Kölcsönsorok 2/2.

Mivel a "csupasz" antológia önmagában nem sokat mondana, jónak látnám, ha a második gyűjteményt is valamilyen elvi felvetés, eligazítás vezeté be. Ehhez úgy vélem, tökéletesen megfelel az az interjú, amelyet Kocsis Francisko készített velem a Kölcsönsorok első kötete kapcsán, és amelyet saját fordításomban a blogban is közzétettem (Párbeszéd a fordító státusáról).

De mert a bevezetést nem csupán elméletileg tartom fontosnak, hanem a hangulati beavatásra is súlyt helyeznék, a könyv mottójaként szerepelne a Dan Culcerrel közösen írt Odaát c. kétnyelvű vers, amely az Egy barátság asszimetriája (Dan Culcer) című bejegyzésemben olvasható.

Logikailag ezután mindjárt az az interjúsorozat következhetne, melynek során 1989-ben én magam jártam utána, Eminescu erdélyi magyar fordítóit megszólaltatva, az Eminescu-tolmácsolás legjobbjai fordítói tapasztalatának (Költő és fordítói).

A szövegrészt az a műhelynapló zárná, amit Ioan Es. Pop válogatott versei megismerésének és lefordításának lelkes időszakában (2006), egyfajta fordítói értelmezésnek és vallomásnak szántam. Igaz, hogy a szöveg megjelent már egy azóta jobblétre szenderült honlapon, de megállapításai, helyzet-jelzései továbbra is érvényesek, egész odáig menően, hogy teljes homály fedi a lefordított kötet megjelenésének esélyeit.

CSEKE GÁBOR

gyalogmuri avagy miért utazunk momfába

(a fordító naplója)

1.

Furcsa, némileg szégyenkezésre is okot ad az, ahogyan most, közel 15 évvel visszhangos indulása után, Ioan Es. Poppal és költészetével ismerkedem. Elvégre úgy lenne ildomos, hogy egy költő - egy alkotó - föltűnésekor ne csupán egy szűkebb (lokális, nemzeti) kör kapja föl a fejét, hanem az értékelvűséget perdöntő fontosságúnak tartó legszélesebb közvélemény is, hiszen hovatovább mind általánosabb tendencia a nyelvi akadályok lebontása, málása.

Ioan Es. Pop ugyanis nem a tegnap tűnt fel a román költészetben, ott volt ő a kilencvenes évek elején is, nem is akármilyen teljesítménnyel, gyakorlatilag ma már a román líra derékhadához tartozik, nevetséges lenne tehetséges kezdőnek tekinteni. Költészete is a kiteljesedés erejével sokkolja az olvasót. Személyesen az internet jóvoltából került el hozzám, ember- és alkotásközelbe, Petrecere de pietoni (Gyalogmuri) c. kötete révén, amely 2003-ban jelent meg először a ploieşti-i Paralela 45 Kiadónál, és számos kritikusa szerint egyfajta betetőzése mindannak, amit az elmúlt tizenvalahány év alatt alkotott.

Mielőtt belebonyolódnánk bizonyítványunk további magyarázatába, támpontul szolgáljunk néhány életrajzi adattal is.

Ioan Es. Pop 1958. március 27-én született a Máramaros megyei Kőváralján. Román-angol szakot végez a nagybányai egyetemen, hat évig a máramarosi Jódon tanít. 1989-től Bukarestben él, évekig a Luceafãrulnál dolgozik, jelenleg a Ziarul Financiar vasárnapi mellékletét (Ziarul de Duminică) szerkeszti. Kötetei: Ieudul fără ieşire (Jódból nincs kiút - 1994), Porcec (Csülök úr - 1996), Pantelimon 113 bis (1999), Podul (A híd - Cartea Româneascã, 2000), Rugăciunea de antracit (Antracit imádság - Dacia, 2002), Petrecere de pietoni (Gyalogmuri - Paralela 45, 2003). 1994-ben megkapta a Romániai Írók Szövetsége és a Moldovai Írószövetség debütdíját, a máramarosszigeti Országos Versfesztivál díját, 1996-ban Bukarest város részesítette irodalmi kitüntetésben.

Mondhatnánk úgy is, hogy ez jobbára biztató kezdet, hiszen féltucatnyi könyv sokszor még csak jelzi, hogy valaki merrefelé készülõdik, vagy talán, hogy mi lehet belőle, amennyiben tehetségének potenciális sínjei problémamentesen meghosszabbíthatóak. Ám ez a „várjuk csak ki a végét” szemlélet a Ioan Es. Pop esetében nem igazán működik, mindenekelőtt azért, mert eddigi műveiben is olyan súlyos kérdéseket feszeget, és annyira sajátosan, a román avangard költészet legjobb hagyományaiba illeszkedő módon teszi, ami alkotóknál rendszerint a szintéziskészítés időszakában tűnik megszokottnak.

A Pop-féle versek mindenek előtt azzal hódítanak, hogy látszólag semmiféle költői kódrendszerbe nem kényszerítik az olvasót: a lehető leggyakrabban használt szavakkal, a narratív köznyelv stílusában felrajzolt lírai történetei, illetve elmélkedései mindenki által átélt, -érzett, sőt, olykor át is gondolt helyzetekbe vezetnek, amelyekben aztán hirtelen megtörténik a költői mutatvány, az, amit villanásszerű áttűnéssel már csak a szerző tud elvégezni, ahová legfeljebb gondolatban és katarzisban vagyunk képesek követni őt.

E közönségesnek álcázott mutatványosság nem túl látványos, de annál hatásosabb bravúrjait természetesen a lét és a nemlét, a pusztulás és a szenvedés nagy dilemmái és csapdái között hajtja végre, már-már szentségtörő, pogány módon, ami itt nem a vallásos érzületen való átgázolást, hanem a vallásos világképen való túlmutatást, egy mindenben életet és halált tételező dualizmust jelent. Ioan Es. Popnál a pusztulást kevésbé a létet megsemmisítő végzet és a visszavonhatatlan távozás teszi tragikussá, hanem a megélt félelem és rettegés - azok a személyes csődhelyzetek, melyek egyik pillanatról a másikra lenullázzák azt, ami egy perccel azelőtt még duzzadó élet, gondolat, bohémság, laza pillanat volt. Pop eljátszadozik a legsúlyosabb gondolattal is, éppen azért, hogy ne féljen. Az abszurditásig feszített groteszk számára elviselhetővé teszi a megsemmisülés agresszióját, a félelmen felülemelkedő gondolat szabadsága és tabukat nem ismerő merészsége pótolja azt, ami az emberben - a költőben - romlékonyan esendő, bizonytalan és végzete felé mutat.

Érdekes módon, mindezt akkor véltem megfogalmazhatónak, miután legalább egy tucat versét átültettem magyarra. Eközben pedig úgy éreztem magam, mintha nem is egy más nyelvi világban, hanem egy kódolatlan, nyitott képnyelvi közegben haladnék előre, amelyben szinte önmûködõen ugranak be a magyar köznyelvi fordulatok, klisék. A lefordított versek számának növekedésével arányosan mind erõteljesebben átéltem, hogy lényegében ugyanazt a valóságot osztom és szorzom magamban, amely a végső nagy kérdések lecsupaszított igazságaihoz, tanulságaihoz vezet. Még be nem járt, mégis ismerős, pontosabban: otthonos út ez, amin akár többször is szívesen megy végig az ember, mert nem a felismerés végeredménye, hanem annak a folyamata, a tűnődő barangolás a napi banálisból, sőt groteszkből a végső döbbenetig jutás szinte áthidalhatatlannak tűnő ívén. Somkútra és Kőváraljára, sőt, Nagybányára, máskor meg Bukarest villamosjárta fertályaira csábít bennünket a költő „gyalogmurija”, de ebből váratlanul megjelenik az áhított végcélként emlegetett momfa, ez a fantasztikus, nemlétező régió, amely mégis jelentékeny vonzerőt jelent az emberiség számára, felkapott turisztikai célterület buszjáratokkal beálózott ígéret földje, ahonnan a látogatók nem hajlandók visszatérni...

E potenciális feszültségforrás kezdettől fogva a Pop-féle költészet sarokköve, amely a címadás sajátosságaiban mutatja meg először magát. Vers- és cikluscímei kihívóan eredetiek, szinte provokálják a fordítói erőfeszítést, a sokat emlegetett „hűtlen hűséget”, amikor már-már lefordíthatatlan szójátékot kell mindenáron megkísérelnünk legalább hangulati hatásában, összbenyomásában, szemantikai rokonságokat, apropókat, olykor szabad asszociációkat keresve újrateremteni. Minden egyes vers, ciklus címén érződik, hogy nem öncélú bravúr, nem önelégült poénvágy szülte őket, hanem valódi kulcsok a vershez, amelyek bár tökéletesen nyitják a megfelelő ajtót, sose árulkodnak fölöslegesen arról, hogy mit is találunk odabent.

A Gyalogmuri, illetve a Koncentrációs mámor kiötlése után a többi beszélő cím is rendre föladta a nehéz leckét. De azért álltuk becsülettel. Egyáltalán nem volt érdektelen, hiábavaló játék megoldást találni az olyan cikluscímekre,mint például a Sacrul şi peticul, a Greatã la mal vagy a Groapa cu alei. A jó megoldások végül is olyan lakatokat nyithatnak, melyek a lényegi üzenet velejéhez engednek közel - persze, amennyiben vevők vagyunk mindazon képletekre, amelyek szűkebb, anyanyelvünkhöz kötött alkotói szokványainkon kívül, más kultúrák más kódrendszerében úgy beszélnek (illeszkedően) egy földrajzilag ambivalens világról, hogy az első pillanattól fogva magunkra ismerünk.

2.

Volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy a fenti sorok jelentik a kaland végét, ami után nyugodtan hátradőlhetek és gratulálhatok magamnak, amiért a „kölcsönsorok” szellemének ismét sikerült legyőznie engem. 2006 márciusától augusztus végéig éltem egy olyan versvilágban, amelyet nem én teremtettem, de amelynek a felfedezése és rekonstrukciója nem remélt elégtétellel töltött el. Egyféleképpen meg is bénított, hiszen erős kényszert éreztem arra, hogy ne álljak meg a kiszemelt kötet lefordításánál, annál is inkább, hogy amikor szándékomat közöltem a szerzővel - a szerzői jogok körüli egyre nagyobb kuszaságra és bonyodalmakra gondolva -, részéről nem remélt nagyvonalúságot tapasztalhattam. Jóleső volt megélni, hogy ugyanúgy reagált a versei iránti érdeklődésre, ahogyan én tettem volna, hasonló helyzetben. Sőt, egyetértése mellett még rádobott egy lapáttal, mert érdeklődésemre, hogy esetleg ajánlana-e egyéb darabokat is költői terméséből, hamarosan megküldte Halálravált világok (Lumile livide, Editura Institutului Cultural Roman, 2004.)c. kétnyelvű - román és angol - kötetének elektronikus kéziratát, amely tulajdonképpen válogatás Ioan Es. Pop költői életművének legjobb darabjaiból. Így történt aztán, hogy az eredeti terven jócskán tágítottam, még mélyebbre hatoltam e sajátosan a való világ fölött alig egy arasszal lebegő, emiatt aztán csak megtévesztő látszatból „földhözragadt” költészet örvényeibe. Azt hiszem, ahhoz fogható élményben sosem volt részem, mint ami Ioan Es. Pop verseinek magyarítása közben megadatott: nem csupán a szavak, hanem a nyelvi fordulatok, a stílus, a látszólag prózai kifejezésmód mélyén kitartott hangzások is szinte önmaguktól kínálták fel a természetesebbnél természetesebb megoldásokat. Szinte azt is mondhatnám, hogy fordítás közben nagy lendülettel írtam újra a költő verseit magyar nyelven, mert egész gondolkodásmódját, képvilágát, visszafogott mindennapi szlengbe oltott közvetlenségét mélységesen erdélyinek éreztem. Azt hiszem, ha nem találkoztam volna ezzel a költészettel, soha nem tudtam volna felépíteni magamban egy ehhez hasonló verseszményt; most viszont, hogy a Gyalogmurit sikerült feldúsítani a Halálravált világok - szerintem - legjobb darabjaival, egy darabig legalábbis a foglya lettem, és a munka befejezésére elhasznált ambícióból és energiából már nem jutott egyéb tervek kivitelezésére. Amit e pillanatban nem is bánok, de mint tényszerűséget, jónak látom rögzíteni.

A kész munkával a kezemben (az ölemben?) pedig azon töprengek, amit a fordítások egyik első - önkéntes - kritikusa a szerzőhöz intézett magánlevelében jogosan megfogalmaz. Ioan Es. Pop ugyanis, amikor a szigorúan vett Gyalogmuri magyar változatával elkészültem, a kéziratot eljuttatta Budapestre, Mircea Opritának, aki az ottani Román Kulturális Intézet igazgatója, s ezt a rövid választ küldte a szerzőnek (akihez, a levél hangvétele után ítélve, baráti kapcsolat fűzi):

Drága János!

Véleményem szerint a szövegek jól hangzanak magyarul, a versek gördülékenyek, van ütemük. Nem tudnám kommentálni a fordítás finomságait, mert nem rendelkezem akkora tapasztalattal a magyar irodalmi nyelvet illetően. Viszont azt hiszem, komoly fordító kezére kerültél, Cseke Gábor utószava pedig meleg hangon szól a szerzőről és alkotásáról.

Gratulálok! Hol jelenik meg a könyv? És mikor? Nem másért, de ha még egy ideig Budapesten maradok, rendezzünk egy méltó könyvavatót.

Mircea Oprita

A levélben általam kivastagított két kérdőmondat a veleje mindannak, ami ezután még bekövetkezhet. Ennek ellenére elfáradt mórnak érzem magamat, aki megtette azt, amit tennie kellett, és akár el is utazhat momfára, vagy nánfalvára. Mindkét helyen úgy érezheti: haza érkezett.

Csíkszereda, 2006 március-augusztus

*

A bevezető szövegrész e naplójegyzettel zárulna, s a kötet törzsanyagát jelentő antológia, értelemszerűen a Ioan Es. Pop fejezettel kezdődne, amit holnap ismertetek.

Illusztráció: jelenet a kolozsvári Blaga Színházban 2007-ben bemutatott, Ioan Es. Pop és Ion Muresan verseiből dramatizált előadásról, rendezte Mihai Maniutia, foto: Nicu Cherciu