Kölcsönsorok 2/11

ILINCA BERNEA

Ilinca Bernea (sz. 1974) Bukarestben él, öt kötete jelent meg. Prózát, verset ír, szenvedélye a zene és a fotózás. Egyfajta korszerű feminizmust hirdet filozófiai tanulmányaiban. Az interneten két prózakötete (Iubiri în cămaşa de forţă, Semnul Lunii) és egy verskötete (Poeme în si bemol major) is elérhető, illetve ingyenesen letölthető román nyelven.

Az eső íze

(Gustul ploii)

Szellemed fölkeresett gyermekkoromban, a kamranyílást elfedő sárga bársony-

Függöny mögül lesett rám

Összebújva szorongtunk két hangon hallgatagon

Más életekből ébredező emlékeket idéztünk

Csakis egymással álltunk szóba

Mindenki más illanó színfolt volt a robogó vonat ablakából

A kertet ahol szellemeddel kézenfogva nyargaltam most fölverte a gaz

Elvadult füvei alatt éltető álmaink hullái hevernek...

Nézem a könyveket amiket együtt bújtunk és csupán penészes sarkaikat látom

Azt ígérted gyermekek maradunk

Most is hallom a dallamokat melyekre hajdan az angyalok előjöttek...

De csak leroskadt eget látok a múlt romhalmaza alatt

A visszanyesett vágyak szivárgó vércsíkjait

Megígérted hogy nem öregszem meg

Szellemed cukorkát hozott nekem ha beteg voltam,

Rámadta pulóverét ha rázott a hideg

Moziba s színházba jött velem, mikor elhagytak a kedveseim

Szellemed kucorogva várt rám a paplan alatt

Míg az ágyon hánykolódtam, éreztem forró lehét

Párnába ivódott szagát, az enyémmel összevegyülve...

Míg nem találkoztunk, együtt voltunk, minden bejött

Szeretetünk vénséges állatokat gyógyított, földrengéseket csillapított, tűzvészeket oltott

See you in my dreams mondtam neked

Anélkül hogy hittem volna: létezel

Az egyetlen szirén voltam kinek hívó szavát követted

Most a föld minden zaját meghallod

Iszapja dobhártyádra telepszik

Örömöm hogy tudom, létezel, merő kihívás

Akár egy halálos ítélet

Nem ismersz meg

Elfelejtesz imát mondani mely közelembe hozna

Apránként nyomod vész

Előbb egy villám roppantja szét a vállad

Majd sötét borítja be tested törli el arcod tünteti el nyomaid

Az északi szelek arcodat már kikezdték, halántékod szétmálik

Vajon fölismerem-e még az idő ködében fuldokló mosolyt

Fölsimerem-e árnyad a többi árny közül

Végül semmi sem marad számora belőled csak az eső íze

A búbánat ajkamra csöppenő viasza mely szavaimra forr...

Azt ígérted sose halunk meg

A ragály

(Molima)

Nagybátyám a visszafiatalodás betegségébe esett

Vigyázz, suttogta felém, ragály ez, ami megfertőzi az egész földet, vigyázzál

A legrosszabb az egészben hogy gyorsabban fiatalodsz, mint ahogy öregedik az ember

Öt év múlva harminc leszek

Hét év múlva már öt

Sok számból állt vallomása nem tartottam észben az egészet

Pólyába göngyölve végezzük majd

Öregek karjaiban akik még nem fiatalodtak vissza

Vagy ama kevés immuniséban akik maguk a Kiválasztottak

Meghalunk mintha nem is lettünk volna

Sorra törlődik emlék emlék után

Amióta beszélgetünk, már elfelejtettem a volt mesterségem

Hogy ki a jövendőbeli feleségem a múltból mikor idősebb voltam

Ugyebár, gyerekeim is voltak

Elménk föloldódik a semmiben mely a világra lökött

Végül a lélek hártyáiba burkolva maradunk, vigyázz

Hogy veszed észre a fiatalodást, kérdeztem, ha elveszíted emlékeid

Mind könnyebbnek, szabadabbnak és erősebbnek érzed magad

És ha mindez csak illúzió?

Nem emlékszem a kérdésedre, ismételd meg

Topogni kezdett, csuda vidám lett

Várnak ránk a nagy remények, mondta

Levetjük az emlékezet minden rongyos kacatját

Egymást fedő arcainkat

Talán a lélek titka is kipattan

Néhány ránc kisimult az arcán

Fejem búbját símogatta, vigyázzál...

Éhségsztrájk

(Greva foamei)

Mottó: A szerelem ellentéte nem a gyűlölet, az életé nem a halál; a közöny az...

Csúf vagyok, arcom szétesőben, kezeimen a kétségbeesés sara

Zokogok térdemből, combomból, a bokámból

Mellem mállik mint puha kréta

Ajkamból vér serken a vágytól

Szalmabábuként égek el közömbösséged oszlopán

Te szép vagy, én meg rusnya

Életem kínzókamra

A tiéd napsütötte utazás a semmiben

Hová befészkelték magukat a szellemek

Te vidám vagy, én meg a szenvedés szobra

Neked meg se kottyan, nekem fájdalmas a lélegzetvétel is

Te szép vagy, én meg csúf vagyok

De legalább élek, én nem félek, hogy majd rettegni fogok

Számomra nem börtön a szerelem

Én elmerülök a magány vaksötétjében és titkon ott szeretem magam a te bánatoddal

Valamennyi utamba kerülő arcoddal együtt

Minden nappal kiharap belőled egy darabot egy ismeretlen férfi és felzabálja

Téged gúzsbakötnek a szirének, én szabad vagyok

Te halott vagy, én élek

Te mit sem tudsz, én viszont mindent.

Szerelmem tudja, hogy ki volnál, neked fogalmad sincs róla

Közömbösségedtől idélten teremtmény lettem

Nyavalyás szörnyeteg kit a gyerekek megugatnak s az öregek átkozva szidnak

Te szép vagy de csak mert szeretlek

Közömbösséged mindennapi betevő falatom

De hamarosan éhségsztrájkba lépek...

A Hamupipőke

(Cenuşăreasa)

Pár órán át vagy még tovább súlyom veszett

A világ zsebemben lapuló fémgaras lett

A hólé bakancsomba folyt, valaki hátamra zúdította

A jeges levegőt, a levélhullatta ágat, az áttűnő homályt,

Az ismeretlenek, kik rámnéztek egy pillanatra,

Minden, mi tekintetembe fért vagy kabátszárnyam alá került, te lettél

A mocsáron átlábaló léptek, a retinámra vetülő szürke homály...

Tested óriásira nőtt, az égig, tetők, lépcsők, fák formáját öltve

Mialatt erszényedben lapultam

Néhány óra a beomlott szakadék szélén

Üss meg, bántsál, alázz meg, de ne hagyj magad nélkül

Ne hagyj magamra a csontomig hatoló mocsár közepén

Ne vess martalékul a szürkeségnek a lilába dermedt égbolt alatt

Maradj meg véremben... inkább megtépem halántékomat ha nem vagy

Gyötörjön inkább a vágy mintsem napjaimat egy idegen angyaltanyán morzsoljam el

Ne fossz meg tekintetedtől, nevetésed örömétől

Marcangoljon inkább az ajkad, mintsem az istenek csókja

Kérve kérlek

Hagyjál az árnyékodat szeretnem

Hízeleghessek kegyetlenkedéseidnek

Csókolhassam a kezed amivel más nőket becéztél

Takaríthassak utánad

Hagyjál Hamupipőkédnek lenni

Ne kényszeríts hozzámenni a herceghez...

A kínzókamra

(Sala de tortură)

A kínzókamra hol ilyen hol olyan

Néha akár egy pipacsos rét, máskor hegyorom az alkonyatban

Jégpálya a vadonban

Bénító köd novemberi reggelen

A kínzókamrát örökkön beragyogja fénylő tekinteted

Szekér elé fogott beteg angyal, segíts meg

Megsebesült, alig lélegzik, segíts meg

Magas a láza

Csak kettesben gyógyíthatjuk meg, különben belepusztul

De te lelépsz mintha nem tudnád hogy én is létezem

Az angyal kómában, muszáj a bűneimet megvallani

Kertelés nélkül elismerni hogy tetőtől talpig kitaláltalak

Hogy a lelkedet a másénak véltem...

El kell ismernem a köztünk tátongó szakadékot

Szembe kell néznem kegyetlenségeddel, hogy fényévben mérjem közönyöd

És megtagadjalak

Az angyal mintha magához térne, fülebotja mozdul, csuklik

Erőt gyűjtök, hogy igazat szóljak

Az angyal arcbőrét lenyúztam, és a te képedre varrtam

Szívét kitéptem és a te mellkasodba tettem

Elismerem...

És abban a minutumban egy láthatatlan kéz korbácsolni kezd

Nem szeretlek, mondom fogcsikorgatva, sdemmi okom rá

Csak őt szeretem, csakis őt

Az angyal felsóhajt és lassan visszatér belé az élet

Közben egy falka láthatatlan hóhér tör rám és szerteszaggat

Mit benned látok csupán képzelgés, melléfogás, optikai csalódás

És megvan a magad baja, én meg az angyalaimmal zaklatlak

Hősiesen köpök, s tudom, nem bírom ki végig.

Egy harapófogó szárnyaim szaggatja

Te is olyan vagy mint bárki más, motyogom, ajkamról letörölve a vérem

Éppen csak eltévedtél a magány zegzugában

Egy kalapács szétzúzza a karom

Te csak egyetlen férfi vagy a sok millió között

Lábamat spanyolcsizma nyomorítja

Nem szeretlek, olyannak látlak, amilyen vagy

Látom a fekete foltokat az arcodon a fölöslegesség porától szutykos kezed

Érdemtelenül ajándékoztam neked a neki járó hódolatot, mondom elgyötörve

Egy hajnyírógép lekopaszít.

Az angyal minden bevallott bűn után egyre elevenebb

Egy szörnyű hang fülembe rikoltja hogy vessek tűzre minden ócskaságot

Tüntessem el minden nyomod ha mindenáron idegennek tartalak

Erőszakkal megesket hogy többé nem kereslek

Hogy óvakodok minden csábítástól

Aláiratja velem hogy nevedet nem foglalom imába

Nem bolyongok többé őszeidben, és nem etetlek többé mesékkel

És akkor bőszen az angyalra rontok és saját kezemmel fojtogatom

A jelenet majd' minden nap megismétlődik

A kínzókamra mindig másutt van, másféleképpen

Belépek egy könyvtárba egy koncerten helyet foglalok egy széken benne vagyok

Pár lépés a parkban séta a vízparton és a tó hirtelen átváltozik...

A kínzókamra bármely meglepő formát felölthet

Hol éjszakai lokálra hasonlít, hol egy szanatóriumra, máskor sakktáblára,

Hol egy harcmezőre, hol egy remete cellájára

De leginkább egy váróteremre emlékeztet.