2009. június 16., kedd

Kölcsönsorok 2/11

ILINCA BERNEA

Ilinca Bernea (sz. 1974) Bukarestben él, öt kötete jelent meg. Prózát, verset ír, szenvedélye a zene és a fotózás. Egyfajta korszerű feminizmust hirdet filozófiai tanulmányaiban. Az interneten két prózakötete (Iubiri în cămaşa de forţă, Semnul Lunii) és egy verskötete (Poeme în si bemol major) is elérhető, illetve ingyenesen letölthető román nyelven.


Az eső íze
(Gustul ploii)

Szellemed fölkeresett gyermekkoromban, a kamranyílást elfedő sárga bársony-
Függöny mögül lesett rám
Összebújva szorongtunk két hangon hallgatagon
Más életekből ébredező emlékeket idéztünk
Csakis egymással álltunk szóba
Mindenki más illanó színfolt volt a robogó vonat ablakából
A kertet ahol szellemeddel kézenfogva nyargaltam most fölverte a gaz
Elvadult füvei alatt éltető álmaink hullái hevernek...

Nézem a könyveket amiket együtt bújtunk és csupán penészes sarkaikat látom
Azt ígérted gyermekek maradunk

Most is hallom a dallamokat melyekre hajdan az angyalok előjöttek...
De csak leroskadt eget látok a múlt romhalmaza alatt
A visszanyesett vágyak szivárgó vércsíkjait
Megígérted hogy nem öregszem meg

Szellemed cukorkát hozott nekem ha beteg voltam,
Rámadta pulóverét ha rázott a hideg
Moziba s színházba jött velem, mikor elhagytak a kedveseim
Szellemed kucorogva várt rám a paplan alatt
Míg az ágyon hánykolódtam, éreztem forró lehét
Párnába ivódott szagát, az enyémmel összevegyülve...

Míg nem találkoztunk, együtt voltunk, minden bejött
Szeretetünk vénséges állatokat gyógyított, földrengéseket csillapított, tűzvészeket oltott
See you in my dreams mondtam neked
Anélkül hogy hittem volna: létezel

Az egyetlen szirén voltam kinek hívó szavát követted
Most a föld minden zaját meghallod
Iszapja dobhártyádra telepszik
Örömöm hogy tudom, létezel, merő kihívás
Akár egy halálos ítélet

Nem ismersz meg
Elfelejtesz imát mondani mely közelembe hozna
Apránként nyomod vész
Előbb egy villám roppantja szét a vállad
Majd sötét borítja be tested törli el arcod tünteti el nyomaid

Az északi szelek arcodat már kikezdték, halántékod szétmálik
Vajon fölismerem-e még az idő ködében fuldokló mosolyt
Fölsimerem-e árnyad a többi árny közül
Végül semmi sem marad számora belőled csak az eső íze
A búbánat ajkamra csöppenő viasza mely szavaimra forr...
Azt ígérted sose halunk meg


A ragály
(Molima)

Nagybátyám a visszafiatalodás betegségébe esett
Vigyázz, suttogta felém, ragály ez, ami megfertőzi az egész földet, vigyázzál
A legrosszabb az egészben hogy gyorsabban fiatalodsz, mint ahogy öregedik az ember
Öt év múlva harminc leszek
Hét év múlva már öt
Sok számból állt vallomása nem tartottam észben az egészet
Pólyába göngyölve végezzük majd
Öregek karjaiban akik még nem fiatalodtak vissza
Vagy ama kevés immuniséban akik maguk a Kiválasztottak
Meghalunk mintha nem is lettünk volna
Sorra törlődik emlék emlék után
Amióta beszélgetünk, már elfelejtettem a volt mesterségem
Hogy ki a jövendőbeli feleségem a múltból mikor idősebb voltam
Ugyebár, gyerekeim is voltak
Elménk föloldódik a semmiben mely a világra lökött
Végül a lélek hártyáiba burkolva maradunk, vigyázz
Hogy veszed észre a fiatalodást, kérdeztem, ha elveszíted emlékeid
Mind könnyebbnek, szabadabbnak és erősebbnek érzed magad
És ha mindez csak illúzió?
Nem emlékszem a kérdésedre, ismételd meg
Topogni kezdett, csuda vidám lett
Várnak ránk a nagy remények, mondta
Levetjük az emlékezet minden rongyos kacatját
Egymást fedő arcainkat
Talán a lélek titka is kipattan
Néhány ránc kisimult az arcán
Fejem búbját símogatta, vigyázzál...


Éhségsztrájk
(Greva foamei)

Mottó: A szerelem ellentéte nem a gyűlölet, az életé nem a halál; a közöny az...

Csúf vagyok, arcom szétesőben, kezeimen a kétségbeesés sara
Zokogok térdemből, combomból, a bokámból
Mellem mállik mint puha kréta
Ajkamból vér serken a vágytól

Szalmabábuként égek el közömbösséged oszlopán

Te szép vagy, én meg rusnya
Életem kínzókamra
A tiéd napsütötte utazás a semmiben
Hová befészkelték magukat a szellemek
Te vidám vagy, én meg a szenvedés szobra
Neked meg se kottyan, nekem fájdalmas a lélegzetvétel is
Te szép vagy, én meg csúf vagyok

De legalább élek, én nem félek, hogy majd rettegni fogok
Számomra nem börtön a szerelem
Én elmerülök a magány vaksötétjében és titkon ott szeretem magam a te bánatoddal
Valamennyi utamba kerülő arcoddal együtt

Minden nappal kiharap belőled egy darabot egy ismeretlen férfi és felzabálja

Téged gúzsbakötnek a szirének, én szabad vagyok
Te halott vagy, én élek
Te mit sem tudsz, én viszont mindent.
Szerelmem tudja, hogy ki volnál, neked fogalmad sincs róla

Közömbösségedtől idélten teremtmény lettem
Nyavalyás szörnyeteg kit a gyerekek megugatnak s az öregek átkozva szidnak
Te szép vagy de csak mert szeretlek

Közömbösséged mindennapi betevő falatom
De hamarosan éhségsztrájkba lépek...


A Hamupipőke
(Cenuşăreasa)

Pár órán át vagy még tovább súlyom veszett
A világ zsebemben lapuló fémgaras lett
A hólé bakancsomba folyt, valaki hátamra zúdította
A jeges levegőt, a levélhullatta ágat, az áttűnő homályt,
Az ismeretlenek, kik rámnéztek egy pillanatra,
Minden, mi tekintetembe fért vagy kabátszárnyam alá került, te lettél
A mocsáron átlábaló léptek, a retinámra vetülő szürke homály...

Tested óriásira nőtt, az égig, tetők, lépcsők, fák formáját öltve
Mialatt erszényedben lapultam

Néhány óra a beomlott szakadék szélén

Üss meg, bántsál, alázz meg, de ne hagyj magad nélkül
Ne hagyj magamra a csontomig hatoló mocsár közepén
Ne vess martalékul a szürkeségnek a lilába dermedt égbolt alatt
Maradj meg véremben... inkább megtépem halántékomat ha nem vagy
Gyötörjön inkább a vágy mintsem napjaimat egy idegen angyaltanyán morzsoljam el

Ne fossz meg tekintetedtől, nevetésed örömétől
Marcangoljon inkább az ajkad, mintsem az istenek csókja
Kérve kérlek
Hagyjál az árnyékodat szeretnem
Hízeleghessek kegyetlenkedéseidnek
Csókolhassam a kezed amivel más nőket becéztél
Takaríthassak utánad
Hagyjál Hamupipőkédnek lenni
Ne kényszeríts hozzámenni a herceghez...


A kínzókamra
(Sala de tortură)

A kínzókamra hol ilyen hol olyan
Néha akár egy pipacsos rét, máskor hegyorom az alkonyatban
Jégpálya a vadonban
Bénító köd novemberi reggelen
A kínzókamrát örökkön beragyogja fénylő tekinteted

Szekér elé fogott beteg angyal, segíts meg
Megsebesült, alig lélegzik, segíts meg
Magas a láza
Csak kettesben gyógyíthatjuk meg, különben belepusztul
De te lelépsz mintha nem tudnád hogy én is létezem

Az angyal kómában, muszáj a bűneimet megvallani
Kertelés nélkül elismerni hogy tetőtől talpig kitaláltalak
Hogy a lelkedet a másénak véltem...

El kell ismernem a köztünk tátongó szakadékot
Szembe kell néznem kegyetlenségeddel, hogy fényévben mérjem közönyöd
És megtagadjalak

Az angyal mintha magához térne, fülebotja mozdul, csuklik
Erőt gyűjtök, hogy igazat szóljak
Az angyal arcbőrét lenyúztam, és a te képedre varrtam
Szívét kitéptem és a te mellkasodba tettem
Elismerem...

És abban a minutumban egy láthatatlan kéz korbácsolni kezd

Nem szeretlek, mondom fogcsikorgatva, sdemmi okom rá
Csak őt szeretem, csakis őt
Az angyal felsóhajt és lassan visszatér belé az élet
Közben egy falka láthatatlan hóhér tör rám és szerteszaggat

Mit benned látok csupán képzelgés, melléfogás, optikai csalódás
És megvan a magad baja, én meg az angyalaimmal zaklatlak
Hősiesen köpök, s tudom, nem bírom ki végig.

Egy harapófogó szárnyaim szaggatja
Te is olyan vagy mint bárki más, motyogom, ajkamról letörölve a vérem
Éppen csak eltévedtél a magány zegzugában
Egy kalapács szétzúzza a karom
Te csak egyetlen férfi vagy a sok millió között
Lábamat spanyolcsizma nyomorítja
Nem szeretlek, olyannak látlak, amilyen vagy
Látom a fekete foltokat az arcodon a fölöslegesség porától szutykos kezed
Érdemtelenül ajándékoztam neked a neki járó hódolatot, mondom elgyötörve
Egy hajnyírógép lekopaszít.

Az angyal minden bevallott bűn után egyre elevenebb

Egy szörnyű hang fülembe rikoltja hogy vessek tűzre minden ócskaságot
Tüntessem el minden nyomod ha mindenáron idegennek tartalak
Erőszakkal megesket hogy többé nem kereslek
Hogy óvakodok minden csábítástól
Aláiratja velem hogy nevedet nem foglalom imába
Nem bolyongok többé őszeidben, és nem etetlek többé mesékkel
És akkor bőszen az angyalra rontok és saját kezemmel fojtogatom

A jelenet majd' minden nap megismétlődik

A kínzókamra mindig másutt van, másféleképpen
Belépek egy könyvtárba egy koncerten helyet foglalok egy széken benne vagyok
Pár lépés a parkban séta a vízparton és a tó hirtelen átváltozik...
A kínzókamra bármely meglepő formát felölthet
Hol éjszakai lokálra hasonlít, hol egy szanatóriumra, máskor sakktáblára,
Hol egy harcmezőre, hol egy remete cellájára
De leginkább egy váróteremre emlékeztet.

3 megjegyzés:

Elekes Ferenc írta...

Ezekben a versekben is találtam szép sorokat és gyönyörű képeket, néha az a gyanúm, némelyik a fordítás idején szivárog át a mi nyelvünkbe, de nem az eredeti versekből szivárog át, hanem a te hangulataidból, vannak szavak és kifejezések,amelyek csak a mi nyelvünkben használatosak, például a "meg se kottyan", satöbbi. A fordítás művészetében épp az az érdekes,amit a fordító önmagából is ki tud hozni. " Nem nyitok vitát " eben a témában, csak épp tűnödöm hajnalonta...

fotós írta...

Igen, elkövetem azt a merényletet az eredeti ellen, hogy nagyon semleges és fád szavak, kifejezések szótári visszaadása helyett hangulatilag is értelmezem a mondandót s akkor hozom be ezeket az elemeket (suttyomban - ahogy mondanák...) Ezért nem is szorgalmazom a fordítás szó használatát és beszélek kölcsönsorokról...

marklh írta...

Engem nagyon meghatnak ezek a sorok (az előző oldalakon találtak is), kölcsönkértek vagy eredetiek, leforditottak vagy éppenséggel kiforditottak... A leginkább az a szeretet hat meg, amelyet te adsz hozzájuk. Ez mindig "átjön", olykor nagyon is. Honnan merited, hol terem manapság ilyesmi?