Búcsú Párizstól

Apám, Cseke Vilmos matematika professzor 1982 első felében, akkor Párizsban élő Zsóka testvérem meghívására - már özvegyen - két hónapra Párizsba utazott. Indulás előtt egy héttel feljött hozzánk Bukarestbe, hogy megszabaduljon nyomasztó csíkszentkirályi magányától. Ideges volt, valami betegség is elkaphatta, de nem akart oprvoshoz menni. Nyaki idegfájdalmai voltak s attól félt, rég álmodott utazása meghiusul majd emiatt. Szorongva tettem fel a Bukarest-Párizs gyorsvonat hálókocsijába, de úgy látszott, magától az utazás tényétől helyreállt a lelki egyensúlya, ami testi állapotára is kihatott: mosolyogva intettünk búcsút egymásnak.

Párizsban nem csak lányával, hanem kisebbik fiával, Tamással is találkozott, aki valamivel korábban vándorolt ki Kanadába, s apámnak sokat jelentettek a közeléből távolra szakadt gyermekeit (legalább még egyszer) viszontlátni. Amikor nyáron megtért Párizsból, nem sokat mesélt élményeiről, azt ígérte, hogy majd megírja őket. Sietett haza, falusi házába, ahol nyáron a legkellemesebb tartózkodni. Várták félbe hagyott ügyei, tanítványai, a szomszédok, anyám friss sírja a szentkirályi temetőben...

Hónapokon át noszogattam, míg végre papírra vetette mindazt, amit az akkori sajtóviszonyok között nyilvánosan elmondhatott az "átkos" Nyugatról - még ha Párizsról is van szó. Az Előrének ígérte a cikket, az oldalt szerkesztő kolléganőm minden további nélkül zöld utat adott neki, s megjelenése után apám még kb. két hónapot élt. Minden, ami alább olvasható, egyszerre végérvényesen múlt időbe került...

****

Utólagos tanulmányút a fény városában

Először úgy volt, hogy negyvenöt évvel ezelőtt tanulmányútra megyek Párizsba. Egykori professzorom és diplomadolgozatom irányítója, Theodor Angheluţă, a kolozsvári tudományegyetem matematikai intézetének vezetője szerette volna, ha tanulmányaim további elmélyítését párizsi professzorok vezetésével folytatnám. Az ösztöndíjak száma azonban vagyon kicsi volt, s meleg ajánlása ellenére az akkori körülmények között nem juthattam hozzá, családunk anyagi erejét viszont jócskán meghaladta, hogy intézményes támogatás nélkül vágjak neki a nagyvilágnak. Közben kitört valamennyiünk sorsdöntő, tragikus eseménye, a második világháború, következtek a nehéz idők, nélkülözés, családi gondok, majd a felszabadulás utáni sokirányú építés korszaka, ami alól mi, értelmiségi fiatalok különösképpen nem vonhattuk ki magunkat. Demokratikus államunk támogatásával és saját erőnkre támaszkodva kíséreltük meg behozni továbbképzésünk terén is a háború okozta lemaradást; személy szerint alapos önképzéssel pótolni a „párizsi tanulmányutat".

Így történt aztán, hogy a negyvenöt évvel ezelőtti remények most, nyugdíjas koromra váltak valóra, természetesen egészen más körülmények között, aminek következtében nyilvánvalóan egészen más célokat tűztem magam elé a mintegy két hónapos párizsi tartózkodásom idejére. Az eltelt negyvenöt év alatt oly sok minden történt, a hírközlés, a mass média olyan irányú fejlődésen ment keresztül, hogy egy idegen város, egy idegen ország „sok ismeretlenjét" személyes élmény nélkül is tudatközelbe i.ozta. Mindebből következett, hogy — már csak a nagy időbeli (vagy ha úgy tetszik, életkorbeli) eltolódás miatt is mást kerestem és találtam a "fény városában", mint amit fiatalabb énem látott volna (illetőleg szeretett volna látni), különösen, ha azt is hozzátesszük, hogy itt-ott a régi Párizstól elválaszthatatlan, irodalmilag is megörökített látványosság időközben nyom nélkül eltűnt, helyet adva egy-egy új, modern létesítménynek. Hiába próbáltam volna például betekintést nyerni a világváros lakosságának évszázadokon keresztül élelmiszerekkel ellátó „Párizs gyomrá" -ba (ahogy Zola a Les Halles vásárcsarnokot, a világviszonylatban is mintaszerű élelmezési központot maradandóan elnevezte és amely 1936-ban már tizenkét, vasvázas óriáscsarnokból állt), mert egy 1969-ből származó döntéssel elhatározták a vásárcsarnoknak a városközpontból való kitelepítését. A kitelepítés megtörtént, a Les Halles helyén azonban hosszas pénzügyi és politikai huzavona után csak egy évtized múltával, 1979-ben alakult ki a modern időknek megfelelő óriási bevásárló és szórakoztató központ, a „Forum", elegáns kirakataival, éttermeivel, mozikkal. A környék rendezése még most is folyik, hórihorgas toronydaruk forgolódasa jelzi a merész terveket megvalósító munkálatokat.

Mindez a Gare de l'Est (Keleti pályaudvar; ide érkezik többek között a vasúton utazó romániai turista) épülete elől kiinduló Boulevard de Strasbourg folytatásét alkotó Boulevard de Sébastopoltól nyugatra terül el. Átellenben, a keleti oldalon, a Rambuteau utcán haladva, hamarosan újabb „csoda" áll: a Georges Pornpidou művészeti és kulturális központ, a párizsiak nyelvén a Centre Beaubourg (az előtte elterülő tér neve szolgált az elnevezés alapjául). A mindhárom dimenzióban monumentális épülettömböt első ízben meglátva, inkább holmi olajfinomítóra vagy óriási gépszerkezetre gondol az ember. A Centre Beaubourg azonban olyan kulturális intézmények szálláshelye, melyekre méltán büszkék a párizsiak. Itt találjuk a modern művészetek állami múzeumát (a legfelső két emeleten), egy hatalmas könyv- és folyóirattárat, ezenkívül az akusztika és a zene koordinálásával foglalkozó kutatóintézetet, valamint az ipari tervezés központját. A nagyközönség számára elsősorban az első kettő jelent maradandó élményt: a modern művészetek múzeuma, közel kétezer festménnyel, szoborral és egyéb műalkotással vázolja fel a huszadik század művészetét, a könyv- és folyóirattár — amely minden különösebb formalitás nélkül igénybevehető — több mint 300 000 kötetet, mintegy 200 000 diapozitívot, 15 000 mikrofilmet, 10 000 hanglemezt, 2500 térképet bocsáthat az olvasók, kutatók rendelkezésére. Jólesően állapítottam meg, hogy Brancusi egyszerű szobrász-műhelye, ismert alkotásainak kicsiben megtervezett vázlataival és egyéb munkáival, szerszámaival, az alkotó művészt jellemző tárgyakkal közvetlenül a Pompidou-központ gigászi épülettömbje mellett, a modern művészetek múzeuma szerves részeként tekinthető meg (a központ földszinti csarnokába belépő látogatót a bejárattól kezdve feltűnő „Vers l'atelier Brancusi" feliratú nyilak igazítják el).

A Centre Beaubourg kiállítási termeiben barangolva hozta tudomásomra az egyik teremőr, hogy térfogatát tekintve az épületbe a Panthéon mintegy tizenkétszer beleférne. Ez a közlés adta meg a lökést ahhoz, hogy másmapi programomba a híres párizsi diáknegyed (Quartier Latin) és e negyed legmagasabb pontján, Genovéva dombján (ami különben a Szajna bal partjának is legkiemelkedőbb pontja) álló Panthéon meglátogatását iktassam be. Persze, ide mindenképpen eljöttem volna, hiszen a négy és fél évtizeddel ezelőtti megvalósulatlan párizsi utam végcélja is a Panthéontól nem messze levő Sorbonne egyetemen tanító világhírű matematikusok előadásainak meghallgatása lett volna.

A Panthéon-térről tucatnyi lépcsőn megközelíthető épület valóban oly monumentális, hogy már-már hitetlenkedve mosolyogtam a Centre Beaubourg teremőrének megjegyzésére. Pedig úgy igaz, ahogy mondta, a két épület méreteinek ismeretében rövid számítással igazolható. Környezetéből kiemelkedve, a dombtetőre épített Panthéon valódi méreteinél nagyobbnak tűnik. Az eredetileg Szent Genovéva (Párizs védőszentje) templomaként emelt épület a történelem folyamán többször cserélt gazát: hol Isten háza volt, hol a Haza nagy fiainak síremlékeit őrizte. Első ízben a nagy francia forradalom idején lett Panthéon, utolsó ízben pedig 1885-ben, Victor Hugó halálakor nyilvánították újból Panthéonná. Belülről viszont csalódást keltett: a falakat körben hatalmas freskók és vásznak (legtöbbjük Genovéva életéből vett jeleneteket ábrázol) borítják, a falak közötti, mintegy 8000 négyzetméternyi üres térségnek csak a közepén, a nagy kupola alatt sorakozik pár síremlék és szoborcsoportozat. Valamivel maradandóbb emléket hagytak a Panthéon kriptájában látott sírkamrák (Jean-Jacques Rousseau, Voltaire, Victor Hugo, Emile Zola, Jean Jaurés). A kriptából kijövet azonban még egyszer megálltam a 83 méter magas kupola alatt és azonnal rátaláltam a Panthéonnak számomra (és a megismerés, a világról alkotott képünk pontosítása számára is) fontos szerepére: a múlt század közepén, hála a kupola tetőpontja nagy magasságának, itt végezhette el Foucault francia fizikus a Föld forgását közvetlenül bizonyító híres ingakísérletét.

Amint már említettem, a Panthéon környéke több mint hét évszázada a diákoké. S ez a tény az egész negyed hangulatára rányomja bélyegét. A negyedet átszelő Szent Mihály útja (Boulevard Saint Michel, vagy diáknyelven a „boul'Mich") széles gyalogjáróin rengeteg fiatal (a világ, minden tájáról) siet előadásra, illetve előadásról jövet leülnek egy kávéra vagy sörre az egymást érő kávéházak elé kirakott asztalokhoz. A közibük vetődő idegennek ugyanakkor az az érzése, hogy Párizs valamennyi könyvesboltja is a latin negyedben található, olyan sűrűn sorjáznak egymás után. A kirakatokban látható könyvekről arra is következtetni lehet, milyen fakultások vagy intézetek környékén járunk éppen. Az egyetem a maga teljességében azonban ma már nem szorítható be a latin negyed határai közé, a Szajnának a bal partján, az Austerlitz-híd és a Szent Lajos szigetének csúcsát átszelő Sully-híd között, a Saint Bemard rakparton végighaladva a nagy területű, XIII. Lajos idejében kialakított "orvosságfüvek királyi kertjéből" kifejlődött híres botanikus kert (Jardin des Plantes) után modern épületcsoportban székel a messze földön ismert egykori borraktárak helyén a Pierre és Marie Curie nevét viselő, a természettudományok, különösképpen a kémia és fizika oktatását, fejlesztését szolgáló egyetemi város(rész). A zárójelben levő „rész" annak a jelzésére szolgál, hogy az egyetem más irányban is terjeszkedett: déli irányban, a város határát jelző periférikus autópálya mentén, korszerű, jól felszerelt Cité Universitaire (egyetemi város) épült, kényelmes szállást, sportolási lehetőségeket, a szabad idő hasznos eltöltését biztosító létesítményekkel.

A Sorbonne megtekintése után — a fiatalok példájára — magam is leültem (nem tagadom, fáradtan, mert a Panthéon, a Sorbonne és környékük bejárása nem csak szellemi kirándulás) az egyik kávéház utcai asztalához, ragyogó nyári verőfényben, és egy fekete mellett elnéztem a kavargó színes, leginkább fiatalokból álló tömeget, majd lehunyt szemmel gondolatban visszarévedtem a múltba, virtuálisan odaképzeltem magam a Sorbonne valamelyik előadótermébe, magam elé idéztem az 1963-ban, 98 éves korában elhunyt nagy francia matematikus, Jacques Hadamard alakját (az általa vezetett szemináriumon a húszas években már jelentős eredményekkel jelentkezett hazai matematikusaink kiváló alakja, a 90. évét nemrég töltött Octav Onicescu akadémikus), Paul Montel-t, akit egyetemi éveim alatt személyesen is megismertem, többször járt és szívesen tartott előadást a kolozsvári egyetem matematikai intézetében... Jó alkalom volt ez a nyugodt üldögélés, hogy mérleget készítsek a negyvenöt év előtti beteljesületlen és a mostani, valóban megtörtént párizsi utamat illetően: a tanulmányút elmaradása, igaz, sok nehézséget jelentett pályám alakulásában, de mindezeket sikerült szívós tanulással, kutatással leküzdeni, a felszabadulás utáni időszakban pedig sok akarással és segítséggel bekapcsolódhattam az ifjúság egyetemi oktatásának és nevelésének munkájába, részt vehettem az egyetemi tanszemélyzet tudományos kutató munkájában is; mostani párizsi barangolásom során a régi, klasszikus látnivalókon kívül sok olyan újdonsággal ismerkedtem meg, ami már a századvéghez közeledő, a népek összefogásával remélhetőleg békében bekövetkező időkre lesz jellemző.

Cseke Vilmos

(Előre, 1983. január 12.)

Illusztráció: Az Eiffel - alulnézetben * Fotó: Szász Adrián