversenypályának. Minden nagy díj után ő koszorúzta meg a győztes lovat. A mágnások kedvelték, mert mindenre volt elmés és vidám válasza. Ismét szert tett kisebb tőkére és akkor váratlanul férjhez ment egy bécsi lókereskedőhőz. Házassága nem volt boldog, - elvált, próbált visszatérni a versenypályára is, de az elhervadt Karolának már nem voltak sikerei és a versenyistálló tulajdonosok immár nem tartották kitüntetésnek, ha Karola virágozza fel győztes telivérüket.
Most, jóval a nyolcvan éven túl koldusszegényen halt meg a bécsi szegényházban.
Addis-Abeba jelenti: Adua elesett
1935 október
Széjum herceg reggel 8 órakor elrendelte a rommá lőtt város kiürítését. A danakil-törzs feláldozta magát, hogy az abesszín haderő rendben visszavonulhasson. A törzs legnagyobb része életét vesztette, akik élve maradtak, olasz fogságba kerültek.
De Bono tábornok főhadiszállása, Olasz-Eritrea (Rádiógram.)
Véres harcok után felrepült az olasz lobogó az aduai erősségre.
Róma, október 6. (Havas)
Adua elfoglalásának hírét most már Rómában is megerősítik. A város elfoglalása délelőtt féltizenegy órakor következett be.
Aszmara, október 6. (Reuter)
Az olaszok elfoglalták Aduát. Mindkét fél veszteségei igen nagyok.
Róma, október 6.
Hivatalos jelentés szerint az olasz csapatok ma délelőtt féltizenegy órakor bevonultak Aduába.
A Duce távirata De Bono tábornokhoz
Róma, október 6.
Adua bevételének hírét Mussolini miniszterelnök azonnal személyesen közölte a San Rossoreben tartózkodó királlyal. A miniszterelnök ezután táviratot a küldött De Bono tábornoknak a következő szöveggel:
Adua visszahódításának híre az olaszok lelkét büszkeséggel tölti el. Veled és valamennyi olasz csapattal a nemzet elismerését és háláját közlöm.
Mámoros lelkesedés Itáliában
Róma, október 6.
Adua bevételének hírét az olasz rádióállomások pontosan nyolc órakor közölték az ország lakosságával. A hír valamennyi városban és faluban mámoros lelkesedést keltett.
A házakat fellobogózták, az uccákon a lakosság fasiszta himnuszokat és az olasz nemzeti himnuszt énekli, több helyen zenekarok kíséretében.
Az olasz közvélemény most már bizonyosra veszi, hogy az abesszíniai előrenyomulásban meglepetések nem várhatók és a terület meghódítása a kitűzött tervek szerint akadálytalanul fog végbemenni. Hangoztatja az olasz közvélemény azt is, hogy gáncsoskodás ma már legfeljebb megnehezítheti, de meg nem akadályozhatja Olaszország terveinek végrehajtását.
Az olaszok afrikai háborúja és a nemzetközi viszonyok
1935 október
Róma, október 27.
A vasárnapi olasz sajtó hangja világosan mutatja, hogy az olasz-angol megegyezés elérése biztosnak tekinthető.
Rómában ugyan cáfolják, hogy a London elé terjesztett pontok Mussolinitől származnak, de a külügyminisztérium közvetlen felügyelete alatt álló lapok külföldi táviratai nem tagadják, hogy olasz propozíciókról van szó és olyan megoldásról, amely egyaránt számol Olaszország szükségleteivel, a népszövetségi elvekkel és az angol érdekekkel.
Diplomáciai körök szerint a hír önmagában is arra vall, hogy az olasz álláspont bizonyos fejlődésen ment át. Eddig Olaszország szerződésekben biztosított jogairól volt szó, és ehelyett ma csupán szükségletekről beszélnek. Ez az eltérés azért figyelemreméltó, mert ezen az alapon lényegesen könnyebb összeegyeztetni egymással az olasz-angol népszövetségi szempontokat.
A lapok részleteket is közölnek ugyancsak londoni és párizsi értesülések alapján az olasz propoziciókról, amelyek már egészen közel járnak azokhoz a feltételekhez, amelyeket a népszövetség ötös bizottsága javasolt szeptemberben az abesszin hadjárat megindítása előtt Olaszországnak. Ezekután a nehézség főként London részéről nyilvánult meg.
Az angolok állítólag elismerték volna, hogy a szóbanlévő olasz javaslat bizonyos változásokkal kielégíthetné Anglia álláspontját, úgyhogy most már nem annyira a tárgyi, mint inkább preszizskérdések állanak a megoldás útjában.
A leglényegesebb ezek között a Baldwin kormánynak az az érvelése, hogy Anglia nem egyezhetik bele olyan olasz követelések honorálásába, amelyek túlmennek az abesszin hadjárat előtt felajánlott népszövetségi javaslaton. Ezt az angol aggodalmat azonban a franciák azzal a formulával tartják áthidalhatónak, hogy Anglia és a Népszövetség eddig Abesszin jogait pártfogolta, már pedig ha maga a négus beleegyezik az új javaslatba, akkor Anglia sem lehet négusabb a négusnál.
A tárgyalások menetét mindenesetre lassítja az a körülmény, hogy az angol kormány választási propagandáját a népszövetségi akcióra alapítja, ezért Baldwin nem mehet bele kompromisszumba addig, amíg a választási harc tart. Ámde ha az angol kormány az új alsóház összeülése előtt nem is mondhat még igent semilyen közvetítő javaslatra, a tárgyalások azért bizalmasan tovább folynak, annál is inkább, minthogy a megegyezés körvonalai már láthatók.
Az alkudozási közelharc e pillanatban főként az Abesszíniának adandó kikötő körül folyik.
A szankciók kérdését Olaszországban nagy önbizalommal ítélik meg. Olasz körökben mindenesetre optimizmus nyilvánul meg és ezt diplomáciai körökben is osztják, tekintettel az útban levő megegyezésre.
Nacionalizmus vagy nácionalizmus
1935 október
Két politikai irányzat birkózik ma közéletünk minden fórumán.
Az egyik, amely az alkotmány, a népképviseleti rendszer, az önkormányzat, a polgári szabadság és függetlenség csorbítatlan teljességét megőrizve, a magyar nemzet történelmi hivatásának mélységes átérzésével és áhítatos tiszteletével kivonja a korszerű reformokat végrehajtani, a másik, amely idegen parancsuralmi rendszerek bűvöletében megtagadja a nemzet egyéniségét, anakronizmusnak tekinti a magyar alkotmány és jog fejlődését, legszívesebben barna uniformisba öltöztetné és hideg, levegőtlen falanszterbe költöztetné politikai, társadalmi és gazdasági életünket.
Az előbbi irányzat a nacionalizmus, az utóbbi a nácionalizmus.
Nincs csodálnivaló rajta, hogy a magyar közfelfogás egy keskeny, körülhatárolt városi rétegén kívül, amely politikai és gazdasági érvényesüléséért minden héten hajlandó ingének színét változtatni, egyhangú és következetes ellenérzéssel utasít el magától minden olyan jelszót, programot, jelvényt, zászlót, uniformist, lakájruhát, propagandát, amelynek nincsen magja, csírája, termőképessége a magyar talajban.
Hiszen a magyar államalakulás legelején sem egy szerencsefi vagy elhatalmasodott pártfőnök tette rá lábát a nemzet nyakára, hanem az saját elhatározásából a legkiválóbbnak tartott személyiséget választotta vezérévé; már a vérszerződés alkalmával minden nemzetség kikötötte magának azt a jogot, hogy az ország kormányzatában közvetlenül részt vegyen; az aranybulla pedig bizonyos eshetőségekre még a fegyveres ellenállást is szentesítette.
Ezek a históriai jellemvonások megmutatják, hogy az önkormányzat a magyar, nemzeti egyéniségének integráns része és aki botorul megcsorbítja ezt a nemzeti intézményt, a nemzeti egyéniség igen jelentékeny részét törli el. A magyar nácionalisták középszerűsége, szimplicitása valóban nincs semmi erkölcsi összefüggésben az előkelően kiváltságos magyar nép lelki tehetségével.
Nacionalisták maradunk!
Frey András
Az abesszin háboru gazdasági oldala
1935 október
Genf, október
Mialatt a diplomaták és államférfiak megtorlásról és az Olaszországgal szemben alkalmazandó szankciók mértékéről beszélnek, a gazdasági szakértők hüvös nyugalommal mérlegelik az afrikai háboru gazdasági eshetőségeit. Lehetséges-e, hogy a pénzügyi és gazdasági szankciók megbénitják Olaszország gazdasági erejét és elképzelhető-e a tisztán gazdasági megtorlásnak olyan formája, amely Itália számára lehetetlenné tenné az afrikai hadjárat folytatását.
Kétségtelen, hogy mielőtt Itália rászánta magát az abessziniai hadjáratra, felkészült arra a lehetőségre is, hogy a Népszövetség valamiféle formában alkalmazni fogja a támadóval szemben azokat az eszközöket, amelyek rendelkezésére állnak és valószinü, hogy idejekorán gondoskodott róla, hogy a háboru folytatásához okvetlen szükséges nyersanyagszükségletét biztositsa. Bizonyos, hogy a szankciókkal szemben ott állnak Olaszország nyersanyagkészletei és azok a források, amelyek a szankciók dacára is nyitva állnak majd számára. A gazdasági összeütközésben, amely kétségkivül ki fog törni Olaszország és a Népszövetség között, éppugy számolni kell az adottságokkal és lehetőségekkel, mint a katonai adottságokkal az abesszin fensikon lejátszódó drámában.
Bizonyos, hogy a szankciók közül a Népszövetség legelső sorban a pénzügyi bojkottot fogja elhatározni Olaszországgal szemben: a Népszövetség meg fogja tiltani a tagállamoknak, hogy Olaszországnak bármilyen formában kölcsönt nyujtsanak. Itália tehát nem számithat se külföldi kölcsönre, se pedig arra, hogy abessziniai hadjáratának finanszirozásához bármelyik európai, vagy tengerentúli állam hozzájárul.
A pénzügyi szakértők véleménye szerint a megtorlásnak ez a formája alapjában véve elméleti valami, mert hiszen a jelenlegi világgazdasági helyzetben Itália amugy sem számithatott volna arra, hogy külföldi kölcsönt kap, még akkor sem, ha nem az abessziniai hadjárat céljaira kellett is volna a pénz. Olaszország bizonyára el volt készülve arra, hogy a háborut a maga erejéből finanszirozza. Kérdés: meddig birja Olaszország a hadjárat költségeit külső segitség nélkül és abban a helyzetben van-e, hogy egy hosszu afrikai háborut pénzügyileg kibirjon?
A háboru költsége egészen az ellenségeskedések megkezdéséig napi tiz millió lira volt, konzervativ számitás szerint ma ennek az összegnek a kétszeresére van szüksége Olaszországnak, hogy az afrikai hadjáratot finanszirozza. A pénzügyi mozgósitás szerint Olaszország felkészült rá, hogy tele kincstárral induljon el az afrikai utra. Belső kölcsöneit konvertálta és ugyanakkor uj kölcsönt vett fel; a két tranzakció révén az államkincstár közel kilenc milliárd lirához jutott és ez az összeg több mint egy évig fedezné a háborus kiadásokat. Az uj kölcsönökből természetesen ki kellett vennie a részüket a bankoknak, amelyek azonban a rájuk rótt összegnek 85 százalékát be is fizették. Kétségtelen tehát, hogy Olaszország sulyosabb pénzügyi megrázkódtatás nélkül, legalább egy évi háborut kibir, minden külföldi kölcsön nélkül is.
Ami Itália aranykészletét illeti, az e pillanatban valamivel alatta van a 300 millió lirának és erre az összegre szüksége lesz azoknál a kiadásoknál, amelyeket aranyban kell fizetni. Igy például a Szuezi csatornán keresztül haladó olasz hajók a csatornailletéket - tonnánként egy shilling - aranyban fizetik és aranyban kell majd fizetnie Itáliának azokat a nyersanyagokat is, amelyeket a népszövetségi blokád dacára mégis sikerül megvásárolnia külföldön.
Ami tehát a gazdasági háboru pénzügyi részét illeti, el lehet mondani, hogy Olaszország egy évig megrázkódtatás nélkül birja a harcot. Igaz, hogy sulyos áldozatok és megterheltetések árán, mert hiszen napi husz millió lira költség óriási sulya nehezedik az olasz közgazdasági életre. Ez a megterheltetés némileg jelentkezett abban is, hogy a milanói tőzsdén az utolsó ultimón a lebonyolitások nehézséggel jártak. Ennek dacára Olaszország nyugodtan nézhet a háboru pénzügyi eshetőségei elé - legalább is egy esztendeig.
Lényegesen komplikáltabb a helyzet gazdasági téren.
Bizonyos, hogy fokozatos szankciók életbe léptetéséről van szó Genfben, azaz: eleinte enyhébb megtorlást mondanak ki a tagállamok és csak később, ha ezek az enyhébb rendszabályok nem vezetnek eredményre, kerülne sor az általános és szigoru bojkottra.
Megengedik mindenekelőtt ezek az enyhébb szankciók az élelmiszerek szállitását Olaszországba. Olaszországnak nem lesz gondja tehát buzára; egyébként két hónappal ezelőtt, minden eshetőségre gondolva, az olasz kormány óriási mennyiségü buzaüzletet kötött Szovjetoroszországgal, amely kötelezte magát, hogy ötven százalékos hitelt nyújt a vásárlásnál. Itt legfeljebb az a meglepetés érheti Itáliát, hogy a szankciók kimondása következtében a szovjet ragaszkodni fog ahhoz, hogy Itália aranyban fizessen és az üzlet hitelrészét stornirozza. Miután Magyarország nem csatlakozott a szankciókhoz, Magyarországról is beszerezheti Itália élelmiszerszükségletének egy részét.
Az igazi nehézségek, amelyekkel Olaszországnak számolnia kell, a háboruhoz szükséges nyersanyagok beszerzése körül fognak jelentkezni. A Népszövetség bojkottja kétségkivül igen szigoru lesz minden olyan nyersanyagra, amelyre a municiógyártáshoz szükség van és nagyon valószinü, hogy ezeket az árukat kerülő uton fogják átengedni azok a tagállamok, amelyek a szankcióban nem vesznek részt. Nem kaphat tehát Itália vasércet Svédországból, szenet Angliából, kőolajat Amerikából. Itáliának le kell mondania arról is, hogy a tenger felől áttörje a gazdasági ostromzárat, mert az angol flotta féltékenyen fog őrködni a Földközi-tengeren, nehogy a részleges - és az eddigi tervek szerint fokozatosan megszigoritandó - gazdasági ostromzárat áttörje. Marad tehát az a lehetőség, hogy nyersanyagbevitelét Olaszország északról a szárazföldi uton fedezze.
Az olasz kormány minden előkészületet megtett arra, hogy a nyersanyagbeszerzés simán menjen végbe Németországon, Magyarországon, Ausztrián és Svájcon keresztül. Németországgal közvetlenül a háboru kitörése előtt kötött szerződést Itália. A szerződés értelmében Németország legelső sorban nitrátot szállit az olasz kormánynak, még pedig ugy, hogy Olaszország a vételár huszonöt százalékát készpénzzel (arannyal) fizeti, ötven százalékot áruban fizet és a fennmaradt huszonöt százalékra Itália hosszu lejáratu hitelt kap.
Hasonló megállapodást kötött Olaszország az abesszin háboru meginditása előtt Lengyelországgal is, amely Olaszország nyersanyaggal való ellátása szempontjából a legfontosabb európai országok egyike. Lengyelország a szerződés értelmében kőolajat, szenet, naftát és acélt szállit Itáliának. Ez az üzlet nem készpénzüzlet: a szállitott nyersanyagokért Olaszország hajókat épit Lengyelországnak az olasz hajógyárakban. Itáliának ugyancsak olajszállitásra szerződése van Perzsiával is, azonban a népszövetségi szankciók életbeléptetése után Perzsia valószinüleg kénytelen lesz ezt a szerződést stornirozni, mert csak a tengeren tud szállitani és itt az angol flotta ostromzárát nem tudja áttörni.
A döntő stratégiai pont tehát a küszöbön álló gazdasági háboruban Németország és Lengyelország. Legelsősorban Németország, mert ha Németország részt venne - például egy hatalmas frankkölcsön ellenében - a népszövetségi ostromzárban, akkor Lengyelország nem tudna szállitani. Ha már most számolunk azzal a lehetőséggel, hogy Németország, mely különben nem tagja a Népszövetségnek, nem vesz részt Olaszország ellen a bojkottban és Lengyelország szállit, akkor Olaszország meglehetősen hosszu időre el lesz látva szénnel, acéllal, nitráttal, naftával.
Különös nehézségek természetesen lesznek: salétromot nem kaphat és megnövekedett háborus szükségletét olajban egyedül Lengyelország nehezen fogja tudni fedezni. Németország kivülmaradása mégis óriási segitséget jelent Itáliának és ha az olasz diplomácia meg tudja akadályozni Németország részvételét a gazdasági szankciókban, akkor Olaszország a fokozatos szankciók dacára is képes lesz folytatni az afrikai hadjáratot legalább egy esztendeig.
Olaszország számára tehát két veszedelmes pontja van a jelenlegi helyzetnek: az egyik Németország esetleges csatlakozása a bojkotthoz, ami egész nyersanyagellátását illuzórikussá, a másik a háboru és ezzel egyidejüleg a fokozott gazdasági szankciók elhuzódása tovább, mint egy esztendeig. Erre azonban egyelőre Rómában nem számitanak.
Gyors katonai sikerre van felépitve gazdaságilag is az olasz terv.
Az abessziniai hadjárat gazdasági sikere is azon mulik, hogy egy éven belül Itália befejezze Abesszinia meghóditását és ezzel illuzórikussá tegye a gazdasági bojkott hatását. A gazdasági bojkott kétségkivül veszedelmes fegyver Anglia kezében, hiszen ezzel a fegyverrel győzte le Napoleont és száz évvel később a központi hatalmakat. De ez a fegyver lassan öl és Olaszország győzni fog Abessziniában, mielőtt a bojkott elvenné tőle az éltető levegőt.
Babits Mihály erdélyi körútja
1935 november
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívására Babits Mihály Erdélybe készült. A román kultuszminisztérium azonban az irodalmi körutat betiltotta. E betiltásról a kolozsvári Keleti Ujság Dsida Jenő tollából vezércikket közölt "Hídverés, vagy hídrombolás" címen. A vezércikk így szól:
"Értelmetlen és fájdalmas csodálkozással állunk a kultuszminisztérium különös döntése előtt, mely eltiltja tőlünk, erdélyi magyaroktól Babits Mihályt. A székelyfővárosi Kemény Zsigmond Társaság hívta meg dobogójára a magyar irodalom e nagyságát. A buzgó irodalmi társaság hetek, hónapok óta készül boldog izgalommal a pillanatra, mikor vendégeként üdvözölheti őt, akit vendégül láthatni nemes öröm és kitüntetés.
Nehéz beletörődni, hogy a napipolitika rosszhiszemű gáncsvetése, sanda gyanakvása és indokolatlan bosszantani-akarása elrontotta a szép ünnepet. A szellemi gazdagodás édessége helyett megint csak a csalódás keserű orvosságát nyujtják felénk, hogy gyógyuljunk ki már végérvényesen a lelki megbékélés és kultúrközeledés időszerűtlen vágyából.
Akkor is nehéz volna szó nélkül haladni el a rosszul értelmezett szigor e balga ténye mellett, ha a miniszteri tilalom olyasvalakire vonatkoznék, aki a politika porondján is forgolódott, vagy valamilyen gesztusával valaha is nemzeti érzékenységet sértett volna. Mert még ilyen esetekben is el lehetne képzelni olyan udvarias gondolkodást, mely nagylelkű engedményeket tesz az erdélyi magyarság tisztán szellemi és irodalmi szomjuságának.
De Babits Mihályról van szó, akinek fogalommá vált neve nemcsak a magyar irodalom, hanem sokak szemében az európai irodalom fogalmával is azonos. A világháború tomboló zajában a békét hirdette ő és szelíd lelke nem egyszer a próféták haragjával támadt az úszító álapostolok ellen. Gazdag lelke magába gyüjtötte Európa minden népének minden forrását, hogy bőséges Nilus-áradással termékenyítse meg a magyar szellemiség humuszát. Európát adta a magyarságnak és magyarságot adott Európának.
Nagy életművének mintegy betetőzéséül most fejezte be a világirodalom legnagyobb és legizgalmasabb esszéjét: "Az európai irodalmi történeté"-t. A földkerek bármely országában meleg szeretettel s a szellem fejedelmeinek kijáró hódolattal fogadnák őt, csak nálunk utasítják vissza kincseit, mint nem kivánatos gazdagságot. Mintha csak azt mondaná a szűklátókörű elfogultság: Mire nekünk Európa? Mire nekünk kultúra?
A tilalom megbotránkoztató tényéből lehetetlen el nem jutni arra a kényelmetlen megállapításra, hogy a román-magyar kultúrközeledés gondolatának hangoztatása nagyon egyoldalú, nagyon szánalmas és naiv kisérletezés volt a gyengébbek részéről. Azon az oldalon, ahonnan a kezdeményezésnek tulajdonképpen el kellett volna indulnia, sohasem talált komoly támogatásra.
Amíg politikai motívumok is szövődtek a kultúrközeledés problémájába, még fennállhatott a jóhiszeműeknek az a reménysége, hogy a tiszta irodalom és művészet síkján mégis megtörténhetik a találkozás. Ez, ami most következett be, nemcsak az eddig felépült "hidakat" rombolta össze, hanem a jövőhöz fűzött jóhiszemű ábrándokat és illuziókat is. Keserű a csalódás, de hasznos és tanulságos.
És még valami kinálkozik kimondásra ebből a szomorú alkalomból. Babits Mihály minden tilalom ellenére is köztünk él. Senki sem tilthatja el őt tőlünk. Sem őt, sem társait. A magyar szellemi egység nagy épületének falain sem támadhat repedés soha."
Ugyanebből az alkalomból Szentimrei Jenő a Brassói Lapok hasábjain nyílt levelet intéz Isac Emilhez.
Dsida Jenő
Forrás: huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése