2011. május 16., hétfő

Erdélyi és csángó költészet: MÁTÉ IMRE

Máté Imre (Érmihályfalva, 1936. február 14. – Érmihályfalva, 1989. december 8.) főként a Partiumban ismert és elismert költő. 
Tetszhalottként született, életre keltése közben maradandó idegrendszeri károsodást szenvedett. 1961-ben érettségizett Székelyhídon, tehetségére hamar felfigyeltek. Könyvtáros lett, majd családot alapított és Nagyváradon telepedett meg. Számos kortárs magyar költő biztatta, támogatta. Versei főleg lapokban jelentek meg. Kötetei: Látta ezt a fürge mókus (gyermekversek, 1969); Forgó táncban (versek, 1973); A nap kalapja (gyermekversek, 1980); Segíts meg, emberségem (Gábor Ferenccel és Számadó Ernővel közös verseskötet, 1984). Édesanyja halála után tragikus hirtelenséggel elhunyt.




HAJSZÁS


Csepű hajából nagyapám 
ostort font nekem, 
s őriztem a teheneket 
az őszi földeken.


Tilosba tőlem egyse járt —
csupán a csámborult Világ.




MAJD MEGPIHENSZ


Hídon erről szerelem, 
túl a hídon szerelem. 
Töprengeni nem lehet, 
vámolják a szíveket.


Rossz sorsodon nem hagyod 
kacagni a patakot, 
gyávák sírhattak bele, 
színig azért van tele.


Úsztatják a múltakat, 
úsztasd hát a múltadat! 
Fejed felett nap ragyog, 
pillangóznak holnapok, 
eszterláncon gyerekek, 
válaszd ki a gyereked.


Izmaid míg erősek, 
ne járjanak előtted, 
majd megpihensz valahol,
ha szemedig alkonyul.




GYÁSZ 


két szomszédasszony hazulról 
öregen ment el alkonyatra 
tűzhelyükről a hamut kihordták 
beleültek fekete tyúkok 
lehunyni parázs-szemüket


egyre sötétebb zászló az ég 
alatta búvó gyilkosok 
istenhez hasonlítanak


anyám az ajtót magára zárja





SZEPTEMBER


Kaptárba hordták nyarunkat a méhek,
elcsitulnak a rajzó szenvedélyek.


Közelebb simul a Hold már a Naphoz, 
szőlőnk fürtje is nyugalmat harangoz.


Emlék-sűrítők agyunkban a gondok: 
szobrot faragjunk, vagy farkas-dorongot?




ESŐ UTÁN


Tócsa pattog rucaháton, 
szárítgatom a kabátom. 
Gyepűn túl a szomszéd lánya 
virágot fon a hajába.


Megfrissült a vágyak kedve, 
fecskék szállnak csicseregve, 
s felettük a szivárványon 
tündöklik a boldogságom.




TÖRVÉNYESEN


klasszikus város melyben jártam 
a legmodernebb maskarában 
bolondnak néztek vagy talán 
tisztelték paraszt nyavalyám 
barátok kik nyelvükre vettek 
minden nőt tőlem elszerettek 
s lett csalódottan feleségem 
szeretőm kit megcsaltam régen 
nem is tudom már mennyi vétket 
cipelnek bennem az emlékek




SZABADNAP


(Ingázók)


Városról jönnek, 
faluról mennek. 
Hozzák a zajt, és 
viszik a csendet.


(Szabadnap)


Ködlött a téli ég,
s leszállt egy asszony a vonatról.
A kalauz is utána nézett,
szabadnapra gondolt
és a tavaszra.


(Nézi az eget)


Egy korty bort ivott, 
megrészegedett, 
csókot kapott, 
vissza nem adta, 
pedig felnőtt, 
és most bambán 
nézi az eget, 
s töpreng sorsán — 
gyűlnek a felhők.


(Részeg)


Körhintára ültette kedvét, 
el ne veszhessen ifjúsága, 
s a hullámzó föld örömébe 
dalait vadul kiabálja. 
Mégis ki hallja, meg nem érti, 
és aki érti, visszaretten, 
üres szemekkel nézi sorsát 
a bukdácsoló fellegekben.


(Hol hibáztam)


Hatvanhat fokos szeszt nyalok, 
berúgni  akarok; 
berúgni, hogy a föld, idő 
visszaforogjon, s lássam, 
hol hibáztam, 
mikor még nem volt 
szesz a számban.


(Ócskapiacon)


Kopott limlomok között 
kereskedelmi örömök 
vibrálnak át az agyadon, 
míg ténferegsz a sorokon,


rájössz, mint hűtlen szerető, 
hogy múltad lehet még jövő, 
hiszen eladja kedvesed 
ruháin ölelésedet.


(Sínek között)


expressz-alkony közeleg 
vár az asszony 
megérkezik a gyerek 
elutazik a gyerek 
jövés-menés az idő 
hol van az asszony 
vére lesz a hajnal 
könnye majd a harmat


(Vonaton)


Egy asszony mindig utazik, 
egyedül ül és mosolyog, 
szemében látom reggelente,
hogy mennyi szépet álmodott.


Eltűnődöm a boldogságon, 
amelyre vágyni érdemes, 
és állomástól állomásig 
a remény újra felkeres.


(Hasonlat)


Emlékeinken úgy pihen a nyár, 
mint színes tollú óriás madár.




HEGYEKEN TÚLRA


Mióta nem vagy közelemben, 
hegyeken túlra gondolok,
ringatnak bölcső-szerelemben 
fényükkel messzi városok.


Anyámmá növő szent csodálat, 
simogasd arcom, szeretlek. 
Könyörgésemért, míg virág vagy, 
akarom, vázád én legyek.


Csókjaid postán mind kihűlnek, 
hozd melegséggel mindenem — 
kertünkben tücskök hegedülnek.


Napos imával, épp vasárnap, 
kérem bűvös vers-istenem: 
vezessen hozzám a varázslat.




GELLÉRT  SÁNDORHOZ


Gellért Sándor, öreg-gyerek, 
elolvastam a könyvedet, 
amit írtál nyáron, télen, 
mikolai erdőszélen.


Hol nyílnak nagy piros rózsák, 
ott láttad meg Mariórát, 
de jól tetted, hogy elhoztad, 
magyar csókra tanítottad.


Angyal Bandi betyár-nyomán 
vágtass tovább pejparipán, 
nincs már pandúr, ki elfogjon; 
vers-ostorod hadd csattogjon.




HANGSZEREK
Jakobovits Miklós képe alá


Citerának álmodom magam, 
hegedűnek álmodom magam, 
trombitának álmodom magam.


Az átváltozások álma varázslat; 
nyugalmat ad és lázít 
a színekre bomló világnak 
mindent megtartó hajnaláig.


Én szűz zenék hullámköre leszek, 
megérzem a kövek puhaságát, 
elcsitulnak a zajló tengerek 
bennem, s keringnek fehér madarak, 
a mindenség majd így lesz szabadabb, 
hogy felém nyújthasd a kezedet.


A költő Forrás-kötetének címlapja,
rajta Jakobovits: Zenekar c.
festménye


Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések: