Goga Oktávián első felesége viceház-
mesterné Budapesten
1926 április
...Goga Oktávián, aki két hét óta az uj román kabinet belügyminisztere, kétszer nősült. Első felesége, akivel hosszu éveket töltött együtt, itt él Budapesten és – viceházmestenő. Goga Oktávián első felesége tehát magyar asszony. Az Erzsébet-körút 44-es számu házának házmestere, Tóth József nevelte föl.
A házmester özvegyember és nevelt leányát, akit Goga elhagyott, magához vette, hogy az asszony mint viceházmester valami jövedelemhez juthasson és fiát fölnevelhesse. Kis kétszoba-konyhás lakásban laknak a nevelőapa és az asszony a fiával. A fiu, György, már elvégezte az egyetemet, mérnöki diplomája van és állása nincs.
Az asszony őszülő hajával, fáradt és gondolkodó tekintetével, egyszerü ruhájában is elárulja, hogy nem abba a milliőbe született, amelyben most élnie kell. Goga Oktaviánról kérdezősködtünk, de ő hallani sem akart interjukról, ujságról és nyilvánosságról. Csak annyit mond: Meg vagyok elégedve sorsommal. Nem panaszkodom.
Ez az asszony nagyon boldogtalan lehetett. A fiát kétszer is hivta Goga haza, a csucsai kastélyba és a fiu büszkén utasította vissza a csábító ajánlatot. Itt maradt Pesten, anyja mellett, lemondva a jólétről, inkább a nélkülözést választotta.
Arra gondolok, hogy ez az asszony, aki jól ismeri Goga Oktáviánt, Ferdinánd román király és Avarescu tábornok bizalmasát, a gyulafehérvári paktum létrehozóját, a trianoni béke egyik rendezőjét – igen: ez az asszony egy pár szóval sokat elmondhatna, ami kulcs lehetne a Magyarország sorsát befolyásoló külpolikai rejtélyekhez. De ő már csak viceházmesternő.
Végigjárja a lépcsőházat, hogy tiszta-e, megrendszabályozza a cselédeket, éjszakánként kaput nyit az Erzsébet-körút 44-es számu házban, ahol a legnagyobb magyar regényiró, Jókai Mór élt és meghalt és ittfelejtett egy megíratlan regényből egy kapupénzt szedő hősnőt.
A veldesi konferencián a kisántánt békésen és nyomasztóan óvatos hangon beszélt Magyarországról
1926 június
Veldes, június 19. * ...Elragadóan békés és enyhe környezetben tartotta a kisántánt ezidei konferenciáját. Vajjon az alpesi vidéknek minden izgalomtól, városi sürgéstől távoleső nyugalma hangolta-e békésre a konferencia tónusát, vagy egy titkos és közönséges emberi szemmel észre nem vehető árnyék tompította le a három utódállam diplomatáinak hangját, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy soha békésebb s szinte nyomasztóan óvatosabb hangon ezek az urak még nem beszéltek.
A kommünikékből az a feszült igyekvésük áradt ki, hogy az Isten szerelmére, senkinek se jutna eszébe föltenni azt, hogy közöttük bármiféle nézeteltérés támadt, hogy a zárt ajtók mögötti tanácskozások során fölszinre került a három államnak egymástól mindjobban eltávolodó politikai vonala, hogy mindazok a problémák, amelyek diplomáciájukat foglalkoztatják, azok az extra-turok, amelyeket a világ szeme láttára táncolnak, a lehető legbarátságosabb hangon kerültek megvitatásra...
Szabad-e elhinnünk azt, hogy Jugoszlávia mosolyogva és megnyugodva kíséri a román-olasz szerződési tárgyalásokat, amelyek azzal a veszedelemmel fenyegetik, hogy az olasz befolyás, amely az Adria nyugati partvidékéről ezer sugárban hatol a Balkánra, most már a délszláv állam keleti határai mentén is gyujtópontokat teremt magának? Vagy hogy a románok jó szemmel nézik a görög-szerb megegyezést, amely a déli tengerekre vezető utat meg a versengő balkáni hatalomnak? Vagy, hogy a bolgár-cseh intimitás nem vált ki Belgrádban egyebet, mint barátságos bólogatásokat? Anch'to sono pittore! Elvégre mi is piktorok vagyunk!? Mr. Armstrong, a newyorki „Foreign Affairs”, a legelőkelőbb amerikai politikai folyóirat szerkesztője, ezzel a szóval jellemezte a veldesi helyzetet: „Italy has put his finger in the pie!” Olaszország gyurja ezt a tésztát!
Olasz diplomata nem volt Veldesben, olasz ujságiró csak egy volt jelen, ez is szerb állampolgár. mégis lépten-nyomon lehetett érezni azt az árnyékot, amelyet a fascista külpolitika e gyülekezetre vetett. Olaszországról bőven esett szó a kisántánt diplomatáinak nyilatkozataiban, Franciaországról már csak Benes beszélt, de sem Anglia, sem Németország mint döntő politikai faktor, szóba nem került, holott az a föltűnően békés és enyhe hang, amelyben az urak tanácskozásaikról beszámoltak, az olasz nyomáson kívül a két nagy germán hatalom növekvő befolyására vezethető vissza. Öt esztendő alatt egyetlen nézeteltérés sem merült föl a kisántánt államai között, emelte ki nagy büszkén a hivatalos kommüniké, elfeledve azt, hogy az elmúlt öt esztendő európai politikáját Németország teljes sulytalansága jellemezte. A helyzet ma egészen más és a helyzetnek e tökéletes eltolódását elsősorban a cseh politika érzi meg.
Abban az irányban, amelyben Németország elfoglalja régi helyét az európai népközössségben, csökken a cseh politika, de főképen Benes ur sulya. Sokszor láttam már a cseh minisztert, de soha ilyen nyugtalannak és idegesnek. Amikor az ujságirók mai fogadásán karosszékében meghuzódott, fekete kis szeme olyan riadtan forgott, valahányszor egy kellemetlen kérdés süvitett feléje, mint amikor a vad csapdába kerül. Igyekezett ugyan nyugodtnak mutatkozni, fölényesnek és biztosnak, de csak az nem látta meg, ki behunyta a szemét, hogy ennek a karusszelnek az első lovasa sánta lovon ül és nyergében ott gubbaszt a fekete gond.
Nincsics sokkal nyugodtabb és biztosabb volt. A délszláv államnak is van gondja bőven, de akármilyen elszántan hadakozik is a három szlávfajta az állami előhatalomért, belülről szétrobbantó erő nem fenyegeti a jugoszláv államot és bár külpolitikai gondja is van bőven, viszont van elég zálog a kezében, amellyel barátait megfizetheti, míg minden engedmény a mai helyzet rovására, a cseh állam megroppanását jelenti.
Az uj román miniszter. Mitilincu, nagyon jóvágásu uriember, aki föltűnően hasonlít Nádosyhoz, csak a szeme lobog román módra: Idegesen és nyugtalanul. A román politika az olasz szerződési tárgyalások óta biztosabbnak hiszi magát és talán ez a biztonságos érzés az oka annak, hogy az uj román miniszter olyan udvariasan, mondhatni barátságosan nyilatkozott a magyar nemzetről, mint egyik elődje sem.
Általában mind a hárman igyekeztek olyan szelid és udvarias szavakba öltöztetni Magyarországgal szemben elfoglalt politikai álláspontjukat, amennyire ez a másik két állam óvatos érzékenységének megsértése nélkül lehetséges volt. Mind a hárman kiemelték ugyan, hogy a frankhamisítás Magyarország politikai súlyának megártott, de szavaik mögött ott lappangott az, amiről olyan gyakran megfeledkezünk, hogy Anglia figurája vagyunk ma a keleti sakktáblán és akármilyen veszedelmes lehet is egykor ez a szerep, sulyt és jelentőséget kölcsönöz végre ennek az országnak, amelyet a Veldesben összegyült urak egy-két évvel ezelőtt még számba se vettek. Valahogyan bátrabban lélegzett az az egy-két magyar ember, aki Veldesben volt. A román és horvát, de különösen a szlovén urak szívesen beszéltek magyarul, ha tudnak és önkéntelenül is arra eszmél az ember, hogy hohó! ezeknek talán hamarosan szükségük is lehet reánk!...
Dr. Kiss Dezső
Forrás: www.huszadikszazad.hu
Illusztráció: a csucsai Ady/Goga kastély. Forrás: www.familyhistory.ro
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése