ÉJSZAKA
Hűvös a föld, a táj kihalt,
a szél egyhangún dudolász,
alszik az istálló, a szín,
alszik a kert, alszik a ház.
Az ég köpenyén csillagok
fénylenek, apró aranyak,
zizegő lombok árnyai
heverésznek a fák alatt.
Az úton messze, valahol
felzörög egy késő szekér,
lassan elhanyatló szavát
darabokra tépi a szél.
TÓ
Sima tükrét belehelte a jég,
hófehér fátyolával betakarta.
Mennyi minden rejtőzködik alatta?
Bádogdoboz, ághulladék, cserép
s egyéb - no persze halak - azok is.
Életük? Egyhangú. Nem változó.
Hisz eszkimónak mindig hó a hó,
s a halnak télen-nyáron víz a víz.
Hányszor elnéztem, hogy fut habra hab,
szemem, mint mikroszkóp, átszűrte mind
a fenék titkait, zegzugait.
De most úgy mered szét a tájra,
mint ház, hol senki nem lakik,
s ajtaja-ablaka bezárva.
TÁVOZÓ
Valaki az ajtón kifordul s visszanéz,
mögötte ott van, amit elhagyott,
székek, szekrények, képek, kialudt
cigaretták, könyvsorok, asztalok.
Előtte: házak, utcák és terek,
s miből kilép, az mind utána jő,
mert az is ő, amit már elhagyott,
és ami előtte van, az is ő.
A PILLANAT SZÓL
Csak rám tekintesz, és már nem vagyok,
csak rád tekintek, és már nem találsz,
a hal vagyok, mely röppent s lebukott
a víz alá, vagy egy szárnyvillanás.
Észre sem veszed, hogy veled vagyok,
elhaladsz mellettem, és meg se látsz,
csak átvillámlom a gondolatod -
ennyi közöttünk a találkozás.
Veled vagyok, s már nem vagyok veled,
elvesztettél és elvesztettelek,
csak egyszer láttál, s egyszer láttalak.
De annyira elég vagyok,
hogy mialatt felvillanok,
világok keljenek, zuhanjanak.
A TÜKÖRHÖZ
Semmi nem marad meg az arcból,
amely fémlapodba tekint,
nem őrzi a száj mosolygását
s a homlokredőkön a kínt.
Ezer arc fut rajtad keresztül,
ezer homlok, ezer redő,
ezer szem, száj — mind belevesznek
a fényedbe, mint az idő.
Kézről kézre részvétlenül jársz,
emléktelen üvegdarab,
csak annyit őrzöl meg magadnak,
mennyit sikló hal hátrahagy.
ÖREG LÓ PÁNYVÁN
Ősz, erdőszél. A fa körül
pányván ló lépeget,
dérvert avarból tépdesi
a vénülő füvet.
Néhány lépés világa csak,
mit körbe-körbe jár,
szemében darabokra tört
a dombos láthatár.
Magányosan ide-oda
himbálja némán tétova,
lecsüggesztett fejét.
Ha én lennék helyében, én, én
a kötelemet rágnám, tépném
s ordítanék.
HANGOK
Örvény a hang. Ki tudja, hogy a
pacsirta trilláiban milyen
elégedettség szakad fel; a farkas
üvöltése mögött mekkora
éhségek rejlenek, micsoda düh és
tehetetlenség ordít
az oroszlánból; a veréb
köznapi csipogásában milyen
zavaros panaszok kapkodnak
valaki után,
valami után,
s kit vár a szarvas, amikor
az erdő-éjszakába belebőg
tehetetlenül, vágyakozva vagy
felszabadultan?
A lét kiált belőlük –
hangjuk árnyaiban, fényeiben
a lét ujjong, reszket, hálálkodik,
dadog, könyörög, jajgat,
kiverve valahonnan,
menekülés valahová.
Valaki kérdez bennük
s válaszra vár.
GYŰJTEMÉNY A TÚLVILÁGRA
Mit sajnálnék itthagyni, hogyha számból
elfogy az utolsó kenyérszelet?
Egy gyermeket, ki olyan, mint a fűszál.
Egy asszonyt, ki olyan, mint egy gyerek.
Egy könyvet szívesen vinnék magammal –
még magam sem tudom, hogy melyiket.
Lehet, amelyet legtöbbet lapoztam,
vagy azt, amelyet még nem ismerek.
Szeretnék ceruzát vinni magammal,
papírt? Elég egy szekérre való?
Hogy néha-néha egy-egy verset írjak,
hadd olvassa őket a fennvaló.
Az ismeretlen katakombáiba
feltétlenül vinnék egy kis pipát,
dohányt sokat, hogy füstjénél merengve
elgondoljam, milyen volt a világ.
Na meg térképet se felejtenék el,
hogy el-elnézzem, merre éltem én,
noteszemet a följegyzett címekkel
kár lenne, hogyha itt felejteném.
Mit vinnék még? Valamit fiókomból...
egy iratkapcsot, drótot, egy szeget?
Mindegy, mit, hátha fenn majd az hiányzik,
hogy tökéletesen boldog legyek.
SIRÁLY
Ha a sirály betéved a partok
szegélyén,
honnan már kőbe simul a tenger,
s elmarad az izgága homok,
s a méltőságos földek
töretlen nyugalma árad
az ég felé, s ő ott vívódik, felette ég, alatta föld,
felszántatlan csönd.
Hogy menekül! hogy
igyekszik vissza kétségbeesett
hangon kiáltva,
merre a hullámok
dulakodnak egymással, mint a
duhajok! Vissza, vissza a
felhevült szelek birodalmába,
mely nem szülőföld,
mégis Haza!
KEZEK
Barta Árpád hasonló című fotosorozata alá
Kezek, csokorba gyűlt kezek,
sorjában sereglő kezek,
csitultan hallgatók, hevek,
foltok, ráncok, bogok, erek,
kezek, harag-rejtegetők,
fölényesek és kérkedők,
lassú tüzekkel lüktetők,
és ujjongók és csüggedők,
ősz-tájként szendergő kezek,
búcsúzásra lendült kezek,
veszteseket nyugtatók,
barácsolók, simogatók.
Kezek, ökölbe szorulók,
baltanyelet szorongatók,
véresen visszavonulók,
meghajszoltak, tolakodók,
kezek, kezek, zsugorgatók,
bőkezűek, latolgatók,
magányosan tétlenkedők,
tagadók, félrevezetők,
sorjában sereglő kezek,
hová tűntek belőletek
vágyak, hevek? Hol rejtitek
lappangó szenvedélyteket?
ISMÉTLÉS NÉLKÜL
Az a mozdulat meg nem ismétlődik,
az mindig egyetlen marad,
az az ölelés meg nem ismétlődik,
ami követi, már nem az,
az a virágzás meg nem ismétlődik,
utána csak másik jöhet,
az a gondolat meg nem ismétlődik,
szilánkja csak szalmatörek,
az a kiáltás meg nem ismétlődik,
az már örökre elveszett,
az a jaj soha meg nem ismétlődik,
nincsen két jaj, mely ugyanaz
az a kacagás meg nem ismétlődik,
ha fakad is utána más,
a pillanat után más pillanat tör,
s ha elhull, fel nem szedi más.
CSAK A MAGOT
A föld, a föld magába fogadja
a kiöntött vért, akár a vizet,
beissza a napfényt, és a vihardúlt
erdőt kíméletlenül őrli meg,
hogy nem marad nyomán, csak porhanyó föld,
s befogadja az évszázadokat
s megőrli, mint óriási malomkő
a beleágyazott halottakat.
Csak a magot, mit árkába simítanak,
csak a magot, csak azt nem őrli meg,
azt ölelésével életre hívja,
mint forró anyaöl a kisdedet.
HŰSÉG
A csiga hűséges a házához,
amelyben él, s ahol bevégzi,
a fecske a földet, eget
egyaránt házának érzi.
A vad hű a vízhez s rejtekéhez,
ahová zsákmányát elássa,
nem hű a szem tekintete,
nem hű a kéz simogatása.
LÉPTEK, RÉGRŐL
Már nem jön nyomomban a gyermekkor, lassú
lépteit egy ideig még küldték a
kockakövek, üzenete már egyre
halkabb, hófúvások állottak el útját, rügy
bomlásán ámult el, barackfák lámpasora
között csodálkozott el, azután meg nyár-hevű
borok sugaraztak szemére álmot, így, így
maradt el, kiáltok utána, nem válaszol, csak a
hangom tér vissza,
mintha már nem is az enyém lenne.
VEREBEK
Koncertterem a jegenye,
muzsika mindenik levél,
muzsika minden-minden ág,
és hangszórójuk a szél,
zsibong a fa, száz és száz veréb
zsivajog benne, énekel,
hangjuk akár a zivatar
a tájat úgy árasztja el,
Fújjátok vígan, verebek,
a reggel táruló fülébe,
szétszórja zenekarotokat
a délelőttök szürkesége.
MELLÉKUTCA
Mindenkiben van mellékutca,
ahol nappal is alig járnak,
éjjel az ablakok sötétek,
sötétek a fák és a házak,
mindenki betér oda néha,
mintha valakit keresne,
lassan lép és elnehezült
szemekkel néz az ereszekre.
Mint egy láthatatlan terhet, —
a nagy csöndet hordja a válla,
árnyék nincs, mert honnan is lenne,
mikor se nap, se fény, se lámpa,
néha egy cigarettát felgyújt,
hogy fénye megtörje magányát,
s ha közelítő lépteket hall,
eloltja, hogy arcát ne lássák.
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése