Levelek egyvelege (3)

Az elmúlt napokban több

 levelet is váltottam Szabó Zoltánnal

 (huszadik

-szazad.hu).

Elsőbben is engedélyt kértem ahhoz (s egyúttal be is mutattam neki), hogy a honlap anyagaiból két oldalas összeállítást  válogassak az első világháborús korabeli cikkekből. Válasza gyors volt: örömét fejezte ki. Egyúttal, kérésemre, linket helyeztek el honlapjukon a Páholy személyemhez kapcsolódó részén, amit ezúttal is megköszönök. Így könnyebb lesz közöttünk az átjárhatóság, megvan hozzá a szükséges "korridor".

Később, miközben Szépkenyerűszentmártonba utaztam, Zoltán reflektált a Halottak Napjával kapcsolatos bejegyzésemre (Kegyeleti séták, 2008. október 26.), majd további terveikbe avatott be:

A páhollyal kapcsolatban jó híreim vannak: Vitray Tamástól írás érkezett, Ormos Máriától pedig levél, a jövő hónapban már tud írni nekünk, de most még képtelen rá, annyi a dolga. Gondolom, láttad az Einstein rovatot, lenne ide jelentkező más is, pld. Csaba Gábor fizikus, csillagász, és természetesen, ha tudsz valakit.

Azért gondoltam erre a dossziéra, mert a világon nincs ember, aki röviden és érthetően elmagyarázta volna a szimpla érdeklődők millióinak, hogy mi fán terem ez a relativitás elmélet, eszik-e  vagy isszák? Einstein neve egyenlő a zsenialitással, a tudással, az elmélete pedig a század egyik legfontosabb gondolata. De értelmesen alig van, aki beszélni tudna róla. Mi például a középiskolában meg sem említettük és a mai tanterv sem említi. Bodor Tibor írása nem felel meg az én kívánalmaimnak, túl hosszú és bonyolult, de már a 2. nekifutása ez a dolgozat, így hát szerintem közölni kéne. Ez egy próba rovat, szeretném ismerni a véleményedet, annál is inkább, hiszen ez a Te rovatod. Én ezt abszolúte komolyan gondolom, az Einstein dossziét azért tettem be a megkérdezésed nélkül, mert így egyszerűbb „elmondanom”, mit is akarok, mintha csak leírnám. De, mint mondtam, ez egy ideiglenes dolog.

Addigra én már felfigyeltem az Einstein-dossziéra, s  az is nyilvánvalóvá vált előttem, hogy e témához nagyon nehéz lesz hozzáférkőznünk. Próbaképpen írtam két ismerősömnek: Bodó Barna temesvári fizikusnak és közírónak, aki 1985-ben könyvet szerkesztett a Kriterion Téka-sorozatának (Mit tettem mint fizikus? Nobel-díjasok önéletírásaiból), amelyben Einstein önéletrajza (ahogy ő nevezi: "nekrológja") is szerepel. A könyvhöz írt szerkesztői tanulmányából az derül ki, hogy Barna avatott tollú szerzője lehetne egyfajta Einstein-megközelítésnek, ugyanakkor egyféle magyarázatát adja annak, hogy miért különbözik a tudós, a kutató önvizsgálati módszere az íróétól, s miért nem lehet az előbbitől élményszerű, retrospektív megközelítást várni. A tudós ugyanis elsősorban az elért eredményt magyarázza és értelmezi, számára az a bizonyosság, nem az utat, a kacskaringókat, a kudarcokat és a meghaladott lépcsőfokokat. Sajnálom, hogy pár nap múlva ezt a választ kellett nyugtáznom, bár emberileg tökéletesen megértem, hogy nem tudott kötélnek állni:

Érdekes munkát vállaltál, ezek a korábban elképzelhetetlen kategóriába tartoznak.

Jó, hogy van erőd és kedved. Én sajnos, most nem tudok semmit vállalni, ugyanis az év végéig 2 könyvet kell megszerkesztenem és megjelentetnem (évkönyv és konferencia-kötet) - és mindkettő ügye elég rosszul áll.

A másik ismerős tulajdonképpen a tudományos élet csíki gyökerű "sztárja", Barabási Albert-László, akivel idén nyár végén ismerkedtem meg csíkszeredában, amikor nagysikerű Behálózva c. tudományos bestsellerének legújabb magyar kiadását köszönthettük (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda). Könyvének egyik fejezete éppen Einstein hagyatékával foglalkozik, amellyel a nagy tudós gyümölcsözően befolyásolta a hálózatok elméletének és szemléletének kibontakozását. Neki is írtam felkérő levelet, és nagyon remélem, hogy válaszra méltatja szándékunkat.

Ma reggel a huszadikszazad.hu Blog rovatában érdeklődéssel fedeztem föl "Don Csendes" friss bejegyzését, címe Végjáték a Kárpát-medencében. Ez a bejegyzés komplex és kíméletlen elemzése Magyarország világháborús szerepének és felelősségének, kritikája a nacionalista magyar állampolitikának. Nem álltam meg, hogy ne fűzzem hozzá az alábbi hozzászólást:

Kedves "Don Csendes", ez derekas munka és átgondolt szintézis, csak azt nem tudom, mennyire meggyőző azok szemében, akik nyilvánvaló realitásokról nem akarnak tudomást venni. Mindaddig, amíg tényeket és megtörtént eseményeket tagadni lehet, kétségbe lehet vonni, merő propagandának minősíteni, addig a történelmi nyilvánvalóságok is csak a becsületes játékszabályokat tiszteletben tartókat kötelezi.Engem a "most" zajló 18-as év keleti békéjéről szóló közlemények (első közlemény, második közlemény)  döbbentenek meg igen erősen, amelyekben a háború végéről beszélnek a keleti fronton, s amelyek egyúttal úgy kioktatják Romániát, mindennek elmondva (a jelzőket nem ismétlem meg, a cikkek előkereshetők, pár napja voltak frissek), mintha két esztendő múlva Trianon be se következett volna. A bennük megnyilvánuló gőg, az névtelen elemző szemén lévő hályog az önmagának és mindenkinek hazudó propagandista sajátja, és ez a fajta magatartás az, ami háborítatlanul tovább élt, egészen máig, történelmi parlagfűként!

Késő délutánra már befutott Don Csendes (hogy szeretem ezt a nevet, a maga egész mögöttes rezonanciájával!)  válasza és további gondolatfűzére a felvetett kérdésekkel kapcsolatban. Ebből idézek:

Nagy örömmel vettem észrevételeidet, és szeretnék most azon melegében reagálni egy gondolatodra („Csak azt nem tudom, mennyire meggyőző azok szemében, akik nyilvánvaló realitásokról nem akarnak tudomást venni.” ), bevallom, kapóra is jön most ez nekem, mert pár dolog bennem rekedt, ami pedig a bloghoz tartozott volna még.

Tudod, nem könnyű ez itt nálunk, mint ahogy nyilván odaát sem, mármint a realitásokról tudomást venni. A századelő (a mostanira gondolok, de furcsa ez így, hiszen mindig a régire gondoltunk, ha ezt mondtuk…), szóval a századelő együtt élő generációi - vagyis hát a mi korunk emberei - itt azt tanultuk, hogy a románok ősei a vlachok, egy pásztorkodással foglalkozó népcsoport a Balkán déli részén. Onnét terelgették nyájaikat észak felé, útjuk során erős szláv hatás érte őket, Erdélyben II. András idején jelentek meg.

Itt aztán mint valami alattomos vírus, elterjedtek, és sok gonoszság után végül kitépték a haza testéből Erdélyt. Ez az a leghiggadtabb, legjózanabb, a tudományosság hűvösségével felkínált anyag Romániáról, amihez az elmúlt két emberöltőben hozzájuthattunk, erre jöttek aztán a szőröstalpú románok és tsai. típusú gyűlöletbeszédek, nem részletezem, mindenki ismeri őket, hiszen együtt nőttünk (növünk) itt fel… Gondoljuk el, miféle érzelmi töltésű románia-kép alakulhatott így ki a magyar fejekben. De mi van a másik oldallal?

Jól ismerjük Ion Lancranjan könyvét, amely már az ún. szocialista internacionalizmus idején is vihart kavart, pedig akkor testvéri államok voltunk. Eme történelemszemlélet szerint a románok ősei dákok, akiket Traianus pacifikált, lényegében tehát már 2000 éves történelmük van. A román, lelkületét tekintve szelíd, a kultúra iránt fogékony nép, amelynek boldog fejlődését azonban kerékbe törték a vad, agresszív, fékezhetetlen indulatoktól fűtött barbár magyarok, akik elfoglalták és1526-ig bitorolták Erdélyt, de akkor az önálló magyar állam szétesett (amúgy ez utóbbiban van valami…) és Erdélyt már többé nem is egyesítették Magyarországgal (eszünkbe juthat a 12. pont: „Unió.”, az, hogy Erdéllyel, nem volt odaírva, Petőfiék számára nyilvánvaló volt.), majd 1920-ban Erdély végre visszatért az anyaországhoz.

Kérdezem: miféle történelmi megbékélésnek lehetett volna itt esélye az államilag szervezett és finanszírozott ún. történelem-tanítás-hamisítás mellett? Nem a mindenkori hőzöngőkkel, zavarosfejűekkel van -  volt -  itt a baj, hanem a józan, ám félrevezetett milliókkal.

Ez a torz nacionalizmus - vagy inkább sovinizmus - az én értelmem szerint – a 19. századi burzsoá állam hagyatéka. A 19. század egyszerre a nacionalizmus és a szocializmus százada. Marx, Bismarck vagy Cavour kortársak voltak. Az új nemzetállamokkal egyidőben körvonalazódott Marx világvíziója, melynek könyörtelen közgazdasági alapja A tőke volt. A tőkére alapozott kommunista állameszmény és a modern nemzetállamok születésük pillanatában létükben tagadták egymást. Világos volt a két történelmi alakzat egymás mellett élésének képtelensége. Marx szerint a világ alapellentéte a tőke és a munka között van. Proletárok millióit kellett távol tartani ettől, a kapitalizmus rendszerére életveszélyes nézettől, és ennek kézenfekvő eszköze volt a sovinizmus. Nem a munka és a tőke, hanem a francia és a német, a román és a magyar közötti tkp. faji ellentét osztja meg a világot. (Alig kell ám ehhez néhány „szellemi” mozdulatot tenni, és kész a Mein Kampf…) És elkezdődik a hamis, a másik megvetésére, gyülöletére sunyin, alattomosan és álszenten biztató állami történelemtanítás-hamisítás. (Milyen rafinált módszerei is vannak ennek…hajdanvolt irodalom professzorom  szíve teljes meggyőződéséből tanította nekünk 1978-ban, hogy a világ legmagasabb rendű  irodalma a magyar, csak ugye a nyelvi korlátok… Hány és hány magyar tanár adta ezt tovább anélkül, hogy belegondolt volna eme kijelentés bornírtságába. Mert hát miért is rosszabb a bolgár, a szerb vagy a román, ugye…)

Ez a súlyos történelmi hagyaték mérgez most is még bennünket, de én úgy látom, a sovivizmusnak ma már csak az utóvédharcai folynak. A közös európai haza – mert hiszem, hogy folyamatosan válik azzá, bármily hosszú is lesz ez a folyamat - kihúzza a szőnyeget a soviniszták lába alól. Illetve lényegében már kihúzta. Mert az iskolákból - és ezáltal a köztudatból - rohamosan tűnik el ez az avítt, két világégést hozó torz tudat: a sovinizmus. És ez a lényeg: az iskola! Az Unió karöltve a Világhálóval múlt időbe helyezte ezt a szörnyű állami reflexet, amelynek eredményeként zsigerből utálják egymást a Duna-menti más nyelvű népek. (...)

Don Csendes"

Úgy tűnik, kaput nyithatnánk itt egy jobbára önkínzó kérdezz-feleleknek, mert igazából nem tudjuk, mi az, amit érvényesnek kell tekintenünk az idők során ránk erőltetett történelemszemléletekből. Nem tudom igazán megítélni, hogy Cseres Tibor Hideg napok-ja bátor tett volt-e, ami magyarságom erkölcsi hitelét erősítette annak idején, avagy gyalázatos árulás, ahogy manapság egyre gyakrabban megbélyegzik nemzeti oldalról. Zavaromat még csak fokozza Cseres gesztusa, aki a kései támadásokra félig-meddig "visszavonta", "megbánta" regényét, s mintegy engesztelésként írta meg a Vérbosszú Bácskában-t, illetve a Foksányi szoros-t. 

Azt sem tudom ma már eldönteni, hogy Budai Nagy Antal, Dózsa György idejében, a nevéhez és alakjához fűzött felkelésben jobbágyok, parasztok harcoltak a tehetősek ellen, vagy román-magyar szembenállásról van szó? Mert a tükröt így is, úgy is szokás ma már tartani, sok minden a saját maga ellentétébe sorolódik át.

Szeretnék a józan eszemre hallgatni és azt hinni, hogy a magyar történelmi önvizsgálat hulláma a hatvanas-hetvenes években nem árulók merénylete volt a magyar öntudat ellen, hanem felelős szembenézés történelmi botlásokkal, hiúságokkal és kizárólagosságokkal. Akkoriban, Száraz György vagy Csatári Dániel munkáit olvasva (tkp. csak példákat mondtam, a lista tágabb!) arra voltam büszke, hogy a köldöknéző nemzeti szemléleten felülemelkedve, magyar tudósok képesek európai léptékű példát adni objektivitásból. Most meg azt kell tapasztalnom, hogy a magyar történelmi közhangulat szabályosan hozzáidomult - hozzásilányult! - a Lancranjan-féle (ő csak egy név és egy bábu a sok közül) öndicsőítőkhöz, a "mi vagyunk a világ köldöke" híveihez. A román nacionalizmus érvrendszerét, modelljét  használjuk fel gyakran a magyar érdekek igazolása végett, vagyis azokhoz igazodunk, akikkel tkp. nem értünk egyet, akikkel még osztani valónk van. Hogy vannak ezek a dolgok?

Kínomban félig-meddig propagandisztikus közhelyhez folyamodom: olvassuk csak tovább, kitartóan a huszadikszazad.hu-t, hátha menet közben egyre többen felismerhetjük az időben csúnyán elvétett lépéseket...

Csíkszereda, 2008. november 1.

Cseke Gábor

Szentes Zágon fotója (szabad asszociációs illusztráció)