GRIGORE SCARLAT
Költõ, újságíró, a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának tagja. Elsõ verseskötete még 1986-ban jelent meg Aranykörök (Cercuri de aur) címmel, a temesvári Facla kiadónál. A másodikat 1993-ban a bukaresti Libra kiadó jelentette meg, címe Alkonyati óra (Orã crepuscularã) volt. 1996-ban a kolozsvári Apostrof Könyvtár adta ki Középkori harmat (Rouã medievalã) címmel újabb verseit. Legutóbbi kötete, A kiméra földje (Tãrmul himerei) a nagyváradi Cogito kiadó gondozásában látott napvilágot.
Õszi délután
Kijöttem ide eltûnõdni -
A végtelenség nyugalma szélesen kitárult
Tudtam, hogy pár lépésre tõlem
A folyó már alig vánszorog
Szívesen megajándékoznám
A tengeri alkonynál is véresebb almákkal
Vén folyó hiszen te özönével cipelsz
Termékeny iszapot földjeinkre.
Azt hiszem, megpillantottam a fûzek között
Csillogott akár a gyémánt
A víz vékonyka ere
Testemen át ömölve mélyen, teljesen.
Mikor a fegyverek...
A költõ megtanult remegni
Mikor a fegyverek kutyául marakodtak
A távolban, elhagyatott földön.
Verse a levegõbe röppen,
Mint egy darucsapat,
Verse egyúttal kifeszített
Vászon a búzatábla fölött -
Rejtegetné a ragadozók elől.
A költõ megtanult remegni
Mikor a gyúlölködő tekintet nyílvesszeje
Makacsul célbaveszi
Gyönge, megnyúlt nyakát,
Mely mint a hattyúé az alkonyi fényben.
A költõ megtanult remegni
Idő gyötörte, málló testéért
Amelyből csúfot űznek a múló évek.
Csendrõl beszélj nekem
Nézd: oda a hó már,
nappalra ébredt az erdõ
harsogó nedvcsobogással,
s mi hallgatjuk
a keringés muzsikáját.
Kedves, régvárt vendégek
íme, előbukkannak
a rügyek,
mintha suhancok
amint vézna
ujjaikkal sosemlátott
játékba fognak.
Friss szelet harapunk
teli szájjal,
a reggel sugarai
vígan fecsegnek
az induló napról.
Nyitott szemmel
az új évszakba
lépünk, mintha házba,
odabent szemünk láttára
festik a falakat
derűs színekkel.
Lelkünk szereti
e ház nyugalmát
ez nem más mint
átszellemültség.
Csendről beszélj nekem,
csupán a csöndről...
Anyám, odahaza
Fehér, havas halánték
a faluban, amott -
egy életen át
tavaszra várt.
Bárhova érjen,
viszi magával -
kincseit,
a mező sóhaját,
a búza örömét,
a kút könnyét.
Havas, fehér halánték
földszínű
kezek,
tipegõ, fáradhatatlan
léptek
az alkony felé.
Anyám után
a föld ábécéje
marad reám.
A folyó
(Râul)
Hozzánk közel, itt,
Mint szavannában a nyújtózkodó oroszlán
miközben átnéznek rajta a kecses antilopok,
Veszéllyel teli útjukban a víz felé.
A közelükben, itt,
Mintha ájult déli álom szállt volna a folyóra
Szél se ostorozza
A harangok se tudják megtörni
Mélységes némaságát.
Ó, mily közel is hozzánk,
Megértésünkért könyörögve,
Folyik el a látóhatár sávja mögé a Szamos,
Kígyóként siklik előre
A tej párálló illata után,
Hömpölygõ sodrát követve.
Eminescu
(részlet)
Neki szentelem elsõ költõi képem
Az erdõrõl, amely csöndben kinyílt,
S az õsz máglyája rútul kikezdte
Bolondul lengő rőt leveleit.
Neki szól minden nagy elámulás
A zsenge ág fölött, mely élet-halál ura,
A mélabúba forduló szomorúságon,
Míg fájdalmas hullámokon sodor tova.
Õneki szól az elsõ költõi kép
Az égboltról, mely tiszta és egyetlen,
Mikor a legelsõ éjszakán csillagok
Hullása volt a sorsomhoz kegyetlen.
Neki szólnak mind e tûnékeny képek,
A felkelő nap ő a költészet egén,
Hazájában, s átmenti földi lényünk,
tovasodorva, a halhatatlanság felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése