…Mert fontosnak tartottam nyugodtan végig gondolni a helyzetet, amiről szó van, tisztelt Cseke Gábor, ahhoz, hogy érdemben válaszoljak, bár ennyi hallgatás után joggal feltételezhette, nem egy korrekt levelezőpartnerről van szó.
A válasz amit kaptam eléggé megviselt. Ha nem lennék következetesen pozitív gondolkodású, talán feladom. De nem. Eléggé akaratos, makacs és önfejű vagyok a folytatáshoz.
Köszönetet kell mondanom, hogy ismeretlenül, egyszerű megkeresésemre időt szakított, érdemben foglalkozott az elsősorban nekem fontos „szakvélemény” kifejtésére, megírására.
Több mint egy éve, egy ismerősömmel való eszmecsere során került szóba az Ön neve, különösebb apropó nélkül, csak mint jó példa a collegalitásra, emberséges magatartásra. Később a neten a Román Költök antológiájánál találkoztam a névvel újra. Ezért fordultam oda tanácsért.
Röviden magamról: Az apám szülőföldje Alsófernezely /Nagybánya mellett./ Felejthetetlen gyermekkoromat töltöttem ott. Az ötvenes évek elején kellett eljönni, mert nem voltunk, és nem akartunk ottani állampolgárok lenni. Orvosegyetemet Debrecenben végeztem. Szép szakmai karriert mondhatok magaménak, végül tíz év igazgató-főorvosi munka után mentem nyugdíjba.
Az élmény egy életre szólt az ottani tájat, szépségeit illetően. Egyedüli gyermekként főleg egyedül kóboroltam, vagy jó apámmal, aki a szülőföldjét rajongásig szerette, s én is úgy éreztem, a természet különös szépségei egyedül értem vannak.
Erre azért is módom volt, mert naponta hat kilométert gyalogoltam Nagybányára és vissza gimnáziumi tanulmányaim alatt, esőben, sárban, hóban és csikorgó hideg holdvilágos estéken, merthogy a magyar tanulók oktatása délután egy órától a késő esti órákig tartott. Akkor még nem épült össze a két település, és közlekedési eszköz sem volt, hacsak egy-két bivalyos-szekeret nem számítok ide.
Ezek az élmények késztettek versírásra, később fordításra is. Az egyetemi és szakmai évek alatt kevesebb idő jutott rá. Férjem halála után kezdtem újra intenzíven írni.
Egy fél évszázada, hogy nem jártam ott. Félek, hogy a változások megismerése elsodorná az emlékeimet.
Ezért van az, hogy a fordításoknál bizonytalan vagyok az értelmezésben. De pozitívumként könyvelem el, hogy mertem nekifogni, ennyi idő után próbára tenni nyelvismeretemet, még, ha a szótár segítségét is sokszor igénybe kellett vennem.
A válasz egy illúziót rombolt le bennem. Ezt kellett átvészelni.
Meg kellett ismernem a válaszadót is. Igyekeztem a rendelkezésre álló adatokból az írót, a költőt, az ember megismerni. Ez pozitívan zárult.
Írásaimhoz még annyit, hogy elsősorban klasszikus magyar költők művein nevelkedtem. A forma, a rím, a ritmus, a ma már kissé idegennek tűnő kifejezésmódok mindehhez hozzátartoztak. A példaképekhez.
Verseim érzelemtől túlfűtöttek, szókimondóak, idealizálók. Ma ez posztmodern irányzatok egyre nagyobb térnyerésével jócskán túlhaladott, mint ahogy Eminescu további, a mai kor olvasata szerinti magyarítása is csak szűk réteg érdeklődésére tarthat számot.
Sok, itt nem ecsetelhető körülmény késztet valamiféle bizonyításra, s ezt lett volna hivatott teljesíteni a kétnyelvű könyv, ami a gépemen készen áll, mintegy 135 oldalon. A könyveimet én magam korrigálom, tördelem, a fedőlap fotó is az enyém, meg persze az anyagiak is, nem sok gondja van a kiadónak, inkább csak a nyomdai munka.
A fordítói munkáról szó szerint elmondhatom - mintha én írtam volna le - azokat a gondolatokat, amit az Ön tollából egy interjú kapcsán megismertem. Kedvvel végzem, mert egy hobby, én is így jellemzem: mintha keresztrejtvényt fejtenék, most pont átsegít a saját „írói válságomon”, igen, kihívás, sikerélmény, ha érzem, hogy jó lett, hasznos időtöltés az egyedűlségben, cél, program, teljesítmény. Jellemző, nálam is, mikor elolvasom a választott verset, pontosan értem, de mikor a gyakorlati kivitelezésre kerül a sor, kínlódok egy-egy jobb megoldás kialakításáért. Hogy mennyire fontos a hűség, a szószerintiség, vagy az értelemszerinti fordítás, a szótagszám, a rím, és egyáltalán a versforma, arról többféle elméletet olvastam.
A fordító egyénisége mindenképpen benne van a versben, akarva, akaratlanul, és a csábítás, aminek én is több esetben áldozatául estem. Még mindig kisebb hibának tartom – lehet, helytelenül -, mint azt, hogy mások nyersfordításából, a verssel való közvetlen kapcsolat nélkül, harmadik személy személyiségének közbeiktatásával szülessen meg egy munka.
Visszatérve az Eminescu fordításra, vagy nevezzük humorosan a ferdítésre. Nagy költőket is elragadott a hév, pl. a Faludit Villon átköltésében, mégis jobban kedvelték, keresték, másolták, és szerették meg Villont mint pl. a Szabó Lőrinc fordításában.
Nem értek egyet azzal, aki kategorikusan kijelenti, hogy egy költő kizárólag a saját nyelvén érthető és élvezhető. Azzal sem, hogy ha e miatt neki sem kezdünk az általunk kedves mű magyarításának, mert akkor soha nem ismernénk meg, vagy adhatnánk át más népek kultúrájának szépségét legalább részlegesen.
Következtetés:
Érdemes volt foglalkoznom a fordításokkal, ha másért nem, a saját örömömért, az elégedettség érzésért, egy ismeretlen út szépségéért, s nem utolsó sorban a megismert sokszínű érzelemvilágért.
Kedves Cseke Gábor! Köszönöm a tanúságos véleményt, a rám fordított időt. További jó munkát és jó egészséget kívánok saját verssel és képpel.
Üdvözlettel: Dr. Bódor Sándorné, Dr. Koosán Ilona vagyis Ildikó .
Szombathely, 2009. június 6.
Koosán Ildikó
Kivágták mind a fákat
Kivágták mind a fákat
a kert tarolt vidék.
Ki vet majd rózsaágyat?
A fű tövig kiég.
Földön a hársfaágak,
a fészekalj kihalt.
Csóktalan éjek várnak!
Feledni kell a dalt.
Kire bízzam?
Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Milyen hazába, kinek írjam?
Milyen motetta szent hevére,
Milyen ezüstbe fürdő éjre,
Milyen barbár, durva szavakra,
Lódobogásra, lélekharangra,
Milyen vajúdó állati testre,
Milyen villámra, fergetegre,
Milyen ugarba vetett magra,
Milyen vulkáni tűz-salakra,
Milyen kardélen kéklő fényre,
Milyen irdatlan szenvedélyre?
Égő könnyek, ha megerednek
Milyen folyammal versenyezzek,
Milyen áradás, lavina, átok
Rejtse magába elmúlásod,
Zsombékjaim zsurlóhegyére
Milyen apadó ártatlan vérre,
Hová rejtsem el hallgatásom,
Keresztre vert feltámadásom
A fájdalmat mert szóra bírtam?
Ha nem vagy, a titkot kire bízzam?
Kiáltás kellene
’89
Porlepett fészkek,
pelyhes kis madár
tört szárnycsapással
-idők hajnalán
boldogságremény-
rettenve száll
őszből tél elé.
Hűlt vére loccsan
csendesült szeleknek,
sebtől vérező
rongyos anyaföld
vállán kőhalom,
súlya egyre nő.
Kiáltás kellene
nem hattyúdalok!
Bátor titán, az
életre kárhozott
Prométheusz,
szájában dicső
napok parazsával
máglyát gyújtani,
hogy melegedjenek
fénybe temetett
sírhalmok felett,
dúlt madárfészkek
fagyos csontjai.
(2006. július 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése