Pomogáts erdélyi irodalomtörténetét olvasva... (6)

Horváth István költő halála alaposan megkeverte a köztudatot. Magyarózd település honlapja szerint például: "Tragikus a halála: egy ittas belügyi tiszt elgázolja fényes nappal az úttesten." Más változat egyenesen gyilkosságot emleget, amit úgymond előre megfontoltak. Pomogáts irodalomtörténete mintha nem igyekezne rendet rakni ebben a balladai homályban. Őszerinte ugyanis "súlyos betegség végzett vele 1977. január 5-én Kolozsváron. Írói munkásságát Cseke Péter monográfiája dolgozta fel."

Mivel ezek szerint CSP egy megbízható forrás, hozzá fordultunk további információért. Ő családi forrásból tudja, hogy "Pista bácsi Aranynál volt (Mikó utca 12. sz.), az akkor színi főiskolás unokájának, Panek Katinak segített kihordani a csomagokat egy Vásárhelyre induló gépkocsihoz. Lelépett a járdáról, rövidlátó létére nem mérte fel a Mikó utcába hirtelen bekanyarodó, nagy sebességgel közeledő gépkocsi veszélyét. A kocsi telibe találta. Elveszítette az eszméletét. A kórházban sem tért magához. Aki elütötte, részeg volt. Belügyes tiszt. Állásától megfosztották, a bírói ítélet pedig arra kötelezte, hogy az özvegynek havonta bizonyos összeget fizessen." Tehát nem betegség, hanem ostoba baleset, majd a szövődmények. Erről ennyit...

Lakatos Demeter végre bekerült és meglehetősen alapos tálalásban egy eléggé kritikus szemléletű értékválogatásba. Ez határozott erőssége ennek az irodalomtörténetnek. Pomogátsnak volt bátorsága egy szokatlan, inkább irodalomtörténeti jelenséget beemelni abba a költészeti vonulatba, melyet az "erdélyi nagyok" nevei fémjeleznek (Szemlér, Gellért, Kiss). Ez azért is igazságtétel, mert életében Lakatos Demetert a hivatalos irodalmi élet csak műkedvelő szinten és kuriózumként volt hajlandó tudomásul venni.

A valóságirodalom műhelyei című nagy fejezetben a felszabadulás utáni prózai termés idősebb nemzedékével foglalkozik a szerző, s miután számbaveszi az "apróbbakat" (Tomcsa Sándor, Sombori Sándor, Nagy Borbála, Látó Anna, Orosz Irén, Simon Magda, Bonczos István, Tamás Gáspár, Balla Károly, Kormos Gyula), jöhetnek a nagyágyúk is, úgymint Méliusz, Nagy István, Asztalos István, Kovács György és a többiek.

229. oldal:

A 12 sorban összefoglalt Tomcsáról megtudjuk, hogy "szülővárosában érettségizett és valójában alig mozdult ki ennek falai közül." Ez egy olyan adalék, amely mindenképpen érdekes lenne, ha Tomcsa műveiben végigbolyongta volna a világot, hogy kiderüljön: valójában a sarki vendéglőnél továbbra alig merészkedett. De mert ez az eset nem áll fenn, a felkínált információ számomra túlságosan intimpistáskodó, ugyanakkor fölösleges. Már csak azért is, mert a könyv még rá is dupláz a megbélyegzésre: a passzus végén Kántor-Láng értékeléséből idézik a szellemes metaforát: "otthon ülő garabonciás". (Ekként kétszer is elverik rajta a port...)

231. oldal:

Tamás Gáspárt aki nem ismeri, kap néhány eligazítást, címet, majd rövid értékelést, mely szerint: "Tehetséges elbeszélő volt, persze neki is alkalmazkodnia kellett az irodalompolitikai kívánságokhoz", élvezetes, székelyes stílusa azonban művét megőrzésre érdemesíti. Ami furcsának tűnik, az az "alkalmazkodnia kellett", végtére ez mindenkiről elmondható, a kérdés az, hogy ki mennyiben alkalmazkodott a kívánságokhoz, s ennek alapján kimondani a döntő szót.

Balla Károly munkásságában hirtelen feltűnik egy kevéssé ismert cím: "A testvériség jegyében (1952) című munkája a Magyar Autonóm Tartomány életét mutatja be." De ha már nem vehetjük kezünkbe a könyvet - ki tudja, őrzik-e még valahol, valamely könyvtárban? -, legalább azt tudtuk volna meg: az itt emlegetett bemutatás során a valóság képe vetítődik ki, vagy értéktelen propaganda az egész. Szívesen lettünk volna okosabbak ezzel az árnyalattal...

Méliusz József komplex, erőteljesen balos és avantgárd értékeket árasztó munkássága kellő súlyt és értékelést kap Pomogáts tollán. A róla szóló fejezetet lezáró összefoglaló viszont, érdekes módon, felmentést ad a baloldali gondolatnak, ami azért dicséretes dolog, hiszen úton-útfélen folyik a művészi baloldaliság lejáratása, pocskondiázása. Tanulságképpen az egész passzus idézhető:

"Méliusz József életműve - jóllehet sohasem fordult szembe radikálisan a diktatúrával, és nem tagadta meg a kommunista mozgalomhoz fűződő eszményeit - annak példáját kínálja, hogy a baloldali gondolatnak, ha képes elutasítani a mögöttünk álló évtizedek "hivatalos" kelet-európai baloldaliságát, és vissza tud térni a maga eredeti demokratikus és plebejus identitásához, létjogosultsága van." (238. oldal.) Azt írtam melléje, igaz, ceruzával, de határozott betűkkel: "Hát mégis?!!"

A Nagy Istvánnak szentelt fejezet szintén kiegyensúlyozott, jóízlésű, tartalmas. Egy bosszantó sajtóvétséget leszámítva ("hősi szegényemberek" - a "hősei szegényemberek" helyett - 241. oldal) még csak egy széljegyzetem akad, a summázás mellett. Merthogy olvasom: "Nagy István írói sorsa nem nélkülöz bizonyos tanulságokat..." E formulát gondolom, minden író értékelése után oda lehetne biggyeszteni, mert ha az írói sorsok valamit nem nélkülöznek, akkor az biztos, hogy a tanulság lesz!

(Folytatom)

Illusztráció: Tomcsa Sándor székelyudvarhelyi mellszobra a Nagy-Küküllő partján, Székely József szobrászművész munkája