50. A gőgös festmény átka / Dancs Artur
Ezek a kevésbé hangulatos kijelentések délután hangzottak el, amikor beugrottam Piroskához pár percre némi szabadnapra tartalékolt házimunka után. Miss Pery a tekintetemet fürkészte, miközben a kezem fejét szorította a fotelje karfájához, mintha azt kérdezné, mi az én véleményem erről.
- Június hatodikán leszek kilencvenhat! Nagyon fáj már nekem az élet. A magány. Magam maradtam. A legnagyobb ajándék az lenne, ha addigra nem lennék már. Ez a Zsuzsi meg veszekszik velem. Hogy én szórom a pénzt. Mondd meg már, hol szórom...
Amint ott ült a fotelben az íróasztallá zsugorodott kis világában a hetven évvel ezelőtt róla készült festmény alatt, megfoghatatlannak tűnt a mulandóság mégiscsak nyilvánvaló gondolata. Nézni és összevetni is lehetetlenség, hát még számára ott ülni a másfél élettel ezelőtti képmás árnyékában, amint az gőgösen terül rá az egész nappalira a
- Ez a minimum - intett felé Piroska. - Kedden és pénteken jön. Mos, kitakarít. És fizetek valakinek még ötven dollárt, amiért levisz és elsétáltat az utca sarkáig. Olyan rég, hogy nem voltam távolabb az utca végénél. Én, aki mindig utaztam! Milyen szépen megírtam azokat is. Amikor a gazdag zsidó volt a férjem, bejártam a világot. Most meg fizetek valakinek, vigyen le a sarokig meg vissza... Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem sportoltam volna nyolcvanöt éves koromig... Micsoda lábaim voltak! - és meglibbenti köntösét fényesre dagadt lábain, miközben keserű tekintettel követi saját mozdulatát.
- Irígyellek, hogy mész haza. Én is mennék. Magyarországon szeretnék meghalni. Tudom, hogy soha többé nem mehetek. A barátném sírját se láthatom meg már. Szegény Erzsikém!... Nélküle nincs már a színház sem. Ő volt annak a lelke... Amíg ő intézte, addig jutott pénz. Én is támogattam a színházat. Meg az óreg Mimi, a Mautnerné. Az is jó öreg, megvan akár százöt éves is... Él az még vajon egyáltalán?... Mindegy is... - legyint - De majd intézkedek, hogy a hamvaimat szórják szét a Dunán. Engem ne temessenek. Egyik barátnőm mind hív, menjek haza, mert jó kis otthonok vannak. Abból a pénzből, amiből itt élek egy hónapban, jól el lennék... Na, de hogy én pazarlom a pénzt!... Veszekedtem az unokahugommal. Nem én szóróm a pénzt, hanem ő. Minthogy kicsit támogatna engem anyagilag. Amire kell. Fizetek. Nekem mindért fizetnem kell. A magány ellen is.
Elővesz egy palack magyar bort, észre sem vettem, mikor pattant fel a fotelből. Szerintem ő sem, mert a botját sem vitte magával, csak térült s fordult.
- Idd csak meg majd. És üdvözlöm Magyarországot!... Látod, hozhatnál majd, ha nem túl drága, abból a vadászpálinkából. Ide már nem hozzák be. Onnan kell hozni. Tudod, a keserűt.
Megígértem, utánanézek a Hubertusnak. És annak is, hogy jön-e már a légiposta hazulról. Mert akadozott mostanában a légiközlekedés. A posta márpedig a csendbeborult délutánok egyik csepp kis oázisa. Úgy fest, nem csak én szoktam izgatottan várni a jó öreg kínait a kis rozoga testével, amit a szájából kilógó cigaretta lökdös előre napról-napra.
- Hálás vagyok a látogatásodért. Nem is tudod, mennyire hálás... Gyere még. Nagyon szépen kérlek!...
És amint a kijárati ajtóhoz léptem, Piroska befészkelte magát a fotelbe, és nekilátott délutáni álmát kitalálni.
*
Szerk. megj. : A Káfé eltűnésével Dancs Artur remek newyorki beszámolói is elszálltak - egy időre. Pedig már az 50. résznél tart, amit most az érdeklődők kedvéért fölteszek a blogba. A következő napokban külön blogba igyekszem átmenteni, visszamenőleg is az egész útirajzot, a szerző engedélyével és közreműködésével.
6 megjegyzés:
Szép, szomorú írás. Várom a továbbiakat is.
Én még hál'Isten nem vagyok ilyen öreg, és jó esélyem van Magyarországon meghalni.
Már nagyon hiányoztak a "leveleid"
Artúr,remélem a többit is sikerül elolvasnom valamikor.Ha jól értettem hamarosan ismét haza érkezel,csak nem világos számomra teljesen az,hogy ez Szatmárnémetit is jelenti,vagy csak Magyarországot,esetleg Románia egy bizonyos területére érvényes.Bárhogyan is lesz,örülök.Gondolom Te is alig várod már,hogy viszontlásd a szeretteid.Valaki akit bár személyesen nem ismersz,de telefonon már beszéltünk Szatmárnémetiben még mielôtt elutaztál.A nevem Enikô,talán még emlékszel rám.:-)
Amúgy,ahogyan ismét újraolvasom amit írtál az itthonról érkezô levelekkel kapcsolatban,megszeretném írni,hogy én is küldtem egy kézzel írott levelet Neked még Húsvét elôtt,gondoltam hátha megkapod,de legnagyobb sajnálatomra a levél amit elküldtem visszajött,gondolom a teljes cím hiányossága miatt.A közösségi portálokra már ráuntam,mert ahányszor bejelentkeztem oda, a nevedre nem adott ki találatot,vagy ha igen,nekem úgy tûnt,hogy már eleve felbontva ment el a levelem és volt úgy,hogy töröltem és ki is jelentkeztem.Ma sem értem,hogy hogy lehet,hogy az egyik weboldal két különbözô dátumot ír ki utolsó bejelentkezésnek.Ez már azért gyanús lehet,nem?Remélem,hogy ezen az oldalon valóban a valódi D.Artúr ír és nem valaki más a nevedben.Bár láttam a fotót is Rólad,de még mindig hitetlenkedek.Sajnálom,ne haragudj ha tévednék.Minden jót és vigyázz magadra kérlek.Enikô Szatmárnémetibôl.
Azon gondolkodom,hogy idôközben már megjártad Magyarországot,vagy a napokban utazol haza,esetleg már itthon is vagy és,hogy ez Szatmárnémetit is érinti-e?Kérdésem az lenne,hogy hol van a"haza"?Szerintem mindenképp ott ahol a szíved van.Enikô
Nem tudom miért azt írja ki a gép a Dancs Artúr bolgján amikor üzenetet,megjegyzést akarok hagyni,hogy nem vagyok csapattag,hiszen az vagyok?!Enikô
Ma olvastam a 2010 május 6-i levelét Dancs Artúrnak,de nem találtam az elmaradt 11részt,amit még nem olvastam az 50-ik részig.Valami nem stimmel,ráadásúl állandóan kivagyok zárva abból,hogy üzenetet hagyjak a blogján Artúrnak,pedig tag vagyok.Enikô
Megjegyzés küldése