A nyelvtudomány és a nyelvművelés, akárcsak a történetírás és önismeret szellemi teljesítményeit jobbára érintőlegesen és jelzésértékűen tárgyalja Pomogáts könyve.
Azt hiszem, mert irodalomtörténetről lévén szó, ezzel egyet is lehet érteni. Hiszen ami ezen túl még elmondható és személyi teljesítményekre bontható, azt elvégzi a maga módján a hamarosan betetőzéshez érő Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL). Ebben az összefüggésben azért megakadt a szemem az alábbi, ártalmatlannak tűnő mondaton (173. oldal): "Ugyancsak említést érdemelnek a magyar-román szótárirodalom korszerű művei." Kár, hogy ezt a megállapítást nem követi demonstráció, s így nem tudjuk meg, miféle "korszerű művekre" gondol a szerző, aki úgy tetszik, többet tud nálunk, azoknál, akik továbbra is rendületlenül várjuk, hogy megszülessen az első valóban átfogó, korszerű román-magyar és magyar román nagyszótár, ami körül annyi legenda és szóbeszéd kering...
A tárgyalt időszak történetírásáról szólva Pomogáts megállapítja (178-179. oldal), hogy bár jellemző volt rá a vulgarizálás és a nagyromán nacionalizmus gépies kiszolgálása, amennyiben ezeket a rákfenéket sikerült mellőzni, a marxista szellemű kutatás még hasznot is hajtott, "amennyiben előtérbe kerültek a gazdaságtörténeti kutatások, ezek nyomán számos időtálló munka is született. Az elkészült műveken természetesen ott hagyta nyomát a kötelező marxista ideológia, szerzőik azonban arra törekedtek, hogy leírva néhány tiszteletkört az ideológiai kívánalmak körül, szakszerű kutatásokra, a történeti források hiteles felhasználására és tudományosan helytálló következtetésekre alapozzák munkájukat." Ha jól értelmezem ezt az enyhén ravasz csomagolástechnikát, akkor az derül ki, hogy tulajdonképpen inkább a vulgarizálás és a nacionalizmus voltak azok, amik lesilányították az erdélyi történelmi kutatásokat, hiszen a formális tiszteletkörök nem érintették a lényeget... (És akkor ebből mi következik? - ez az, amit elhallgat a mű...)
A költői örökség folytatói c. fejezet bevezető összefoglalójában (191. oldal) a háború utáni erdélyi líra alkotóinak besorolása úgy emlékezik meg a háborút túlélő, már bizonyított alkotókról, mint akik a szektariánus-sztálinista kurzus áldozataivá váltak: vagy elhallgattak, vagy arra kényszerültek, hogy "erőszakot téve saját költői természetükön, szerepet vállaljanak a hivatalos és kötelező (mondhatnám, rendőrileg szavatolt) költészet művelői között." A megállapítás velejével nincs is bajom, a megfogalmazásból azonban nem igazán tudom értelmezni a "rendőrileg szavatolást", még akkor sem, ha színesítés szándékával bedobott, egyszerű stílfordulatként könyvelem el. Kimondatlanul is az a hangulat árad belőle, mintha e korszak költői hatósági erőszaknak (akár terrornak is) engedelmeskedve írták volna le mindazt, amit írtak. Ezzel kapcsolatban tisztességesnek és mérvadónak a Bajor Andor hatvanas évekbeli álláspontját tartom, aki egy Huszár Sándornak adott interjúban (in: Az író asztalánál. Beszélgetések kortárs írókkal. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969) így fogalmazott: " A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent teltünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert mondd, Huszár úr, ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?"
Ugyanezen az oldalon olvasható az a summás értékelés, miszerint az erdélyi magyar költészetnek "igen sokat ártott az, hogy közvetlen módon kellett szerepet (sőt, szolgálatot) vállalnia a politikában, pontosabban a kommunista párt politikai és agitációs tevékenységében." E szentenciában csupán annyi sántít, hogy mindez teljes joggal elmondható valamennyi népi demokráciába terelt ország irodalmáról, költészetéről. Marad tehát a kérdés: mi hát a jellemző az erdélyi poézisre? Talán nem a költői életművek konkrét elemzése adhatja meg minderre a választ? Szerencsére, Pomogáts néhány oldallal odébb (196. oldal) észhez kap és elvégzi a szükséges pontosító általánosítást, de nem biztos, hogy a megfelelő helyen teszi ezt meg: "Igazából nem törhetünk pálcát az erdélyi irodalom ötvenes-hatvanas évei felett: a kommunista ideológia és politika iránt tanúsított illúziókban tulajdonképpen a kelet-közép-európai értelmiség (és irodalom) igen nagy része osztozott(Magyarországon is). Ennek tudatában kell mérlegre helyeznünk a most következő fejezetben annak a költői nemzedéknek a munkásságát, amelyhez Szemlér Ferenc, Kiss Jenő, Horváth István és Méliusz József tartozott."
Erre mondják azt, hogy - hát így kellett volna kezdeni!
*
Ugyaninnen, még néhány apróság: az erdélyi irodalom számára nemrég köztudatba dobott, korábban elfelejtett Derzsi Sándorról szólva, születési helyét helytelenül adja a könyv (197. oldal): a költő Kis-Küküllő megyében Somogyomban (és nem Somogyonban) látta meg a napvilágot.
A Szemlér Ferencet tárgyaló fejezetben (201. oldal) Deák Tamás értékelését idézve, a szerző megjegyzi: "Ez a minősítés semmiképpen sem jelenheti...", amiben nyilvánvalóan "jelentheti" a helyes olvasat. És csakis azért teszem szóvá, mert történetesen észrevettem. Mint ahogy valószínűleg, számos más elírás az én figyelmemet is elkerülte...
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése