.jpg)
MIRCEA FLORIN ŞANDRU
Sz. 1949, Brassó. Elektromérnöki egyetemet végzett, 1971-ben debütált az országos roman diáklapban, majd szerkesztõje lett. Hosszas hírlapírói tevékenység után a román parlament felsõházának sajtóirodáját vezette. Verseskötetei: Elegie pentru puterea oraşului, Editura Eminescu, 1974; Luminile oraşului, Editura Eminescu, 1975; Melancolia), Editura Eminescu, 1977; Flacãra de magneziu, Editura Eminescu, 1980; Maşina de scris, Editura Eminescu, 1981; Trupuri pe ecranul de radar, Editura Cartea Româneascã, 1982; Viaţa în infraroşu, Editura Eminescu, 1985; Paşi pe acoperişul fierbinte, Editura Eminescu, 1988; Legãtura de sânge, Editura Albatros, 1989; Podul Grant, Editura Domino, 1992; Colinele Paradisului, Editura Domino, 1993; Rugã pentru cei blânzi, Editura Domino, 1999; O fiarã desãvârşitã, Editura Eminescu, 2001, Miere neagrã, Editura Arvin Graphics, 2002; Îngerul pe gheaţa subţire, Editura Arvin Graphics, 2003; O femeie second-hand, Editura Arvin Graphics, 2004; Orbul la fereastrã, Editura Arvin Graphics, 2006. Válogatott versei (În sala vastã - A nagy teremben) 1988-ban jelentek meg magyar nyelven a Kriterionnál.
Csöndben
(În linişte)
Csöndben, a pince kulcsolt kezû boltívei alatt
Az ódon fal tövén, hol gördülõ
Vízcsöppek fénylenek verejtékezik a föld
Egyedül, halántékra szorított tenyérrel
Azonnal meghallod a felpolcolt alma
Lágyan moccanó neszét amint
Friss fenyõdeszkán forgolódik
Cikkan mint sok-sok
Hûvös harang, lebegve
Miként a köddé váló lelkek
Almák, lüktetõ nagy, vörös vértestek
A téglaboltív alatt, almák
A szénában, roppant súlyosak
Almák, vékony dér páncéljába vonva
Bennük még lüktetõ gyermeki lelkünk.
Fekete méz
(Miere neagrã)
Fekete méz, te keserû-édes
Mennyei íz a nyelvem hegyén
Árnyékot szabdal a déli fény
Micsoda nyár, furcsa és véges
Vadlépet rejt a korhadt fa odva
A bolyt ki tudja mily füst űzte el
Avar fölött az égõ ág perel
Szilánk dől a fejsze szerte dobja
Máladozó lép romló telepe
Kezem a maradék viaszra téved
Nyelvem hegyén, te keserű-édes
Mennyei ízű vadméz, fekete.
Pisztrángászat
(Pescuit de pãstrãvi)
Kezeimet vállig a vízbe merítettem
Vérem megfagyott, meztelenül gázoltam a hegyi folyóba
Bõröm fénylett és gõzlött
Belesajdult lassan a sodrásba
Ámuló szemem a víz alatt kinyílott
Vakító kavicsok, áttetsző anyag
A folyónak hószaga volt
Iszap, kökény és menta illata
Kőre fonódtak ujjaim
Fehéren, bársonyosan, lesben állva
Véres kamaszkezem
Tapintásra, szorításra, fogásra készen
Vadászó ragadozó voltam
Gyöngyház karmaim közt a zsákmány
Sebespisztráng, pikkelye fényes
A hegyekben elolvadt a hó
Ártatlan kegyetlenséggel
Néztem elhaló vergõdéseit
Mellemre, hátamra szórta
A freccsenõ víz véres cseppjeit
Színes kenguru
(Cangurul roz)
Részletek egy ciklusból
Apám kezében a kezem
Mintha játékbabáé volna
De azért apám büszkén fogja
Hasonlítunk, kétségtelen
Hozzáérek, rögtön megérti
Mintha szólnék, mintha játék
Kötne, láthatatlan láng ég
Ujjaink között, mindörökre
Apám kezében - a kezem
Hazafelé, míg tart az álom
Égi utakon, csillagáron
Zsendülő búzaföldeken.
*
Fényben állt minden, akár egy álom
Ablak, ház, udvar, gyümölcsfák, az ég
Félig lehunyt szemmel is látom
A titkok titkát, míg hív a messzeség
Elbódított a füvek illata
A kút fölött rengett-ringott a pára
Éreztem: minden a maga helyén
Ősidőktől mintha tükörben állna
A lépcsőt mászva körbenéztem én
Nyíló ablak a végtelen világra
A föld s az ég felkéklõ peremén
Házunkból vezetett az út a határba
Azon túl meg, inkább csak sejtelem
Falu, az erdő, folyó, hegyek, a rét
Homlokom mögött születő világ
Távcsőben látott ezüstös, tiszta kép.
*
Fehér iszákban édes, ropogós
Egy feketében pedig vadcseresznye
Nagyanyó vajha hozzánk érkezett
Ünneplõt öltött, úgy cipelte
Kora reggeltől az ablak előtt
Az utca hosszát lestük, jön-e végre
Versenyt futottunk, ki nyisson kaput
Azt kapja föl elsõnek az ölébe
Alma- és szénaillatot hozott
A hegyi faluból, hol zúg a fenyves
Fehérlõ, érdes, gyöngéd tenyere
Fejem búbja, homlokom fölött repdes
A házba lépett, mi meg utána-
Zúdultunk, repeső szívvel, lelkesen
Vezettük a hûs tiszta szobába
Kiváncsiskodva, szájtátin, csendesen
Körülültük, mint kotlót a csibék
Türelemmel, hadd pihenje ki magát
Elnéztük hosszan, amint kibomlik
Az otthonról cipelt két nehéz iszák
Nem kellett nékünk immár semmi sem
Mást se láttunk lábánál tülekedve
Fehér iszákban édes, ropogós
Feketében keserű vadcseresznye.
*
Csíkos csergébe bugyolálta testünk
Két bivaly állt a házunk udvarán
Sötét bõrük fehér páráit lestük
Az éj füstje fölöttük lobogott
Beleborzongtunk hûvös harmatába
Kapu nyílt és a bivalyszekeret
Ballagni hagyta egy távoli világba
Vasárnapon, egy szekér s rajta mi
Kölykök, kik titkon nem alusznak éjjel
Egy hegyi faluból mentünk virrasztani
Egy vásárba, mely álmainkban vész el.
*
Ha letépem, a kis virág
Kezemben fáklyaként világol
És minden ragyogó sugártól
Fényesebb lesz a napvilág
Ablakomban szépen lobog
Gyermekkori éjszakákon
Varázsgömb, benne magam látom
Akkor is, ha ébren vagyok
Remegő színes csillagom
Mint egy hegedű, búgva zengett
Éjszaka ma is megijeszthet
Illatától nem nyughatom.
*
Gyermekként színes kengurum vala
Ablakom mellett strázsált egymaga
Álmából nyíló szeme sugara
Mintha a létbe tért volna haza
Úgy néztem őt, rózsaszínű vala
Markomban óvtam, ne essen baja
Levél remegett, ághegy csillaga
És néztem, néztem õt ábrándosan
Gyermek voltam, s egy kengurum vala
Az ágyam mellett strázsált egymaga
És útrakeltünk ketten néhanap
Hegyeken-völgyeken át, hallgatag
Valaha színes kengurum vala
Széltől is óvtam, ne essen baja
Gyermek voltam, rügyező rózsafa
Virágos ablak málló illata.
*
A varázstóra emlékszel-e még?
Míg szürke fák hajoltak rá a jégre
A hulló hó hüvös arcunkra ér le
Pedig gyémántot szór reánk az ég
Gyermekkorunkban, világ kezdetén
Egy égi tó jegén, sorsunkra hagyva
Szelíd, földöntúli arcunkra fagyva
Buzgó örömként világlott a fény
Mint ki selyemre, úgy léptünk a hóra
Ezüst szánok száguldoztak velünk
Netán az Északi Sarkra megyünk
Gyöngén verdesõ szárnyakon suhogva
Te hótiszta tükör, gyermekkorom
Jégtáblák között, Nansennel, kutyaszánon
Fagyos gyöngyök gyűlnek egyre a számon
Hull, csak hull, s hogy mióta, nem tudom.
*
Anya és apa fényképrõl néz le rám
Anyukám hószín fátyolruhában
Szürke öltöny és kalap van apukán
Szombat este volt, így mentek bálba
Még sose kísértük el oda őket
Alig-szülőket alig-gyerekek
Egy titokzatos hegedűhang mélyen
Búgott a víg, bársonyos éj felett
A táncteremben sok-sok tükör kéklett
A csillogó gyertyatartók között
S mint ki álmok palotájába tér be
Borzongva léptük át a küszöböt
Gyerekként a fal mellett, vigyázzban
Szédülve forgott velünk a világ
Tangó, valcer, táncoló fiúk, lányok
Sodorták messze anyát és apát
Sok selyem, fátyol, csipke suhogott
Villogtak kékes tükörkeretek
Anyáékat így látjuk álmainkban
Alig-szülõket alig-gyerekek.
*
Mezítláb jártam sok-sok nyáron át
Melengessen a föld, a füvek selyme
Kiszaladtam a rétre, surrogott
A tarló, mintha súrlókefe lenne
Az úti por bársonya rásimult
Talpamon át a nap melege áradt
Mint bolygó árnyék keringett az ölyv
Prédára lesve, kiterített szárnnyal
Feledtem mindent, vonzott a berek
Hegyipatak, a sok merész kanyarral
Vizébe léptem, lángra gyúltam én
S tûzként sodort, a fodrozódó habbal
Lábam egyre csak síkos kõhöz ért
Közöttük fürge pisztrángok cikáztak
Csöndes füzek és juharfák alatt
Vize ma is csobog, mossa a gátat
Nyáron mezítláb jártam mindenütt
Talpamon át a nap melege áradt
Izzó gömbje prédára lesve ring
A falu fölött, kiterített szárnnyal.
*
Cseresznyefák közt egy madárijesztõ, seregélyek réme
Rajta nagyapó bõ és molyette
Régi posztóruhája
Tán még viselte fiatalon. Most ágak között
Csüng, belseje csupa szalma
És vigyorog. Szörnyűség, borzong nagyanyó
Öltöztetnéd másba
Mintha téged látnálak odafönt
Nagyapó kuncog. A madárijesztõ
Karjával int, a seregélyek tovaszállnak
És a piros cseresznyék tavasszal
Érnek.
Egy száradó ruha
(O rochie întinsã la uscat)
Még érzékelni tudom a szépet, ott látom
Az alvóváros koszos tömbházai közt
A lepusztult erkélyeken vagy a penészlepte lépcsõkön.
Mindig van valami szép e szomorúságban,
Egy színpompás részlet, egy nyugis hang
Egy libbenő függöny, egy száradni
Akasztott ruha, az ajtó alatt beeső fény.
Több van, mint az újgazdagok
Barnára, narancsszínûre, vörösre pingált
Egészségtelen villáiban,
Több, mint a cigányvajda palotáiban,
Több, mint a Népek Háza giccses csarnokaiban,
Gipszcirádái közt az Agyonlőtt szelleme kísért.
Valami szelíd és szívszaggató ami a külvárosokban pislákol
Meleg, sugárzó élet.
Majd megajándékozom
(O sã-i fac daruri)
Rajokban, miként muslincák a szeszre, sürögnek a lányok
Pénzes pasasok körül, kik társadalmilag is jól szituáltak.
De nekem, amilyen én vagyok, nem jutnak hosszú lábú szõkék.
Sem kékszemû barnák, a közönségkapcsolatok karáról.
Az úristen számomra egy szerencsétlen asszonyt rendelt
Aki beállít szombatonként, kitakarít és főz rám,
Elkínzott, jótét lélek
Ki örömét leli az egyszerû dolgokban
Mindenfélét mesél a vidéki életről
Oly szelíd hangon, hogy olykor elnyom az álom
õ magába roskadva üldögél a karosszékben és kötöget.
Félek, hogy e másodkézbõl való nõ szeret engem
És nehéz elviselnem ernnek a gondolatát,
Pedig hát magam is csak egy másodrangú férfi vagyok
Úgyhogy egy szép napon megajándékozom
És remegõ hangon így szólok hozzá: többé ne jöjj!
Szelídnek tûnik az éjjel
(Noaptea pare blândã)
Ablakomból nézve szelídnek tûnik az éjjel
A hárs kinyílt a szökőkutak locsognak
Magányos géplocsik, motorosok húznak el ki tudja merre
Majd csönd lesz és egy álmot hozó szellem
A házakra telepszik. A verandára lépek
A vén diványra telepszem, nyugtázva: ez hát a boldogság
Elüldögélni szemernyi nyugtalanság nélkül, szunnyadozva
A nagyvárosi homályban, s függöny
Boruljon mindenekre. Tekints önmagadba,
Békülj meg életeddel,
Ne gondolj semmivel, habzsold a pillanatot,
Lebegj mint szélsodorta levél,
Apró hullámok hátán, a néma tavon.
De hirtelen felizzik egy reflektor, fénycsóvákat eregetve
És egy másféle világ bújik elő a föld alól
Patkányokkal, kóbor ebekkel,
Szemétben guberáló koldusokkal.
Oltsátok el a villanyt! kiáltok.
Oltsátok le a villanyt! mondom azoknak
Akik az igazságot mutogatnák nekem.
Melanie
A szomszéd lakásból hegedűszó hallszik
A hangok futama Mozart
Hegedûversenyét (KV 216) idézi
Tudom is, ki zenél: egy lány, a neve Melanie,
Oly szép, valahányszor látom, a könnyem is kibuggyan.
Így telnek-múlnak néhány éve
A hosszú téli esték. Kikapcsolom a tévét,
Őt hallgatom és mintha a kedvemért gyakorolna.
Bevallom szeretem, bár szinte-szinte megöregedtem,
Nem is illendõ már, ideje a szívemet bezárnom,
Veszteg maradni és napjaimat számlálni.
Mégsem teszem; ágyamra telepszem, kezem a mellemre szorítom
És áttűnési gyakorlatoka t végzek
Így jutok be szobájába, láthatatlanul,
Mialatt Melanie Mozart hegedûversenyét (KV 216) játssza.
Az isten jár-kel
(Dumnezeul vine şi pleacã)
Annyi megpróbáltatás után, becsapottan, elhagyva, elárulva
Egy lépésre a haláltól, íme magamra,
Csakis én, az üres ház és a Jóisten pislákolása
A bordáim között. Ha elgondolom
Az Úr a legfontosabb; a többi pelyva
Mit elvisz a víz. De a jóisten jár-kel
Annyiféle ember szólítja, annyiféle helyre
Megy vigaszt vinni. Én meg hozzá kiáltok
Uram, ne hagyj el! Tél van és hideg,
Bealkonyult és én szinte-szinte megöregedtem,
Nem hiszem, hogy kibírnám nélküled!
Ő meg azt mondja: miért siránkozol, te kishitű?
Hiszen nem megyek el, mindig veled vagyok
Elég az ablakot kinyitnod,
Én vagyok ott, aranyló fénynyalábban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése