Gondolatok a 2. Hargita Emlékkönyv kapcsán
Egy évvel a Hargita Népe tavaly februári jubileumi ünnepsége után, amikor is a csíkszeredai lap emlékkönyvvel köszöntötte lapelődjének, a Hargitának 40 esztendővel korábbi alapítását, nemrég megjelent a vállalkozás folytatása (Hargita Emlékkönyv 2. Hargita Népe, Csíkszereda, 2009), Ferencz Imre szerkesztésében.
Az első könyvről, nem sokkal megjelenése után, ugyancsak e hasábokon szóltunk (Mire érdemes emlékezni? Kisebbségben, 2008. augusztusi szám), s anélkül, hogy különösebben elmarasztaltuk volna, azt tettük szóvá, hogy nem látszott rajta eléggé, mivégre és kinek is hívták életre, hiszen „a mi emlékezésünk arra és akkor jó, ha megtisztuláshoz, belső egyensúlyhoz, megújuláshoz vezet.” A mostani második könyv, amely az elsőtől eltérően azon írók és újságírók hatvanas-hetvenes években megjelent riportjaiból, jegyzeteiből, vitacikkeiből, publicisztikai alkotásaiból merít, akik rövidebb-hosszabb ideig a szerkesztőség vendégeként, meghívott szerzőkként hivatottak rangot adni az alakulóban, kiforrásban lévő napilapnak, hozzájárultak a sajátos “hargitai” arcél kimunkálásához.
Elég, ha csak a könyv végén elhelyezett gazdag névsorban tallózunk, amelyből most csak a “nevesebb”, szívesen látott vendégeket említjük fel (Ágoston Vilmos, Bagdi Sándor, Balogh Edgár, Beke György, Bretter György, Farkas Árpád, Ferenc S. István, Fodor Sándor, János Pál, Katona Ádám, Kormos Gyula, Kozma Mária, Kovács Dénes, Miklós József, Molnos Lajos, Sütő András, Székely János, Tamás Gáspár, Tófalvi Zoltán, Tóth Mária, Varró Ilona), hogy érzékeltessük a széles merítés gesztusát, s mindjárt kíváncsiak is leszünk, hogy ezek az irodalomtörténetileg jórészt márkásan hangzó nevek mit adtak hozzá az újdonsült megyei lap alakuló renoméjához.
A könyvet beajánló Hecser Zoltán tanulságosnak véli írók és fiatal lap egymásra találását: “Nem alkalmi együttműködésről volt szó - írja a könyv margójára. - Azokban a viszontagságos időkben a különböző természetű akadályok és nehézségek ellenére is sikerült neves erdélyi írókat tömöríteni a napilap köré (olyképpen, hogy egyesek hosszabb vagy rövidebb ideig amolyan vendégmunkásként tevékenykedtek szerkesztőségünkben), így valóságos írói-közírói alkotóműhely kovácsolódott ki a Hargita megyei napilapnál. Maradandót alkottak, és írásaik újraközlésével a Hargita Népe kiadója, szerkesztősége jó szolgálatot tesz.”
Az olvasás, a szabad böngészés azonban ezúttal sem hoz revelációt. A Hargita által megvendégelt írók mintha feszengenének a megyésítés utáni székelyföldi valóság elemei között. Hiszen minden csupa ígéret és távlat. Még ha lenne is bírálni és feltárnivaló, a riporternek illik kétszeresen is türelmesnek lennie, hiszen nem várhat mindjárt az első lépések után mindent elsöprő eredményeket. Ez a fajta udvarias elnézés és a kivárás pedig törvényszerűen rájuk adja a szocreál optimizmus szemüvegét, még arra is, aki ezt különben addigra már-már levetette forma volna. Sőt, a fiatal megyével való egyetértés, a mellette való érzelmi drukkolás úgy tűnik, önmagában felér egyfajta ellenzékiséggel, hiszen akkoriban az volt a kortársi érzékelés, hogy Hargita létrejötte egy kicsit a hatalommal szembeni dacos ellenállás, a csakazért is székely virtus megmutatása, egyfajta góbé népi győzelem eredménye, amit alapállásból nem illik fumigálni. Így aztán az emlékkönyv békésen és derűsen egybemos, egyneműsít minden írói-riporteri megnyilvánulást, hiszen az optimizmus receptje egyszerű és majd mindenki gondtalanul elsajátította; nem is kell más hozzá, mint egészséges bizalom - vagy annak emlegetése - mindenféle hiba vagy ballépés, nehézség dacára abban, hogy a mindenható pártvezette világon a dolgok végül egyenesbe fordulnak, az emberek fejlődnek, tökéletesednek, a nehézségek vállalása pedig nem hiábavaló, hanem megedzi az erkölcsöt és értelmet ad az átmeneti lemondásoknak.
Beszédes példa minderre Varró Ilona marosvásárhelyi írónő amúgy hangulatos és realista beszámolója arról, hogyan sikerül nap mind nap a Csíkszeredában szerkesztett, de a kezdeti mostoha műszaki körülmények miatt Marosvásárhelyen nyomott új napilapot, a Hargitát kihozni, majd időre eljuttatni oda, ahova szánták (Mit eszik az újság?). Történelem ez ma már, sok esetben hasznos és megörökítésre méltó információkat tároló őszinte szövegként szinte magamagától fordul be abba az utcába, amelyről ma már mindenki úgy beszél, hogy ott lakik a “kincstári optimizmus.”
“Két okból írtam ezt a cikket - zárja írását a szerző, egyaránt megkönnyítve ezzel szerkesztő-cenzor-olvasó dolgát -. Egyrészt, hogy ki-ki értse meg belőle a jelenlegi problémákat; másrészt, hogy gondoljon a jövőbeni lehetőségekre, és az ún. laikus olvasó is barátkozzék meg közelebbről az újsággal, ismerkedjék meg a titkaival; nézze meg ezután figyelmesebben; alakítsa ki a véleményét a lap grafikai képéről is; gondolkozzék, hogyan lehetne még szebbé, jobbá, a célnak megfelelőbbé, vonzóbbá és egyúttal tájjellegűvé is tenni, mihelyt meglesz rá az új nyomda (tehát minden technikai lehetőség), s észrevételeivel, alkotó együttműködésével - többek között legrátermettebb fiainak erre a pályára irányításával - segítse majd elő a HARGITÁT, hogy minden szempontból méltó legyen a megyéhez.”
Molnos Lajos riportja (Vándorok tanyája) a megyei építővállalat tudnádfürdői telepéről, s különösen annak lakóbarakkjáról a legsötétebb olasz neorealista filmek díszletvilágát idézi. A helyzetrajz majd minden eleme egy-egy hangos szemrehányás, vád azok felé, akik akkor is - és azt hiszem, mindenkor - “jöttek, láttak, elmentek”, de a problémák megoldatlanul maradtak utánuk. A nyugtalanító, mert feloldhatatlan tanulság az volt, hogy mit tehetünk egyebet, ez van, örüljünk, hogy ennyi is van, fiatal a megye, fiatal az építőipara, talán jövőre, talán majd azután...
És a finoman beadagolt remény ismét csak elringatja az olvasót, szalonképessé teszi a lapot, mond is valamit, el is veszi az élét. Ilyen volt akkor az újságírás, hideg és meleg egyként jött elő a tollunkból, ezt tanultuk egymástól, ezt adtuk tovább azoknak, akik tőlünk tanulták az újságírást.
A könyv szerkesztőjének bevezető megjegyzése, aki így indokolta a második gyűjtemény megjelenését, hogy aki Á-t mond, az mondjon B-t is, kiválóan illik a Hargita emlékkönyvek sorsára. Ha már ilyen nagy lendülettel belekezdtek, érdemes volna a C-t s a D-t is kimondani, majd az összegyűjtött, rendszerbe foglalt, szakaszolt írói-riporteri tényanyag birtokában értő sajtókritikával kijelölni a lap és öröksége helyét a mai székelyföldi lokális tudatban - ez lenne a vállalás valódi kiteljesítése.
Emlékezni ugyanis - a névsoron látni - tényleg van kire a Hargita berkeiben. Minden azon múlik, mennyire tanulságos és hiteles ez az emlékezés.
Cseke Gábor
Az illusztráció: Márton Árpád korabeli lapgrafikája az emlékkönyvből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése