1936 március
 |
| Sigismund Freud |
Később, hogy a delta egy része, majd 1826- és 1829-ben az egész delta Oroszországé lett, a Dunatorkolat hajózhatóságával mit sem törődtek úgy, hogy itt tarthatatlanok lettek az állapotok.
A krími háború után az 1856. évi párizsi béke a Fekete-tengert és főbb folyóit a hajózásra szabadokká tette s európai bizottságot szervezett a Dunatorkolat hajózhatóvá tétele céljából. E bizottság Francia-, Angol-, Orosz-, Porosz-, Törökország, Ausztria és a Szárd királyság egy-egy képviselőjéből alakult.
A bizottság hatáskörébe az Izakcsától lefelé eső folyamszakasz tartozott. Izakcsa, akkor még bolgár város, a delta csúcspontja 21.3 km-re s Szulina várostól pedig 121.3 km-re van. A bizottság székhelyéül Galacot, vezetőjéül Hartley C. A. angol mérnököt választotta. Ekkor kezdődött meg a Delta természettudományos fölvétele, a Duna-torkolat vízjárásának s a tengerparti áramlatoknak megfigyelése és a tanulmányok alapján sikerült a Duna tenger-melléki részét a hajózás számára kíváló mértékben megjavítani.
Mindenek előtt választani kellett, hogy a három Dunaág közül melyik a legkedvezőbb a hajózásra. A legnagyobb ág, a Kilia, 4.9 m mélységű volt, de a tengerbe 8 ágra szakadva ömlik s nagyon magas a rekesz-zátonya-. Kedvezőtlen volt a hajózásra az is, hogy az ág észak felé irányul, pedig a forgalom délfelé erősebb.
A déli, Szent-György-ág egységes, mélymedrű; a mélysége mindenütt legalább 4.5 m volt s a közlekedés főere felé irányul. A bizottság tagjai közül némelyek ezt az ágat javasolták a szabályozásra. De a rekesz-zátony itt is kedvezőtlen, széles és magas. A harmadik ág, a Szulina, a legkisebb, nem nagyon mély, csak 2.44 m mélységű volt, de az ág egységes még a torkolatánál is és rekesz-zátonya a legkedvezőbb. Ez amiatt volt így, mert vízhozománya s így hordaléka is legkisebb s a rekesz-zátony ezért nem töltődhetett magasra.
Az aránylag nem széles Szulina-ágon szabályozással könnyebb volt előidézni és fenntartani hajózáshoz szükséges vízmélységet. Végül némi politikai okok is a Szulina-ág mellett döntöttek úgy, hogy elsősorban ennek az ágnak a megnyitását határozták el.
A torkolati zár eltávolítása, illetőleg rajta hajózó út létesítése több módon volt lehetséges. A kotrás a legközvetetlenebb hatású, de ez a hatás rövid ideig tartó s folytonos megismétlése költséges. Gondolkoztak azon is, hogy esetleg hajózó zsilip segítségével jussanak át rajta; de a zsilippel nem lehetett volna azt az óriási forgalmat lebonyolítani, mely a Duna torkolatában van.
Ezért Hartley javaslatára abban állapodtak meg, hogy két párvonalas töltés (moló) közé fogják a torkolatot s a töltéseket meghosszabbítják a rekesz-zátonyon túl mindaddig, míg elérik a tengerben a hajózásra, kedvező nagy mélységet. A két párvonalas töltés összeszorítja a folyást és élénkké teszi úgy, hogy a hordalékot magával ragadja és minden segítség nélkül a nagymélységekben rakja le.
A torkolati zátony agyagos iszapból és homokból épült fel s mélysége 2.13 és 3.66 m közt változott a különböző időkben végrehajtott mérések szerint. Árvízkor, mely márciustól május végéig tart, a rekesz-zátony teteje emelkedik, mert az árvíz sok hordalékot hoz és rak le; míg a kisvíz tisztább, nincs hordalékkal telítve úgy, hogy a, zátonyból elragadhatja az iszapot.
1857-től 1865-ig előbb ideiglenes töltéseket készítettek; majd látva a kedvező hatásukat, 1866-tól 1874-ig végleges művekkel cserélték ki az ideigleneseket. Az új mólókat a régi kőhányáson betontuskókból építették, melyeket a helyszínén öntöttek s védelmükre a, nyilt tenger felőli oldalukon betontuskó-rakást helyeztek el. Gondoskodtak a mólóknak a delta partjába való jó bekötéséről, mert a tenger főként az északi mólónál a partot folyton elmosta.
1886-ban az északi moló 1414 m, a déli 1116 m hosszú volt. E munkálatok következtében a töltések közt a mélység 6.25 m-re emelkedett. 1893-ban elhatározták, hogy a torkolatot kotrással mélyítik tovább a 7 m merülésű hajókkal való közlekedés céljából. Ezért a bejáratot 150 méterre szűkítették s kotrással sikerült a 7.3 m mélység előidézése. Az évi kotrás eleinte aránylag nem nagy, átlag csak 83.000 m3 volt. Ily módon sikerült, hogy 3500 tonnás hajók mehettek be Szulina kikötőjébe.
De nemcsak a torkolati bejárót, hanem magát a Szulina-ágat is rendezték. Átvágták az ág kanyarulatait úgy, hogy a Szulina-ág majdnem teljesen egyenes kiinduló pontjától a tengerig. Ahol túlszéles volt a meder, összeszűkítették, hogy az iszap lerakódását megakadályozzák. A meder szélessége 12 méterről a tenger felé 152 méterre bővül. Továbbá jelentős munkálatokat hajtottak végre a Dunaágak osztópontjánál, hogy az egyes ágakba a kellő vízmennyiség beáramlását biztosítsák.
A szabályozást fölvitték Galacig, jóval a delta csúcsa fölött s tulajdonképen ettől a várostól lefelé eső szakaszt helyezték a Dunabizottság hatáskörébe (Ma a hatáskör még följebb, Brailáig terjed.) De a szabályozó munkálatok nem lettek volna elégségesek a sikerhez. A kotrást is alkalmazni kellett, hogy a vízmélységet fokozatosan 4.72, 5.03 majd 6.01 m-re emeljék s a 3000 tonnás hajóknak egész Galacig való feljutását biztosítsák.
Előzetes jelentés a Wells-Korda Filmről
1936 március
Repülőgépen érkeztek Budapestre a Wells-Korda film tekercsei, amelyeket néhány nap múlva fognak parádés előadás keretében először bemutatni. A filmesemény és filmszenzáció kifejezéseket a mozireklámok véglegesen lejáratták, úgyhogy az ember igazán zavarban van, mit írjon, ha valóban ilyen filmszenzációról akar beszámolni.
A Things to come - magyarra Mi lesz holnap címen fordították című regényből készült az első Wells-film. A jövő század társadalmának, technikájának és emberének nagy álmodója ebben a regényében a jövő világháborújának borzalmait festi le. Az elkövetkező világháború, melyhez viszonyítva az 1914-es világégés jelentéktelen csete-paténak számít hadüzenet nélkül, mindennaposnak látszó határincidensből fog kitörni.
A film Everytown-ban játszódik, Mindenki Városában. 1915 karácsony ünnepén megjelennek a város fölött a bobmavető szörnyetegek és percek múlva épületek dőlnek romba, emberek százai és ezrei fekszenek holtan, véresen az utcákon. (Képzeljük el milyen rendezői remekművet alkothatott ebből a szőrnyűségesen grandiózus témából Korda!) Az új világháború - amely kerek húsz esztendeig tart! - elpusztítja a művelt világot, városokat, utakat, vasutakat és csak füstölgő romok, alaktalan kőtengerek hirdetik az elpusztított civilizáció emlékét. Az ember és az alkotóvágy azonban nem hal meg, nem pusztulhat el! A tudósok és technikusok elszigetelt kis világára vár a feladat, hogy felépítsék az új világot!
A világháború sokmilliónyi életben maradt áldozatán mint minden nagy háború után ezúttal is tömegjárvány tör ki. Ez a járvány eddig ismeretlen betegség: vándorlási láz.
Milliók költözködnek, vándorolnak, csavarognak! A tudósok pedig közben építik új világukat, újra emberré vagy ha tetszik: Emberré varázsolják a vándorló csordákat. A film végén - ez a nagyszerű alkotás is egy kicsit a vándorlási láz eredménye - előttünk indul el a holdba az új és diadalmas rakétaágyú.
Ez a film vége. Vége! Nem. A cselekmény és a gondolat tovább izzik és forr bennünk! Vajon milyen sors vár ezek után a jövő század új emberére? És mert ez az örök kérdés izgat mindnyájunkat vajon boldog-e a diadalmas technikai világ új embere? Ez a félelmetes téma Korda legújabb filmje.
Az utóbbi éveknek ezt a legnagyobb irodalmi és közönség filmsikerét egy kicsit magyar sikernek is érezzük, mert hiába alkotja dolgozik Korda Londonban, hiába alkotja filmjeit angolul az egész világ számára, mégis innen vitt magáról valamit, magyar emberek közül a budapesti levegőből: valamit, aminek ő is talán a legtöbbet köszönheti és ami elválaszthatatlanul ideköti őt mihozzánk.
Végül még csak azt akarjuk megjegyezni ámuljanak és kapaszkodjunk meg a Mi lesz holnap kereken csekély egymillió dollárba került!
Fischl a kalapácsos gyilkos Párizsban megnősül
1936 március
Öt évvel ezelőtt az egész világ sajtóját bejárta Fischl Frigyesnek, a kecskeméti kárpitosnak neve, aki a budapesti lajosmizsei vonalon 1931 novemberében kárpitoskalapácsával agyonverte az egyik III. osztályú fülkében Steinherz kecskeméti borkereskedőt.
A bűncselekmény történetében egyedülálló volt az az eset, mert Fischl vallomása szerint, Steinherzet annak határozott felkérésére és kívánságára ölte meg és a bíróság is a megölt ember kívánságára elkövetett emberölés vétsége címem ítélte annak idején el három évi fegyházra. A rejtélyes hátterű bűnügy már mint lélektani probléma is világérdekességé dagadt, Fischl a kalapácsos gyilkos hosszú hetekig állandó szenzációja volt a nagy külföldi lapoknak.
Fischl, aki a legjobb magaviseleti osztályzattal hagyta el a fegyházat, a rovott múltú ember kálváriáját járta meg szabadulása után. Ha megtudták a múltját, kidobták munkahelyéről. Végül ügyvédje ideiglenes útlevelet és vízumot szerzett védencének, aki prágai rokonaihoz ment ki azzal, hogy onnan ékszerész unokafivéréhez utazik Párizsba.
Virágh Gyula dr .ügyvéd hónapokig nem halott Fischlről, aki szombaton az alábbi eredeti fogalmazási levelet küldte Budapestre:
Tisztelt Ügyvéd Úr!
Szerelmes lettem, megyek ki Párizsba. Ezt a levelet a prágai gyorson írom. Sikerült vízumot szereznem Bécsbe. Remélem, hogy sikerülni fog a letelepedésem Franciaországban. Majd írok onnét is. Egyébként jól vagyok. Rövidesen megnősülök. Majd küldök menyaszszonyommal családi fényképet. Ilyen az élet!
Hálás szeretettel
Fischl Frigyes
Ilyen az élet!...
Világszenzáció Afrikában
1936 április
Róma, április 3.
A sajtó- és propagandaügyi minisztérium a következő, 183. számú hadijelentést adta ki: Badoglio tábornagy táviratozza:
Az északi hadszíntéren csapataink folytatják győzelmes előrenyomulásukat. Egyik hadoszlopunk, amely Gondarból jött, tegnap, április 12-én elfoglalta a Tana-tó Gorgora nevű félszigetét és kitűzte az olasz lobogót.
A félsziget lakossága örömmel fogadta csapatainkat. Csapataink útközben kiépítették a Gondar és Tana-tó közti utat, amely most már tehergépkocsikkal is járható.
Egy másik hadoszlop, amely motorizált, tevés és harcikocsis különítményekből állott, elfoglalta a Gondartól nyugatra levő Gallabat előtti abesszín határállomást. Csapataink útközben kisebb abesszin harci csoportokkal találkoztak, amelyek, azonban megfutamodtak.
A déli hadszíntéren kisebb nostai lándsás-különítmény földerítő útja során Vadara közelében nagyobbszámú ellenséges erővel találkozott, amelyet visszavonulásra kényszerített. A harcok folyamán olasz csapataink 46 halottat és sebesültet vesztettek, az ellenség veszteségei sokkal súlyosabbak.
Szétrobbanthatja a Balkánszövetséget a Dardanellák megerősítése
1936 április
Athén, április 19.
A török kormány erélyesen cáfolja azokat a jelentéseket, amelyek szerint csapatai bevonultak volna a Dardanellák semleges övezetébe. Görögország semmi akadályt nem gördít a török kívánságok teljesítése elé, a román kormány azonban a leghatározottabban ellenzi a Dardanellák katonai megerősítését és el van szánva arra, hogy a legerélyesebben fog ez ellen tiltakozni. Ennek a súlyos nézeteltérésnek könnyen az lehet a következménye, hogy a Balkánszövetség felbomlik és Románia a május 4-én összeülő balkánkonferencián egyáltalán nem fog résztvenni.
A csehek kitiltották a magyar gyümölcsöt
1936 április
Értesülésünk szerint a kormány engedélyt adott több országnak arra, hogy hazánkba almát szállítson. Az elmult hetekben Olaszországból 1, Romániából 6 és Ausztriából 25 vagon almát már be is hoztak. Ezzel a külföldi versennyel szemben a magyar termesztők, akiknek maguknak is van még mintegy 30 vagon szép almájuk eladó, abban bíznak, hogy a közönség mégis szívesebben veszi a magyra almát a külföldinél.
Sulyos kellemetlenséggel fenyeget a magyar gyümölcsnek Csehszlovákiából való kitiltása. A prágai kormány ugyanis rendeletet adott ki, amelyben növényegészségügyi okokból megtiltotta, hogy számos országból, köztük Magyarországból is, gyümölcsöt vigyenek be Csehszlovákia területére. Csak a dió,a mandula, a mogyoró és a gesztenye kivétel, ami magyar vonatkozásban mitsem enyhít a tilalom sulyosságán.
Reméljük azonban, hogy a csehek ezt a tilalmat sokáig fenntartani nem tudják és a magyar gyümölcs ismét eljut legtermészetesebb és legnagyobb fogyasztópiacára: Csehországba.
A nyolcvanéves Freud
1936 április
Visszavonultan, betegen és betegségébe menekülve zárkózik el az öreg professzor az ominózus évforduló elől. Körülötte zsibong az élet. És az ünnepi visszaemlékezések, méltatások, tárcák glóriafényének egy halovány visszaverődése bizonyára beszűrődik Freud bécsi lakásának csendjébe is és a fanyarrá vált öreg úrban növeli az ünnepi hívságok és halálsejtések, az összhangzatos teremtési korszak emlékei és a kongó tömegsiker közötti ambivalencia érzését.
Ez is egyike azoknak a sajátságos antitéziseknek, amelyekben a Freud-komplexum annyira bővelkedik. Áthidalóan, megbékítőleg sző egybe a mester egyénisége távoli korokat, de megnyilatkozásának forradalmisága gyakran még a szomszédos szférák békéjét is megbontja.
Thomas Mann, Freud zsenijének egyik leglelkesebb méltatója, a lélekelemzés első nekigyürkőzésében a tizenkilencedik századot bevezető romantika hasonmására bukkan, Freudot közvetlen kapcsolatba hozza Novalisszal és a német romantikus bölcselőkkel. Ez a lelkiséggé vált romanticizmus, amely rövid egy-két évtizeddel ezelőtt még minden ízében felforgatólag hatott, ma már ortodox tanná simult az újabbak és legújabbak, a túlzó epigonok és a Kretschmeristák szemében. Másfelől azonban a klinikai kutatás még nem ért el a freudizmus innenső határáig sem. És még a hívek maguk sem sejtik, hol fakadnak fel, hol akadnak el a tan rügyhajtásai, mi mivé fog fejlődni.
Három nagy szellemi krízis váltotta ki a pszichoanalízis meglátásait. Az első a keresztény középkor óta meggyökeresedett szexuális etika válsága. Ennek az önmegtartóztatáson, vágyelfojtáson alapuló életmorálnak tagadásában Freud találkozik a Nietzsche-féle antikrisztianizmus tanításaival, a zarathustrai föld- és testközelséget hirdető és mégis annyira szublimált bölcselettel. Freud libido-tana csakúgy mint Nietzsche dionizoszi elmélete abból a feltevésből indul ki, hogy kultúránk már nem bírja el azokat a pilléreket, amelyeken épült és a messze mult öntudatossá váló emlékeiből kell új, éltető inspirációt merítenie.
Freud elgondolása szerint csak az emberiség legősibb korába visszanyúló felszabadító akarat teremthet tűrhető kompromisszumot társadalmi kényszer és lázadó ösztönök között. A mai társadalom freudista kritikájában, amely első sorban a neurózis tüneteire támaszkodik, van jókora adat társadalmi negáció is.
Ehhez járul másodiknak a pszichológiai kutatás általános krízise. A tizenkilencedik század eleje óta minderősebbé válik az érdeklődés lélektani problémák iránt, a művészi szemlélet egyre inkább a lelkiség határkérdései felé fordul, a Napoleon utáni idők vajúdó társadalmi regénye a pszichológia jegyében indul. De ezzel a szenvedélyes pszichológiai áramlattal nem korrespondál a lélekkutatásnak izmos, önálló rendszere.
Hiába próbálja Stuart Mill a pszichológiát módszertanilag különválasztani a logikától, kilátástalanul reked meg ő is az elvont spekuláció útvesztőiben. Wundt és iskolája pedig minden igyekezete ellenére, hogy - kora ízléséhez híven - a pszichológiát is a fiziológiai kutatás részesévé avassa, inkább csak vértelen természettudományos függeléket ad, semmint új, szuverén tudományt.
A harmadik krízis, az orvostudományé, már a huszadik századba utal. Itt Freud, aki rendszerével a tizenkilencedik század végének orvosimádata és korszakalkotó orvosi felfedezései közt indult, némileg előlegezi már a későbbi évtizedek megváltozott iramát, amikor is az emberi test legyőzhetetlen ellenállása, a konstitúciónak még fel nem fedett titokzatossága megingatja az orvoslás mindenhatóságába vetett hitet. Ma már szinte természetesnek tetszik, hogy az orvosi tevékenység minden fázisában lelki behatások is szerepelnek és hogy az avatott orvos a szuggeszció ősrégi, félig- meddig már feledésbe ment hatalmával köti gúzsba a testiségnek nem egy rejtélyes abnormitását.
Ha ma végigtekintünk Sigmund Freudnek oly sokrétűen eredeti életművén, arra a sajátos megállapodásra jutunk, hogy ígér valamit, amit nem ad - és hogy ad - valamit, amit nem ígér. Abban az időben, amikor első tanulmánya, a Breuer dr. társaságában kiadott Studien über Hysterie megjelent, még hirdeti a lélektan abszolút függetlenségét az exakt természettudományok módszereitől. A módszertani kritika szemszögéből ez az ígéret csak igen kis részben vált valóvá.
Mert a pszichoanalízis a kutatás anyagának minden meglepő forradalmasítása mellett is szorosabban tapad az élet- és fejlődéstan addig bevált módszereihez minden előbbi pszichológiánál. A filozófia szempontjából ez a freudista lélektani forradalom határozott visszaesést jelent a haeckeliánus kor fenomenalizmusába. A lélektani megfigyelések csecsemőkorában a pszichológia az általános öntudatban még mint katexochén "szellemi tudomány" szerepelt, amely sovány felszereléssel ugyan, de arisztokratikus gőggel járta a maga külön útjait.
Freud szervesen kiépített, a fejlődés kezdetébe és primitív társadalmi viszonyokba visszanyuló rendszerével befejezi a lélektannak már a mult század második felében meginduló materiálissá válását. Tanítása véges-végig phylogenetikus, lélektani megvalósítása annak, amit Semon Mneme-jében biológiai beállításban fejteget, hogy t. i. az évezredek öröksége számtalan generáció közvetítésével anyagilag érzékelhető formában rakódik le bennünk és egyéniségünknek tartalmi meghatározójává lesz. Freud ilyen, az idők méhében gondosan elraktározott, öntudatlan lényünk fojtókamrájába került, régmult emlékek tömkelegéből építi fel egész szellemi és idegéletbeli habitusunkat.
Ez először igen misztikusnak tetszik, de alaposabb elmélyedés után valahogyan az a benyomásunk, hogy az öntudatlan világa eltárgyiasodik, szolid polgári köntöst kap, minden porcikájának megvan a többé-kevésbé precízen kijelölt helye, hasonlóan a régi frenológusok agycsigolya-rendszeréhez. Alapjában a Freud-féle pszichoanalízis nem más, mint az emberiség ősi és az egyes ember gyermekkorából kiinduló kollektív pszichológia, a népi, rendi és egyéni különvonások lehető kikapcsolásával.
Freud maga, noha kutatásainak érvénye a végtelenbe csap, a természettudós szigorú, oknyomozó önmegtartóztatásával határolja körül működése területét. Nem filozófus, nem történész (a korok változásai és összefüggései iránt kevés az érzéke), előadásának külső hatásaiban nem is esztéta, hanem szcientifista, mechanista, sőt atheista is - lásd Die Zukunft einer Illusion c. művét - és ilyen minőségében csakugyan teljesen a tizenkilencedik század gyermeke.
Mégis, emögött a kézzel fogható, szolidan szőtt takaró mögött rejtőzik egy ellentétes mentalitás is. Az anyag, amellyel Freud első sorban operál: álmok, sejtések, infantilitások, primitivitások, fosszilis emlékek, mind több-kevesebb határozottsággal kikívánkoznak a rideg tudományos módszeresség kereteiből. Freud a fegyelmezett tudós mérsékletével, a módszeres analízis bevált fegyvereivel igyekszik ezeket a tudományos gondolkodás számára addig meglehetősen tabuknak érzett területeket a megvilágító tudás hatalmi körébe bevonni.
De a tudós mögött ott settenkedik a mágus, aki vakmerően két összeférhetetlen világ nyaktörő határán mozog. Az inspirációk belülről, az öntudatlan világából jönnek, aminthogy az öntudatos és az öntudatlan kapcsolata mindig némileg megtévesztő, szemfényvesztő.
Így válik akaratlanul is az álomfejtés könyve homályos genetikai gyökereivel és gyógyhatásaival álmoskönyvvé, így szublimálódik az ősi varázsok feszegetése újkori varázslattá. Flectere si nequeo Superos, Acheronta movebo -, a Traumdeutung-nak ez a vergiliusi mottója, amely a Vergilius nevéhez tapadó középkori mágushitnek tulajdonképpeni alapját képezi, találó fényt vet az egész freudizmus sejtelmes, öntudat alatti rugóira. Van valami ebben az új tudományban, ami éppen tudományos vonatkozásban robbantó hatású és a tudomány jövőjét illetőleg igen erős meggondolásra késztet.
Korunk költőit a pszichoanalízisnek éppen ez a misztikus, mágikus része vonzza és hevíti. Hogy a megtermékenyítő áram először a költészetből csapott-e át a pszichoanalízisbe vagy pedig megfordítva, nehéz volna eldönteni. Tény az, hogy Freud a mult költészetéből számos döntő ösztönzést merített, kezdve Ödipus király tragikumától, amely az egész rendszernek jelképes sarkpontjává vált, Hamlet királyfinak, a világköltészet első kimondott neurotikusának alakján keresztül, fel egészen Richard Wagnernek szexuális kilengésekben oly gazdag hőseiig.
De a modern költők viszont cserébe azt kapták Freudtól, ami alkotási érdekkörük magvát érinti és két kézzel nyultak utána. A legújabb esztétikai világnézet megérett a pszichoanalitikus tünetek befogadására, - művészet és lélekelemzés egymást dédelgetik.
De bármint legyen is, Freud személyes alkotásait külön kell választanunk attól a tudományos szervezettől, amelynek Freud alapítójaként szerepel. Ez a teremtő intuíció nincs tragikus ellentmondások híján. A pszichoanalízis első felfedező nekilendülése mindent átölelő libido, az élet valamennyi vonatkozását hol szomatikusan, hol meg szubtilisan betöltő nemi ösztönök jegyében indult. Később azonban csorba esett a rendszer épségén. A libido egyedérvénye az évek folyamán, Freud életszemléletének fokozatos elmélyedésével és elkomorodásával megszűkült, győzelmi mámorát sötéten árnyékolta be a halálösztönök sejtelme, az Unbehagen der Kultur gondolatmenetéből kicsendülő keserű rezignáció.
Freud elég alapos és őszinte ahhoz, hogy azt, ami a férfikori alkotó ösztön java éveiben abszolút biztosnak és mindenhatónak tetszett előtte, a növekvő élettapasztalat és a fogyó vitalitás aggodalmaival körülbástyázza és hogy az ifjabb évek vágyálmai ellen felsorakoztassa az öregedő tudós elszomorító ellenérveit. Vérbeli filozófusnak nem lett volna szüksége erre a fájdalmas visszavonulásra.
Tarsolyában egymás mellett feküdt volna a két véglet: a termékenység és a pusztulás véglete, - szünetlen egymásrahatásuk nélkül mitsem tudott volna kezdeni. Freudben csak lassan, csüggedőn ébredezik ez a második fausti lélek. Hatása alatt azután észrevétlenül megváltozik minden. A neurózis nem elfojtott vágyösztön többé, hanem szimbólikus halálsejtelem, az eleinte olyan biztonsággal hirdetett kulturális haladást hátbatámadják a rombolás őserői.
A freudizmus második nagy ellensége a szkizma. A kutatás új módja iskolát teremt ugyan, de a tanítványok egy része elragadtatja magát kalandvágyától, a másikból ellenfelek lesznek. Számosan vannak a Freud-hívek és a Freud-epigónok közt olyanok, akiknek iramát mesterük már nem bírja követni. De a renegátok serege mélyen sérti a mestert vezetői önérzetében.
Táborukban képviselve vannak a legkülönbözőbb szellemi árnyalatok: az Alfred Adler-féle "Individualpsyschologie" polgáriassá, pedagógikussá váló józansága, Jungnak minden egyoldalú állásfoglalástól visszarettenő miszticizmusa, Stekelnek lehetőleg a mithosz és öntudatlan határán innen tartózkodó gyakorlóorvosi gondolkodása.
Szinte az a benyomásunk, hogy az új analitikus gyógyító eljárás ritmusába beleszoríthatók a legellentétesebb világnézetek és hogy a lelkiségnek ez az újonnan felfedezett búvártudománya semmiképpen sem alkalmas arra, hogy a reális tudományok analógiájára lombosodjék és szerves fejlődést váltson ki magából.
Freud legkeserűbb csalódása azonban tanainak megdöbbentő visszhangja, a démosz nem várt felelete. A gondolat született arisztokratája hirtelen belecseppen az olcsó népszerűség hinárjaiba és itt - zajos tömegsikertől övezve - vígasztalan magárahagyottságának tudatára ébred. Legkirívóbban amerikai felolvasó útján támadt fel benne a meg nem értő ünnepeltetésnek ez a kijózanító érzése, amikor a fékehagyott tömeg mint valami csodadoktort, mint egy új hédonista irány atyját rajongta körül.
A hisztéria terápiáját célzó tanítása a háborút követő zavaros mentalitásnak valóságos tömeghisztériájává lett. A kor szárnyára kapta, szinte zsákmányként ragadta magához mindazt, ami benne felszabadító és szabadságával - mint a történelem folyamán annyiszor - most is visszaélt. Az öntudatlan felfedéséből új öntudatlan hatások fakadtak.
Freud távolról sem ezt akarta és aligha lehetett inyére az új rend, amely nyomában támadt: a gyógyászok, ügynökök, a talmudista okoskodók és okvetetlenkedők hivatásos szervezete. Ez a szervezet ma már csak névleg és terminológiájában tartja a közösséget mesterével. Freud maga a tudós vértezetében jelenik meg, de lényegében költő, aki megtermékenyíti a teremtő ösztönöket, inkább álomlátó, mintsem álomfejtő. A pszichoanalízis alapítója lucidus egyéniségével, mély, pazar elképzeléseivel túléli a pszichoanalízist.
Freud születésnapja
1936 április
A 80 éves Freud tanárt, a lélekelemzés, megalapítóját Wagner Jauregg és Thomas Mann köszönti fel a május 7- iki születésnapján...
Május 7- én ünneplik Bécsben Siegmund Freud tanár, a pszichoanalízis, a modern lélekbúvárlat megalapítójának nyolcvanadik születésnapját. Freud tudományos érdemeit sokan elismerik és sokan tagadják, sok a híve és hódolója, sok a szigorú bírálója és szenvedélyes ellenfele is.
De tagadhatatlan: lélekkutató világnézete, a módszer, amellyel szemléli az embereket, átment a köztudatban. A világ minden sarkán támadták kiváló és kevésbé kiváló írók, akik Freud szemüvegén keresztül látják az emberiséget és regényeiket, színdarabjaikat, tanulmányaikat átitatta a nagy tudós lélekboncoló bölcselete. Ha Amerikába nézünk, az írók első rangsora, O' Neill, Hemingway, Dreiser elképzelhetetlen Freudi világszemlélet nélkül.
Angliában Somerset-Maugham, a kontinensen - ezrek közt - Thomas Mann, Stefan Zwieg, Werfel, az elhalt nagy költő, Rainer Maria Rilke freudi szemléletű írók. Nálunk pedig, - hogy csak egy pár nevet említsünk - Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő, Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Márai Sándor ugyancsak a freudi szemlélet hatása alá kerültek.
Az agg tudós maga, bécsi elvonultságában, évek óta húzódó betegeskedése mellett is folytatja tudományos munkáját. Könyveket ír. Keskeny arca, kis hegyes szakálla, erősen megmintázott ábrázata, mélyen ülő szeme, jóságos szája van Freudnak és olyan keze, amelyet a lelki előkelőség formált meg. Páciensein kívül csak egészen kevés kiválasztott ember jut eléje.
Annál mélyebb szeretettel veszi körül családja. A lelki szörnyűségek röntgenszemű orvosszemlélője, aki a lelki elferdülések felett sohasem hozott erkölcsi ítélkezéseket, mivel a természetnek, számára csak adottságai és nem tulajdonságai vannak, maga a legerkölcsösebb, zárt puritánságú családi életet éli felesége és sok gyermeke körében.
Vannak tisztelői, amilyen a volt német császár morganatikus öccse. Gerog Viereck álnéven író, előkelő newyorki publicista, aki minden évben áthajózik az óceánon, hogy elvégezze az évi beszélgetését Freud tanárral...
Vannak művésznő-hódolói, amilyen Yvette Guilbert, aki ha Bécsbe ér, első uta mindig a professzorhoz vezet s akinek az arcképe - egyetlen művészfénykép az otthonában! - Freud kandallóját díszíti. Május 7-én a Wiener Akademische Verein für medezinische Psychologie fogja Freud tanárt hivatalosan ünnepelni.
Az egyesület díszülésén elsőnek Wagner Jauregg, a Nóbel-díjnyertes professzor fogja felköszönteni.
De még sokkal bensőbb lesz az a nem hivatalos ünneplés, amelyen Thomas Mann tart előadást Freud örök értékeiről és lángeszéről. A világ minden tájáról utaznak híresek és névtelenek Bécsbe, hogy ott legyenek e szellemi tüntetésen.
Északi sarkkör
1936 április
Az orosz fővárosba most érkezett meg egy expedíció, amely az utóbbi hónapokban a Szamojéd félszigeten, az Ob torkolatánál, az Északi Jeges-tenger partvidékén végzett kutatásokat. Ez a földrész mostanáig a szó legszorosabb értelmében legterméketlenebb területe Észak-Szibériának és annyira ritkán lakott, hogy tíz négyzetkilométerre alig esik két nomád lakó.
Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor az expedíció ásatások útján megállapította, hogy ezen a területen a kőkorszaktól kezdve egészen a bronz korszakig hatalmas nép élt, amelynek igen magasfoku kultúrája volt. Az expedíció néhány rövid hónap alatt 12.000 darab igen fontos leletet ásott ki, amelyek között legnagyobb jelentőségűek azok a művészi rajzok, amelyeket ez ismeretlen világ lakói állati csontokra véstek. Ezek a leletek semmiféle rokonságot nem mutatnak fel az európai barlangokban talált leletekkel.
A bronzkorszakban ezek az ismeretlen emberek rendkívül ügyes fémmunkások voltak és eddig teljesen ismeretlen szokatlan díszítőmunkákat végeztek. Találtak az expedíció tagjai egészen kicsi, kagylóformájú olvasztótégelyeket, amelyekben még fel lehetett fedezni fémmaradványokat. A legnagyobb rejtélyt az okozza, mikép volt lehetséges az, hogy ezek az emberek, akik mammutnak és más régen kihalt állatfajtáknak kortársai voltak, földmíveléssel foglalkoztak, a melyeknek eszközeit nagy mennyiségben találták meg.
Ez tette lehetővé különben, hogy a vidékét egészen sűrűn lakták ezek a bronzkorszakbeli emberek, amely megfelel a mai Európa népsűrűségének. Hogy milyen emberfajtához tartoztak, azt még nem lehetett pontosan megállapítani, csak annyi bizonyos, hogy nem mongolok voltak. Az is tény, hogy e nép művészi stílusa semilyen eddig ismert kultúrával nem hasonlítható össze, egyéni és sajátságos.
Óriások között
1936 május
Olvassuk, hogy az angol világbirodalom már megkezdte az előkészületeket az új király megkoronázására. A koronázásnak el kell kápráztatnia a földkerekség minden lakóját, mert az utóbbi időben az angol diplomácia néhány érzékeny vereséget szenvedett s mert az őszinte angol pacifizmus némileg elhanyagolta a birodalom tengeri és légi védelmét. Meg kell mutatni a világnak, hogy a földgolyó egyötöd része angol fenhatóság alatt áll s a kulturált fehér emberiség egyötöd része eredetiben olvassa Shakespearet és Dickenst.
Olvassuk, hogy Mussolini újra fel akarja építeni a régi latin vonalat, amely az antik római birodalmat a kínai falnál erősebb védőövvel keríti körül. A francia szárazföldi hatalom s az olasz fasizmus roppant lendülettel készül megmérkőzni az angolszász és germán imperializmussal s osztozkodásra akarja kényszeríteni a világuralom fölött.
Olvassuk, hogy Szovjet Oroszország háromszázmillió bolsevistát akar harcba küldeni a kapitalista Európában szemben. Eszünkbe jut Dosztojevszkij, aki azt mondta, hogy Európában minden alá van aknázva, puskaporral megtöltve és csak az első szikrára van szükség, amelyből tűz támad és ez a tűz felperzsel mindent, amit Európa alkotott. A szikra már kipattant és a bolseviki Oroszország nem szakad el Nagy Péter, Puskin, Tolsztoj és Dosztojevszkij hagyományaitól. Ez a hagyomány: egyetlen orosz muzsik többet ér, mint egész Európa és az istentelen, természetellenes, bűnös európai embert az orosz muzsik ki fogja söpörni hajlékából, „mint a poloskát egy vénasszony faágyából". Dosztojevszkij megjósolta az orosz forradalmat, a bolsevizmust, a világháborút, Európa harcát Európa ellen, a nyugati kultúra harcát a nyugati kultúra ellen, - szent Isten, csak nem lesz igaza a többi jóslatoknak is?
Olvassuk, hogy július 21-én éjfélkor Olympia hegyéről elindul a német staféta, amely a szent tüzet viszi Berlinbe és háromezer kilométer hosszú útvonalon háromezer futó adja át egymásnak a fáklyát a Balkán kis nemzetein, Magyarországon, Csehszlovákián keresztül Berlinig, hogy augusztus 1-ére megérkezik az olimpiász színhelyére. Micsoda isteni színjáték! Micsoda rendezés, micsoda gigászi gesztus, milyen tüneményes szépség, milyen roppant akarat! A háború előtt azt hallottuk: Berlintől Bagdadig. Most: Olimpia hegyétől Berlinig! Sándor Móric gróf öreg kocsisa, amikor egy újonnan összeállított négyesfogatot végigmustrált szakértő szemével, csendesen odadörmögte a gazdájának: nincs ilyen négy ló a magyar fútta földön. Most a németek Berlintől Görögország szívéig német fútta földet akarnak csinálni Közép-Európából.
Olvassuk… nos, hát olvasunk pánszláv veszedelemről, germán veszedelemről, latin veszedelemről... sőt olvasunk sárga veszedelemről, a színes fajok fenyegető veszedelméről… amerikai veszedelemről… és elborzadunk, ha e minden felől felénk közeledő óriások lépéseit halljuk. Uristen, mi lesz velünk, szegény magyarokkal, maroknyi néppel, rokontalan, társtalan és baráttalan kis dunamenti haddal, mindenkinek idegen fajtával, megnyomorított, koldusbotra juttatott árvájával e rettenetes tengernyi népek családjának?
Borzasztó még rágondolni is. Úgy érezzük magunkat, mint ahogy Odysseus Sziciliában, az Etna tövében, a félszemű óriás kiklopszok között: Az egész magyar történelem egy új Odysseia, évezredes kalandok, halálveszedelmek, ügyeskedések roppant hőskölteménye. Odysseusnak azonban csak egyetlenegy Polyphémosszal kellett megküzdenie, nekünk e pillanatban a szélrózsa minden irányából dübörgő léptekkel közeledő Polyphémoszok egész tömegével szemben kell árva kis életünket megvédelmezni. Óriások árnyékában pihenünk mi, tizenkétmillió magyarok, a tizenkettőből is négy szétszórva.
Persze tizenkétmillió embert sem lehet csak úgy egy-kettőre felfalni, vagy elnémetesíteni, vagy elszlávosítani, vagy elbalkanizálni. De valamikor, száz esztendővel ezelőtt azt hitték Bécsben, hogy a Habsburg monarchiát sem lehet darabokra szaggatni és beleolvasztani szomszédos latin, szláv, román és balkán tömegekbe. Csak egy fiatal huszárkapitány, Széchenyi István gróf, a napóleoni háborúkban megsebesülve, a prágai kórházban merte kimutatni, hogy száz év múlva híre-hamva sem lesz a monarchiának. Metternich ezért csúnyául kérdőre vonta, habár titokban maga is reszketett és naplójába belejegyezte: egész életemet szúette vén épületek karbantartásával kell eltöltenem.
Jó lenne, ha külpolitikánk vezetői megszívlelnék Széchenyi és Metternich szavait.
Fabatkát sem ér az a külpolitika, amely legalább száz évvel előre nem tud gondolkodni. Széchenyi István gróf a magyarság létét nem féltette sem a pánszláv, sem a latin veszedelemtől, egyedül a németekétől. Minél jobban csodáljuk a német nagyságot, minél őszintébb bámulói vagyunk annak az isteni színjátéknak, amelyet most a hitleri Németország rendez a világ számára, annál inkább kell, hogy eszünkbe jusson Széchenyi István gróf, itt a Duna mentén, az olimpiai fáklyafutás útvonalán, azon a német fútta földön, amely most Berlintől az antik istenek felhőbe burkolt olimpiai lakóhelyéig személy szerint számontart minden germán fáklyahordót.
Surányi Miklós
Magyarország elismerte Mussolini római birodalmát
1936 május
Róma, május 10.
Mussolini rádiószózata után ágyúdörgés, harangzúgás, hálaadó ünnepi istentiszteletek, teljes harci fegyverzetben felvonuló katonai és fasiszta csapatok adták vasárnap Olaszország népének tudomására az új római birodalom megszületését. A megfékezhetetlen örömnek és lelkesedésnek olyan mámoros kitörése kiséri ezt a világraszóló eseményt egész Olaszországban, amelyhez foghatót csak a régi római császárok és konzulok diadalmas hadjáratai válthatnak ki három évezreddel ezelőtt.
Az egész sajtó a történelem új korszakáról ír és megállapítja, hogy az olasz világbirodalom nem álom többé, hanem dicsőséges valósággá vált. Olaszország végrehajtotta a Duce akaratát. A római császárság, amely a maga szellemében soha nem halt meg, most újból feltámadt és Mussolini messze századokra megteremtette az olasz nép boldogságának és dicsőségének alapját.
Az új császári birodalom megszületése természetesen kötelezettségeket is jelent: Abesszinia számára meg kell nyitni a haladás és civilizáció útjait.
Róma népe nem aludt a vasárnapra virradó történelmi éjszakán. A Palazzo Venezia előtt a hajnali órákig százezrek éltették az új római birodalom megalapítóját, Mussolinit és első császárát Viktor Emánuelt, valamint a trónörököst és az uralkodóház tagjait. Egész éjszaka katonazenekarok járták be a várost és az Afrikában dicsőséggel harcoló csapatok kedvenc indulóit, főleg az Alpesi vadászok dalát játszották.
Kijutott az ünneplésből Balbo tábornagynak, Tripolisz katonai kormányzójának, De Bono tábornagynak, az abessziniai hadjárat első főparancsnokának, Grandinak. - aki jelen volt a fasiszta nagytanács történelmi ülésén és még az éjjel visszautazott Londonba, hogy tárgyalásokat kezdjen az új római birodalom elismertetéséről az angol kormánnyal - azután Badoglio tábornagynak, Abesszínia alkirályának és Graziani tábornagynak, aki a harari királyi palota tróntermében ülve hallgatta végig rádión Mussolini beszédét és azt a példátlan ünneplést, amelyek egy jelentékeny része neki szólott.
Az olasz diplomáciára most nagy munka vár. Minden olasz követség, nagykövetség és diplomáciai képviselet azt a megbízást kapta, hogy a római császárság kikiáltását jelentse be annál a kormánynál, amelynél Olaszországot képviseli. A nagyhatalmak fővárosai közül az új birodalom elismertetésének legnehezebb feladata Grandira vár Londonban. Cerutti lovagnak Párizsban már könnyebb lesz a feladata.
Berlin máris elismerte az új római birodalmat
Még a vasárnapra virradó éjszaka folyamán megjelentek Mussolini előtt Villani báró magyar követ, Vollgruber osztrák követ s Hassel német nagykövet és szerencsekívánataikat fejezve ki a fasiszta nagytanács történelmi jelentőségű határozatának kihirdetése alkalmából, kormányaik nevében tudomásul vették Abesszíniának Olaszország által történt annexióját és azt, hogy az olasz király felvette az abesszin császári címet.
Ugyanezt a diplomáciai lépést tették meg nem sokkal utóbb Japán és Brazília nagykövetei, valamint az albán ügyvivő, úgyhogy eddig hat állam ismerte el Olaszország teljes fenhatóságát Abesszínia fölött.
A kormány hadüzenete a közrendet veszélyeztető rémhírterjesztőknek
1936 május
Vasárnap tetőpontját érte el a politikai légkörnek az a szokatlan feszültsége, amely valóságos melegágya lett az ellenőrizhetetlen és fantasztikus híreknek.
Kezdve az iskolák kiürítésétől a kormányválságig, egyes politikusok külföldi útjával kapcsolatos találgatásoktól küszöbön álló fontos személyi változásokig: kiterjedtek ezek a hírek a politikai és gazdasági élet egész arcvonalára, ami annál feltűnőbb, mivel általános volt az a vélemény, hogy Gömbös miniszterelnök betegszabadsága szélcsendet teremt a politikában.
Munkatársunk a kormányhoz közelálló egyik tényezőhöz fordult felvilágosításért azokra a különböző hírekre vonatkozólag, amelyek a belső politikai helyzettel kapcsolatban elterjedtek és a nyilvánosságot mindinkább foglalkoztatják.
Kérdésünkre - mi igaz a találgatásokból - a következő választ kaptuk:
- A magyar közvélemény és a magyar sajtó ítélőképességét becsüli le az, aki feltételezi, hogy a politikai ugratásoknak és kávéházi találgatásoknak általában hitelt adnak. A közélet eseményeivel tisztában levők nem tulajdonítanak komolyabb jelentőséget annak, ha időnként - rendszerint olyankor, amidőn a belső politikai nyugalomnak, a párt- és egyéni szempontok illő mérséklésének lenne helye -, egyesek lelkiismeretlen szándékkal vagy kitudja milyen okokból és számítással zavart akarnak kelteni.
Amíg az ilyen felelőtlen hírterjesztések csak abban merülnek ki, hogy a külső és belső politikai eseményeket ferde megvilágításba helyezik, avagy önmaguk és mások szórakoztatására személyi kombinációkkal kísérleteznek, az arra illetékes tényezők nem tartják szükségesnek, hogy komolyan foglalkozzanak találgatásokkal.
De abban a percben, amint azt fogják látni illetékes helyen, hogy a valótlan híresztelések alkalmasak a belső rend és a köznyugalom megbontására, vagy pedig zavart keltő spekuláció a céljuk, amely a gazdasági életre is kihat: a megtévesztő célzatú hírek forrásaival és ezeknek a valótlan híreknek terjesztőivel szemben kérlelhetetlenül a törvény szigorát fogják alkalmazni.
Itt kétségtelenül az 1931. évi XXVI. törvénycikk 9. szakaszra történik célzás, amely kimondja, hogy „aki a gazdasági helyzetet vagy a hiteléletet károson érintő híreket kohol vagy valótlan ily hírt terjeszt, vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.”
Gyémánt kell a háboruhoz
1936 május
Amsterdam, 1936 május hó
Mr. Bardienfield, a gyémántpiac elismert „királya”, a következőket mondotta nekem:
- Fellendülés az egész vonalon. Még azt sem állithatom, hogy visszatértek a békebeli idők. Mert ami most van, ez felülmulja a békebeli idők konjunkturáját. Semmi kétség, hogy ez a háborus készülődéssel van összefüggésben. Ha lőszergyárak és fegyvergyárak teljes gőzzel dolgoznak, akkor a gyémántpiacnak szintén jól megy a sora.
A laikus bizonyára azt következteti ebből a nyilatkozatból, hogy a legközelebbi háboru gazdagai már most kezdenek tollasodni s már most vásárolják a gyémántékszereket. Hiszen igy volt ez a világháboru alatt is. A hadigazdagok sietve átváltották a bankjegyeket aranyra, gyémántra és más hasonló értékálló dologra.
Az itteni szakkörök felvilágositottak, hogy nem erről van szó.
A gyémántpiac nem azért lendül fel, mert a hadigazdagok már jelentős nyereségre tettek szert. Tudni kell ugyanis, hogy a gyémántot nemcsak ékszerekben használják fel, hanem ipari célokra is. Vannak gépek, amelyektől rendkivüli pontosságot kivánnak. Ezeknek a gépeknek egyes részeit csakis gyémántból lehet elkésziteni, ha azt akarják, hogy hajszálfinomnyi szabatossággal müködjenek. A huzalok készitésénél és bizonyos textiláruk gyártásánál csakis ilyen finom müvü gépeket állitanak be.
A hadiiparnál még fokozottabb mennyiségben van szükség ilyenfajtáju gépekre.
A lőszerek és fegyverek egy része olyan kemény matériából való, hogy csak „gyémántgépek” képesek olyan módon és minőségben kimunkálni, amilyent a modern haditechnika megkiván. Amikor tehát megindult a fegyverkezés a különböző országokban, egyre élénkebb lett a kereslet a gyémánt iránt. Még a legszegényebb országok is kénytelenek ipari gyémántot vásárolni, ha hadigyáraik valóban modern, „minden kivánalmat kielégitő” fegyvereket akarnak előállitani.
Az utóbbi hetekben 30 százalékkal emelkedett a kereslet a gyémántpiacon. Bizonyos minőségü gyémántok ára nem kevesebb, mint 50 százalékkal magasabb ma, mint pár hónappal ezelőtt.
De azt mondják nekem, hogy ez csak a kezdet.
Hiszen angol hadigyárak még nem dolgoznak igazában. Csak őszre várható, hogy teljes erővel ontják magukból a fegyvereket és lőszereket. Ekkorára várják tehát az igazi fellendülést a gyémántpiacon is.
Puszták népe
1936 május
Gyermekkoromban én is voltam pusztán. Voltam azóta is, birtokos barátaim látogatására; de ez nem sokat számít. Az uri vendég alig jut tul a park keritésén, ha csak nem kocsikázva, s alig vált szót valakivel az urakon kívül. A gyerek más; ő mindenfelé elcsavarog, s kiváncsisága és fesztelensége összeakasztja mindenkivel.
De micsoda barátkozások voltak ezek, a szépen felöltöztetett, begombolkozott urifiucska barátkozásai a "puszták népével"? Egészen igy álltam szóba a majommal is, az állatkerti rács előtt - minden lenézés nélkül, teljes szeretettel, sőt bámulattal a majom iránt. S a puszták népe, noha engedelmesen mulattatta az urfit, ha kellett, tréfával és játékkal is, idegenebb maradt számomra, mint az akvárium néma halai, melyeket üvegen át nézünk.
Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés uj könyvének, a Puszták Népének is színhelye. Mégis ugy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsufolt könyvet, mintha valami izgalmas utleirást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.
Milyen valószínűtlen volt hogy akadjon valaki aki képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kivülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön multjának lelke él.
Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a "puszták népét."
Előttem ami ebben a felfedezésben a legmegrenditőbb és legmeglepőbb, az hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de épen itt látszik meg, mennyire nem számit ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta ugy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje. S a "puszta fia" szinte szinonim avval hogy a "szabadság fia." A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe hogy "betyár." Esetleg azt hogy "csikós." Mindent, csak azt nem hogy "cseléd." Petőfi nem gondol a csikósra, mint cselédre.
Pusztán születtem, a pusztán lakom,
Nincs födeles, kéményes hajlokom,
De van cserényem, van jó paripám:
Csikós vagyok az alföldi rónán.
De nemkevésbbé gőgös úr Petőfinél a pásztor vagy kisbéres. "Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a vendégoldalon." Igaz, Kukorica Jancsi cseléd, de ő nem is pusztai, hanem falusi. S ő is hamar elrugja a cselédséget hogy mesebeli hőssé váljon. "Nem magyar aki szolga!" S most Illyés Gyula arra eszméltet hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga.
Sőt majdnem rabszolga.
Rosszabb a jobbágynál, mert a jobbágynak telke volt, s bizonyos jogai voltak, szabadon költözhetett, vagy legalább lázadhatott vagy szökhetett! A puszta lakójának nincs egy talpalatnyi földje ahol megvethetné lábát, teljesen ki van szolgáltatva, a lázadás lehetetlen és szökni hova szökhetne? Teste-lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé akit nem is lát soha, a titokzatos földesuré, akinek legkisebb tisztje és helytartója is szabadon verheti gyermekét és elkivánhatja leányát. Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva.
Elég szomoru persze a "pusztaiak és zsellérek" anyagi nyomora is. Illyés erre is rádöbbent könyvében, alig-ismert állapotokat tárva föl. De én még sokkal szörnyübbnek érzem az erkölcsi kilátástalanságot, amely tulajdonképen és definició szerint azonos a rabszolgasággal. Ez az osztály valóban a mélységben él, vigasztalan sorsára hagyva, a javulás legkisebb reménye, a panasztevés minden lehetősége nélkül.
A parasztnak, a gyári munkásnak, még a napszámosnak is akad szószólója: a puszták népével senkisem törődik. Egyedül áll, egy láthatatlan hatalommal szemben, amely a feudálizmus tekintélyi rendjét a kapitalizmus nyerészkedő érzéketlenségével egyesíti. Reásulyosul az egész történelem, s minden haladás csak rosszabbítja sorsát. A patriárkális sugarak kialudtak, de a verseny és szabadság nem nyilt meg számára.
A jobbágyság emancipációja őt nem emancipálta; a cigányok megmentéséről volt szó, de az övéről soha. "A divatlapok már a négerek sorsát könnyezik" mondja Illyés a szabadságharc koráról szólva, "de a pusztaiakat még mindig nem látják." Ma sem látják. Hogy is láthatnák azt aminek nincs módja mutatnia magát, hogy is vehetnék észre ami meg sem mozdul?
Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetit a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának. Mit jelent az hogy Magyarország népességének harmadrésze cseléd? Illyés megmutatja, mit jelent. Halálos valamit jelent: ugy érezzük magunkat, mintha valami idegen, exotikus és primitív néptörzs életét pillantottuk volna meg, pedig a legigazabb magyar fajta ez.
Szikár, kiaszott fajta, de ha egyszer valami véletlen folytán kikerül a cselédsorból és tisztté lép elő, azonnal kitűnik hogy természettől inkább a testességre hajlik, s csak az életmód tette sovánnyá. És igy van ez szellemi tulajdonságaikkal is: a szellem époly sovány és kiéhezett. A magyarság egyharmada tenger alá került és elevenen el van temetve.
Lélekzetvisszafojtva, megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal figyeljük a reflektor fénykörében az ismeretlen lények mozgását, akik mégis testvéreink, az exotikus néptörzs életét s különös szertartásait, mely mégis a mi törzsünk. Az író semmitsem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk.
Csodás művészet ez, amely elfelejteti hogy művészet: az egyszerü, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél s szinte észrevétlenül vezet, míg egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megérthetetlent. Csak a káromkodásról szóló lapra utalok vagy a béreslányokról irt fejezetre.
Én meglehetősen megcsömörlöttem az irodalomtól, s mostanában mindjobban iszonyodom attól hogy irodalmi kritikát vagy méltatást irjak. De nem hallgathatom el a bámulatot amit Illyés irástudása kelt bennem: olyan ez mint az izmok ereje amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes; s az egészséges erőnek ez a fölénye megérzik az egész könyv tónusán. Amit elbeszél, az néha a hires orosz irók legsötétebb mélységü témáival rokon.
De ahogy elmondja, az csöppetsem orosz. Az teljesen magyar; idegességében is megtart valami nyugalmat s a kétségbeesésben is méltóságot és mértéket, sőt humort. Mélység és kedvesség van ebben a humorban, emberismeret és stilus, majdnem zene; annyira hogy Illyés prózáját minden igénytelensége mellett is egyenrangunak érezzük versével. Tökéletes epikai stil ez, egy nagy regény stilja. Aminthogy a könyvben egyáltalán egy nagy regény anyaga rejlik.
De ez mégsem regény.
Babits Mihály
Forrás: huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése