Költő-feleségek, költő-szerelmek...

Vékonyka könyv, szokványos a cím, de a téma hálás: Szeretlek, kedvesem! - ez Petőfi-bitorlásban is lerágott csont már, szerencsére az alcím föllebbent némi fátylat Brauch Magda aradi irodalmár könyvéről: Híres magyar múzsák. (Kiadta 2008-ban a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó.)

Hogy mennyire híresek és mennyire nem, ez aztán kiderül böngészés - tehát menet - közben, mert minden egyes múzsának van egy rövid bemutató, szócikk szerű fejezete, amit néhány válogatott, illusztrálás gyanánt közölt vers vagy idézet követ. Szerepel itt Balassi Anna-Júliája, Apáczai Csere János Alettája (Áprilyval elbeszélve), Mikes Kelemen Zsuzsija, Csokonai Lillája, Vörösmarty Percel Etelkája és Laurája, Petőfit három múzsával vonultatja fel a szerző (Csapó Etelke, Mednyászky Berta, Szendrey Júlia - ez utóbbit hajadon, majd feleség szerepben is külön-külön...), aztán Jókai Laborfalvi Rózáján a sor, utána Madách Fráter Erzsébete következik, majd jön Vajda Ginája, Mikszáth kétszer is megkért Mauks Ilonája, Ady Endre Lédája és Bertukája, Móricz két felesége és Csibéje, Babits Török Sophie-ja, József Attila Flórája  (aki ugyanakkor az Illyés Gyuláé), Juhász Gyula örök Annája, Radnóti Fannija, Szabó Lőrinc "kísértet-felesége", s végül Szilágyi Domokos elhagyott Váradi Emeséje. A sor tehát gazdag, ám mélységben nincs ki a három dimenziója. Gondolatébresztőnek, gyorstalpaló művelődéshez éppen elegendő...

De hátha sikerül találni hozzá néhány kiegészítő adalékot.

1.

Vajda Jánosnak különös sors jutott: tartós múzsája Gina volt, de felesége Bartos Rozália, s ők ketten egy időben ismerték is egymást, sőt jól kijöttek; akivel problematikusabb volt a viszonyuk, az maga a költő. Gina esetében ez abból fakadt, hogy ő igazából nem érzett különösebb vonzalmat a szegény költő iránt, akiben viszont ez mérhetetlen, időn és téren átívelő sóvárgást eredményezett. Bartos Rozáliával viszont az volt a helyzet, hogy Vajda férjként nem kívánt lefeküdni vele, viszont betegesen aggódott attól, hogy jóval fiatalabb felesége nehogy elveszítse a szűzességét.

A költő tanúsága szerint ez a házasság elsietett és halvaszületett volt, a feleség viszont a költő durva, költekező és morbid viselkedését vádolja. Kinek higgyünk: a költőnek vagy a nejének? Ez utóbbi naplója, a benne megfogalmazott sok-sok vád ellenére sokáig homályban maradt.

Vajda Jánosné Bartos Rozáliáé 1880-ban, nagy sajtóvisszhangtól követve lett a költőnek akkor már beérett, élete delén túljutott Vajda János (sz. 1827) felesége, majd 1886-ban meglehetősen botrányos bontóper során elszakadtak a költőhöz fűződő családi kötelékei. A költő utána még él több mint tíz évet, Bartos Rozália (sz. 1861) viszont 1933-ban tér örök nyugalomra. E furcsa kapcsolatról és frigyről, bár szokatlansága és abszurditása szemmel látható, első kézből a volt feleség emlékirataiból olvashatunk - sajnos, nem mindig hiteles - részleteket. Az erős kérdésesség, a kétely volt az oka annak, hogy bár a napló 1912 és 1922 között keletkezhetett, kiadására - az asszony minden próbálkozása dacára - mégsem került sor, csupán 1983-ban, akkor is a szöveget gondozó és a Vajda-kérdés hátterébe magát beásó kutató, D. Szemző Piroska tartalmas bevezető elemzésével.

A naplóról pedig tudtak irodalomtörténészek, kritikusok, többen hivatkoztak is rá, nyomán legendákká vált pletykák keringtek e furcsa hitvesi kapcsolatról, amelynek története lélegzetelállítóan izgalmas, eredeti előadásmódja megdobogtathatja nem csupán a női olvasók szívét.

A naplót az ítészek féligmeddig koholmánynak, fantáziálásnak tartják, ami talán csak azért született, hogy szerzőjét tisztára mossa bizonyos vádaktól, miszerint Vajda az asszonynak a házasélet során kiderülő erkölcstelen előélete miatt fordított feleségének hátat. A magyarázó előszó éppen arra hivatott, hogy megkísérelje leválasztani az igazolható tényekről a rájuk rakódott, már-már ellenőrizhetetlen túlzást, lódítást, konfúziót. A szöveget ugyanakkor íráspszichológiai szempontokból is elemezték, jókora ellentmondást látva a színes előadásmód és kifejezőerő, illetve a gyatra nyelvi-nyelvtani-helyesírási köntös között.

Mindezek tudatában megpróbáltam szigorú olvasóként megközelíteni és olvasmánynak tekinteni ezt a közel 300 oldalra rúgó memoárt, mely úgy olvastatja magát, mint a legizgalmasabb krimik. Igaz, a remekművek ujjnyomata hiányzik róla, helyenként önismétlő, kapkodó, elnagyoló, szétfolyó, egészében azonban a mindenkori asszonyi sors megalázó kiszolgáltatottságát árasztja magából. 

Az emlékiratban külön izgalmas történet az ex-feleség későbbi személyes kapcsolata azzal a Ginával, aki Vajda János nagy, a reménytelen és viszonzatlan szerelem remekmívű dalait ihlette, s aki tulajdonképpen meglehetősen közömbösen és értetlenül veszi tudomásul az egyoldalú költői rajongás drámai intenzitását.

A könyvben különben nem is az az érdekes, hogy mettől meddig terjed a nagy költő egy-egy felidézett tettének a valóságfedezete, hanem az, hogy amennyiben az állítottak fele is igaz, az a dolgok alapvető logikáján már nem változtat. Nem lep meg bennünket a kapcsolat mélyéről felsejlő szexuálpatológia sem, hiszen a nyílt kibeszéléstől ugyancsak óvakodó kor leple alatt ennél súlyosabb dolgok is megtörténtek. Az, hogy az idős Vajda apa-lány viszonnyá szeretné átfesteni feleségéhez fűződő kapcsolatát, amelyben a szűz állapotnak kulcsszerepe van, egyáltalán nem lepi meg a ma emberét s még csak nem is hat dehonesztálóan. Ezért ajánlom figyelmükbe, hogy miközben e távolról sem költői házasság regényes történetét olvassák, ne azon töprengjenek, hogy vajon kinek van benne igaza, mert valószínű, hogy a valóság valahol középen húzódik meg: élet és költészet érintkezésének ködös, beláthatatlan, bozótos senkiföldjén. 

Vajda Jánosné Bartos Rozália

Emlékirataim

(részletek)

Vajda János teljesen külön álo ember volt a világon. Vajda János szelleme és jelleme az Ur Isten csodálatossága volt. - Pár hónapra az esküvésünk után ültünk a városligetben, és én akor azt montam a férjemnek - ha nekem hatalmam volna hozá, hát én neked olyan szobrot emelnék, az egész szobor alakod kivolna rakva apró gyémántkövekel, és a szobor délfelé álna, hogy a nap mindig reád sütne, és a gyémántok tüze fénye megakadályozná azt hogy közönséges halandó az arcodba nézen, mert én mindenkit, mindenembert ara érdemtelenek tartok...

Jókai és Táncsics látogatása első vasárnapunk délelőtjét tette nekem felejthetetlené. Férjem össze álitotta az étlapot első ebédünkre, és én vártam reá pont este hatóráig. Mert délben, addig dolgozott - eltávozot azon ürügy alat hogy neki járni kell mert nincs étvágya, és egy félóra múlva otthon lesz. Mikor este haza jött, nagyon csodálta hogy a két teritékes asztal vár reá. Cselédünk egyedül evet, mert énnekem férjemel elkelet meni az Elkedvendéglőbe, Táncsics feleségével ott várt reánk. Este tiz óráig ültünk a vendéglőben. Ez volt életemben az első kocsmalátogatásom, nem volt egy cseppet se az ínyemre. Táncsicsok haza mentek, de férjem még a Kamonba ment csipukozni, és ott könyököltem éjel tizenkét óráig. - De most nem engettem az uramat előre szaladni, hanem jó belékapaszkottam, és szalatunk együt ki a hirhet Tompa uccába, férjemnek az nagyon tetzet hogy én ugy tudok szaladni. - Haza érve az is tetcet neki hogy már az ágyak elvanak válva, és minden szobában ált egy ágy. Ha nem dolgozot akor nem marat egy percig se nálam nélkül, persze csak akor ha otthon volt, azaz ha nem utazot, vagy mind késöb tette nem lakott az Orientben, - és ilyenkor folyton beszélt, tervelt, mesélt, nevetet, káromlot, hogy szegény férjem egészen felhevült. A lefekvésig azt beszélte férjem, - holnap hétfőn koránreggel elmegyünk a Király uccába huszonnegyedik szám alá a Lázár Jakabhoz attól kiváltja a váltóját, azután megyünk a Kunz és Mösmer céghez, azután a háziurunk Szallay János utódjához férfi-szabó cég, a töbi rá ér, mert ezekután sietnünk kell a Korányihoz, okvetlen, mert ő még holnap beszél a plébánosal az adaptálás miat. Én kérdeztem, ki az a Korányi, az orvos tanár felelte férjem. Én sirtam, nem akartam még halani se az apaságáról, nagyon sirtam, ekor a férjem azt monta, no ha te mindig sirsz, amind én valamit mondok, akor te nem vagy Róza, hanem Niobe. És lettem és maratam a Niobe. - Nekem szót kell fogadnom, az asszonynak nincs akarata, csak a férjnek. Hát ezért vetél el feleségül, ezért ostromoltál menyit szenvettem már esküvésünk elöt miatatt és drága anyám. Minek nekem a tanár bizonyítványa. Mikor mindketten kimerültünk férjem bement a szobájába és bezárkozot. Én sirva panaszkottam nagy fájdalmasan egydül a szobában hogy miért zárkózik be előlem, énfélek egyedül éjel, nem vagyok ehez szokva, sok éven át zárdában egy teremben a fügönymögöt alutunk sok tanítvány, és othon drága anyám melet. Én nem feküttem le de egész éjel ültem sirva az asztalnál. Mikor az uram korán reggel kizárta az ajtóját én montam neki hogy én mégis át megyek az anyámhoz mert én ezt nem álom ki. Már magában az, hogy este bezárja magát, mind ha én egy vad állat volnék, akor mégis csak jobb ha elmegyek haza budára. Két napja vagyunk megesküdve és én két éjelt nem voltam ágyban, két éjcakát komisz bűzös füstös kocsmában egész nap nem ettem én megyek haza, nekem mind eről még fogalmam se volt. A lakásban ott a hol ált fújta ki a pipából a parázst és hamut, mint a kráter röpült az mindenfelé, és tele volt vele minden bútor. - Férjem nagyon kérlelt, és monta is egész határozotságal hogy nem ereszt el.

Az uccán azt monta a férjem: ... most megyünk a Korányihoz, oh én nem megyek, inkáb a dunába ugrok, de férjem belém kapaszkodot és vezetett, egészen fel a tanárhoz. Alig léptünk az előszobába én vissza mentem és ki akartam futni. Az uram egészen magánkívül volt, és azt súgta nekem - biztosan már vétkeztél, azt feleltem: nem vétkeztem, jóvan engedek enek is, de megyek azután budára. - Kinyílt az ajtó és a tanár mély tiszteletteljes alakja megjelent. Vajda cilinderével a keziben hátam mögöt ált, félt hogy kimegyek a tanár betesékelt és én férjemel beléptem, férjem azt mondja: - quaeso a te, ut videas quomodo valeat uxor mea; - mire a tanár Vajdát kieresztette és utána bezárta az ajtót. Én reszkettem az egész testemen és mereven néztem a tanárra, az anyám volt a szemem előt mint ha beszélt volna hozam. A tanár melém tolt egy széket és leültetett, és ő is melém ült. Megfogta a kezemet, és a másik kezével simogatta az arcomat, - mért reszked? kérdi tőlem Isteni lágy hangon, mert félek; mitől fél? a tanár úrtól, - én tőlem? oh édes asszony, éntőlem ne féljen, és kihúzta zsebéből a vakító fehér zsebkendőjét, megtörölte a szemeimet mert könyeztek - ne féljen semit, legyen egész nyugot, nem lesz semibántodása, mesélje elnekem mit csináltak szombat óta? mikor megesküttek? Oh kérem szépen semi egyebet, az uram dolgozot és én is, rendeztem a lakásunkat. Hát éjel, az ura lármázot, bántja talán, mérges, izgatot, oh nem kérem szépen, az uram nem lármáz és nem bánt engem, nagyon szeret és én is nagyon szeretem nagyon boldogok vagyunk. - No jó, csak legyen egész nyugot - ugy már megvan. - A tanár kinyitotta az ajtót és Vajdához a ki az ajtónál már ált azt monta - Intacta casta. -

Vajda belém fűzte a karját és látható örömel mélyen meghajolt a tanár előt, a tanár nagyon komolyan nézet Vajdára, és az én kezemet megfogta nagyon megszorította, az inas kinyitotta az ajtót és én férjemel kimentünk együt egész némán, az uram párszor előre hajolt és az arcomba nézet, azt monta - Niobe haragszol? nem haragszom, nem tutnék haragudni, de vérig vagyok sértve, és ezt nem bocsátom meg. - Már délelmúlt, mentünk az Elkedhez, de én nem mentem be, azt montam megyek haza férjem azt monta csak menjek nagyon hamar hogy valami Pflastertretter neszolitson meg. A mind én a lakásba értem, megkértem a cselédet hogy menjen el tőlünk mert nem tartok cselédet és elment. Az Uram íróasztalára tettem egy cédulát rá irva: Térdeimen könyörgök hozád ne jöj utánam, át mentem budára az anyámhoz, azt mondom te elutaztál vadászni és én félek egyedül leni a lakásban. Cselédet elkültem, kelégitettem, a mi pénz van, bene vana fiókban nálam van két krajcár; - majd késöb össze jövünk. Niobéd. - Haza érve anyámhoz, a kiált izgalom, és mert két éjel nem voltam ágyban, és alig ettem valamit, a sok sírás, és az a jelenet a tanárnál teljesen kimerítettek engem, és bár menyire igyekeztem anyám előt álapotomat elrejteni, alig értem a szobába előtte térdre estem és össze rogyoktam, siró görcs fogot el. - Anyám, a ki fent volt, engem hamar Marinkal levetkőzöt, és halottam a mind mondja csak hamar az ágyba vele. Mivel nagyon panaszkottam a fejfájásom miatt, kaptam erős eszencia borogatást, és jó herba teát, én mélen elaluttam. Mikor felébrettem az ágyomnál ült Vajda az én férjem, a szoba sötét volt csak mécs éget, és az anyám ágyban volt, este tíz óra volt. Alig ébrettem fel, Marink adot eni, erős hús levest, és sódárt, jó izüt ettem, az uram egyre rám nézet, és figyelt hogy hogy eszek, mikor kész voltam, rám borult és nagyon össze csókolt, én nagyon sajnáltam, mert szomorú volt, a szivem majd meghasat érte, de nagyon szeretem volna tőlem eltaszítani, azért mert othon éjel rá zárta az ajtót, és azért mert a tanárhoz vezetett, de nem taszítottam el, mert kímélytem az anyám élőt, pláne mikor Vajda kivet a zsebéből egy nagy cédulát és elém tartotta hogy olvasam el, a cédulán az ált - Szent Niobém, szoltál anyádnak hogy a tanárnál voltunk; én a cédulát - megvan ma is - a fejem alá dugtam, férjem kérte, de nem attam - és intettem neki nagyon energikusan hogy - nem - Férjem azt monta hogy keljek fel és megyünk haza, én nem akartam semmi szín alat vele meni. Az anyám is monta hogy nem engedi hogy én most éjel felkeljek és menjek ki a hidegbe, és szakat az eső, és azt monta a költőnek hogy menjen be amásik szobába és feküdjön le, de ő nem akar, és engem megint lecsókolt; el ment haza a Tompa uccába éjel volt tizenkét óra - és November huszonkilencedike hétfő - dehát harmat napja voltam Vajda Jánosné: a cédulára rá írattam férjemel - kelt budán Tabán, ezernyolcszász nyolcvan November huszonkilencedike, hétfőn éjel tizenkét óra. Vajda János a férjed. - Istenben nyugvó Korányi tanár adot nekem szintén erre a napra emléket. Csalhatatlan bizonyítván csupán az idő és aláíráson kivül Intacta - casta - és van ilyen három, ugyan ezek az áldot kezekből... Mikor férjem éjel elment Marinktol kikísérve, azt monta Vajda neki - nőmre vigyázzon mint a két szemére - de a tekintetes ur nem vigyáz rá - hogy tudja - talán panaszkodot -nem panaszkodot semit, de látjuk hogy szombat óta nagyon roszul néz ki. 

Nagy lármára ébrettünk fel, kint még sötét volt, Vajda, az én negyednapos férjem cilinderével verte az ablakot. Az eső szakat, nagy szélvolt és anyám tanácsára Marink a kapukulcsot le nyújtotta az ablakon Vajdának, és ő bejött, de nagyon káromolt, mert a sötét lépcsőn neki ment a falnak, és a cilinderével le verte a mécset a mi pedig elég magasan volt egy stelázon. -

Hat óra volt, és azt monta hogy már öt órakor ált de nem akart benünket fellármázni, és csak hamar keljek fel és megyünk haza, a Tompa uccába, de nekem nem volt kedvem elmeni, de hiába volt minden kérésem, nem engedet a férjem. Felkeltem, felöltöztem, de elmeni nem akartam. De az anyám azt monta nekem - csak menj édes lányom az uradal, te oda való vagy ahol a férjed van; a dunába akartál érte ugorni; hát csak menj, esküttél, tartcst meg az esküt. Én anyám kezeit összecsókoltam és elmentem az uramal haza. - Kiérve, a hol itéletnapi eső és szél volt, férjembe jó belé kapaszkottam, ő erősen magához szoritot és mentünk a lánchídon át ki a Ferencvárosba...

(Eredeti helyesírással)

2.

Egy másik érzelmi közjáték, amire Brauch Magda kis könyve nem tér ki, azt úgy fogalmazhatnám meg, hogy: "Te is fiam, Babits?"

Mostanig ügyesen elpalástolt, újabb messzehangzó irodalmi botrányra éhesen fogadtam 1993 késő őszén a hírt, hogy a Pesti Szalon kiadni készül Csinszka (vagyis Boncza Berta, alias Adyné) és Babits Mihály intim levelezését. A bejelentés már azért is képzeletcsigázó volt, hiszen ismeretes az immár komoly irodalomtörténeti személyiséggé avanzsált csucsai művészlélek számos, a nyilvánosság előtt alaposan megszellőztetett érzelmi kalandja, kezdve azzal, hogy komoly, tartós házassággal kecsegtető jegyességet rúgott fel (Lám Béla) a láthatáron váratlanul felbukkant, akkor már nagy beteg, korban is jócskán elélemedett Ady Endre javára, vállalva érte akár a család rázúduló haragját és megbélyegzését, akár a furcsa házassággal járó egész sor kellemetlenséget, folytatva később azzal a szabályos háborúsággal, amivel a költő halála után az Ady-família viseltetett a fiatal özvegy iránt, fennen hangoztatva, hogy Csinszka tulajdonképpen mesterien behálózta a beteg Ady Endrét, hogy a neves ember dicsfényében sütkérezzen...

Valami hasonló szövevényt gyanítottam felsejleni a beígért leveleskönyvből, amely 1919-1920 között keltezett levélvallomásokat tartalmaz, főként a Csinszka részéről az Ady nagysága mellett sem eltörpülő költőegyéniség, az ifjú kornak már igencsak búcsút mondott Babits Mihályhoz. Még piacra kerülésének hetében, 1994-ben sikerült megszereznem a könyvet. És botrányszomjas olvasói kíváncsiságomnak sürgősen retirálnia kellett már az első oldalak után: szomorú, furcsa, de a kor zaklatott életformáját és művészi törekvéseit tekintve meglehetősen érthető - tán még genetikai tényezőkkel is némileg magyarázható vonzódáson, gondolatáramoltatáson kívül semmi olyasmi nem következett be, amit botrányosnak nevezhetnénk. Csinszka valószínűleg a frissen elveszített költő-élettárs földi mását remélte a nőgyűlölő hírében álló, nőtlen Babitstól, illetve egy olyan paternális kapcsolatot, melyben az ő örökké önző gyermeki szelleme és szeleburdi felelőtlensége szabadon feloldódhat.

A kísérletből, természetesen, nem lett semmi, újabb irodalmi pletykán kívül. Csinszka, még levelezésük abbamaradása előtt gyorsan férjhez megy Márffy Ödön festőművészhez, aki mellett - korai, váratlan haláláig - kitart, bár ez idő alatt is jegyzik rajongó vonzódását három másik, apakorú férfihez...

1934 őszén, amikor az érszűkületben szenvedő Csinszkát végzetes szélütés éri, Babits Olaszországban tartózkodik. Már csak hazatérve értesül a tragédiáról, akkor születik [FURCSA ELMENNI DÉLRE] c. verse.

Furcsa elmenni Délre

és hazajönni télre,

furcsa és iszonyatos.

Halottak napja van ma:

a halottak fogadnak.

Furcsa és iszonyatos.

Milyen puha és süket

ködök tömik az eget!

Furcsa és iszonyatos.

Tán hogy senkise értse

amit a holtak beszélnek...

Furcsa és iszonyatos...

A halottak fogadnak,

kik újra többen vannak

s olyan nehéz a szívem.

Be jó, hogy messze voltam

s úgy fáj, hogy messze voltam,

olyan nehéz a szívem.

A halottak beszélnek:

mi lenne, ha értenélek?

Olyan nehéz a szívem...

Messze már a pálmafák.

Vacog a szélben az ág:

olyan nehéz a szívem!

Mért faggatnak a holtak

kik élve némák voltak?

miért hangos a halál?

miért van, ami nincsen?

miért fáj, ami mindegy?

mért nagy dolog a halál?

Hisz úgyis csupa zárás,

véglegesség és válás

az élet, s fiók halál.

Minden élő szertefut,

csak a halotthoz van ut...

1934. nov.

A kézirat hátlapjára a szintén költő feleség, Török Sophie feljegyezte: "Akkor írta, mikor megtudta, Cs. halott."

Nyugodjatok békében, irodalmunk szomorú, meggyötört szívű halottjai!

3.

Ám Csinszka nem csak poétikai szerepet teremtett magának, tehát nem csak múzsa volt; Csinszka verseket is írt...

Hogy milyeneket? Ellentmondásos fogadtatásban volt része 1931-ben annak a kis versesfüzetnek, mely Csinszka versei címmel jelent meg, Vészi József rendkívül meleg, s egyben rókalelkűen kétértelmű előszavával (Káldor könyvkiadó, 350 számozott példányban). A kötetet 2000-ben a budapesti Noran kiadó változatlanul újra kiadta, mintegy meghosszabbítva ezáltal az erősen vitatott, kétes értékűnek tartott csinszkai verstermés életét.

Az ezredfordulós (2000) - a második - kiadást forgatva,  megakad a szemem Márffy Ödön festőnek, Csinszka második férjének hatásos portréin, amelyek lágyan tobzódó színvilágukkal ugyancsak megdobják az amúgy soványnak ható versesfüzetet. Ott a helyük, hiszen Ady özvegyének költészete - amely kislánykorába nyúlik vissza - igazából a második házassága idején bontakozik ki igazán, s érik be egyetlen árva gyűjteményként a magyar irodalomban. Ezalatt természetesen rendületlenül írta “élete könyvét”, nyughatatlanul keresve műfaját, amelyben legszerencsésebben kifejezhetné magát, ám három évvel versei kiadása után elvitte gyógyíthatatlan betegsége.

Vannak, akik azt mondják, e versek Ady bűvkörében, az ő hatására és hangulati befolyására születtek meg, nem többek utánérzéseknél. Az viszont érthető, ha az előszóíró Vészi József határozottan tagadja, sőt cáfolja e vádat. E szószerint kimondott cáfolatban valahol az is benne van természetesen, hogy azért “szél fuvatlan nem indul”. Aki vesz annyi fáradságot, hogy elolvassa a kötetet, nem fog csalódni. Minden bizonnyal nem csak Csinszkát, hanem Adyt is jobban megismeri általa; könnyebben megértheti, mi kötötte oly szorosan a nagybeteg költőt a fiatal lányhoz, mi késztette őket az egymásra találásra, az egymáshoz menekülésre. Az eleinte “kishugnak”, “lányom”-nak tekintett bakfis rövid idő alatt lesz Csacsinszky (Ady) - rövidítve: Csinszky - “gróf” imádott Csacsinszkája (Boncza Berta), amelynek tréfás, ám ihletett rövidítése - Csinszka - nem csupán halhatatlan irodalmi névként ragyog, hanem a költészetben is személyes nyomot hagyott. 

Azt ugyan nem tudjuk, legalább is nem sikerült a nyomára bukkanni, hogy Ady olvasott-e valamit Csinszkája zsengéiből és fiatalkori verseiből, s ha igen, milyen képet vágott hozzá, viszont Boncza Bertának küldött egyik 1914-es levelében ilyen sorokra bukkanni: “Megint - megint elolvasom a legújabb leveleidet: micsoda finom, szent, gyermekes haragok, érdeklődések, harsogó és mégis kedves dühösködések, könnyek és vonzalmak. Poéta vagy, jobb, több és szeretnivalóbb minden poétánál, és skálád gazdagabb valahányuknál.” Amiből arra merek következtetni, hogy Ady a gáláns udvarló túlfűtött lelkesedésének adott hangot Csinszka “poétai” lényét dicsérendő...

Csinszka versei

Csinszkám, lelkem,

a fejedbe vetted, a Te makacs kis fejedbe, hogy én írjam az előszót a verseidhez, amelyekből, íme, egy csokrot készülsz világgá adni. Miért éppen én? Te rámnézel titokzatos és mégis beszédes két nagy szemeddel, az ajkaid pedig nem nyílnak válaszra. A Te mély tekinteted a néma felelet, és én megértem ezt a néma feleletet.

Igazad van van, Csinszka. Igazad van, hiszen csakugyan én voltam, lelkem, valamikor a híd, amely áthidalt egy konok örvényt, hogy Ady Endre és Te egymással egyesülhessetek. Téged, ábrándos lelkű, makacs akaratú kislányt, aki Svájcban nevelődtél, elhódított az Ady Endre költészete. Beleszerettél a dalaiba és dalai révén magába a költőbe és eltökélted, az övé leszel, ő a Tied lesz, ha ezer akadály, menny és pokol állja is útját eltökélésednek, Te törékeny, gyenge kislány, kiharcolod magadnak boldogságodat. Levelezni kezdtél Ady Endrével; akkoriban mi, akiknek körében töltötte munkás napjait és szilaj éjszakáit, mi nem tudtunk semmit a kettőtök titkáról. Csak láttuk, hogy Ady Endre szeme olykor elborult, ajka hol dacosan szorult össze, hol némán vonaglott; láttuk, hogy fejét olykor lehajtja egymás fölé tett két könyökére, hol pedig dacosan hátraszegi és öklével nagyot csap az asztalra. Vajon mely viharok tombolhattak benne?... Magunktól kérdeztük, mert szelídségében is gőgös természetét nem volt tanácsos faggató kíváncsisággal zaklatni.

Egy este aztán elém toppant a szerkesztőségben, és így szólt: 

- Te ismered Boncza Miklóst, hiszen képviselőtársad. Hát a lánya és én szeretjük egymást. Egymásé is leszünk. Eltökéltük. Akár akarja, akár nem, mert Isten rendelése ez. Boncza Miklós eddig nem akarja. Beszélj vele, kérlek, egy okos szót. A lányától tudom, hogy azok közé a kevesek közé tartozol, akikre hallgat. Hát szólsz neki, ugye?

Beszéltem boldogult apáddal még aznap este a pártkörben. Hajthatatlan volt, toporzékolt:

- Magába bolondította az én bolondos fejű, tapasztalatlan gyermekemet ez a pernahajder. Én verseket nemigen olvasok, de két jó barátom, akiknek megbízom az ítéletében, azt mondják, ismerik a verseit; istentelen, zavaros értelmű tákolmányai egy megzavarodott fejű fűzfapoétának. A szemem elé ne merjen kerülni ez a céda fráter.

Édesapád ez a két jó barátja még ma is él, nem fogom hát őket megnevezni. Apádnak csak azt mondtam, gondoljon vissza, hogy Petőfi Sándort mily kegyetlenül pocskondiázták le pályafutása elején azok a konok maradiak, akik az idők divatja szerint Hiadorra esküdtek. Márpedig - mondogattam apádnak - Petőfi Sándor óta nem volt ilyen lánglelkű költője ennek a nemzetnek, mint amilyen Ady Endre. Ezt mondogattam neki, bizonyítgattam is, fűszerezve Ady-idézetekkel. Kelletlenül hallgatta, de a végén mégis látszott rajta, hogy gondolkodóba ejtette, amit tőlem hallott.

Közben, Csinszka, te otthon küzdöttél, verekedtél a magad kiszemelt párjáért. Egy este aztán odalépett hozzám a pártkörben Boncza Miklós, megfogta mind a két kezemet, a két szeme tekintetét nekem szegezte, és így szólt:

- Mondd meg nekem, Jóska, de lelkedre, ha az az Ady Endre megkérné tőled a lányod kezét, odaadnád neki? De úgy felelj, hogy az Isten ítélőszéke előtt is felelhess érte.

- Miklós - feleltem én -, boldogan és büszkén fogadnám Adyt gyermekemnek. Isten látja lelkemet, életem legszebb napja volna, ha gyermekem kezét beletehetném az ő kezébe.

Mire Boncza Miklós:

- Mondd meg hát Ady Endrének, elveheti a leányomat. Szeretik egymást, legyenek egymásé. A beleegyezésemet nem adom, de nem vagyok akadály. És ha az esküvő után egy esztendőre eljönnek hozzám, és azt mondják, hogy nem bánták meg a házasságot, hogy boldogok, akkor talán utólagosan rájuk adom áldásomat.

Így voltam én a híd, amely Titeket egymáshoz vezetett.

És most, Csinszka, idehozod hozzám a verseidet. Tőlem akarod hallani, kiviheted-e a nyilvánosság elé, s ha igen, azt kívánod, én írjam hozzá az előszót...

Hát én nem írok előszót, ezeknek a verseknek semmi szükségük előszóra. Beszélnek ők magukért. Csinszkám, költő vagy, a hivatottak közül való. Meg sem lehet tökéletesen érteni az Ady Endre életét a te költészeted kommentárja nélkül. Az a Svájcban nevelődő kislány csodálatosan egyéni, markánsul szubjektív lírai lélek volt, tökéletesen arra a hangnemre hangolva, amely az Ady Endre dalaiból csendül ki. Néha verseid olvasása közben úgy érezhetné a felületes olvasó, hogy itt-ott megszólal bennük az Ady-hatás. Nem igaz. A Te dalaidban van Ady-szerűség, de nincs bennük Ady-utánzat. A Csinszka-dalok Csinszka-dalok. Ady Endre sohasem írta volna meg őket, mert nem az ő dacos, ősi pogány magyar lelkéből lelkedzettek. Csak éppen megvan a kettőtök költészete közt az, amit a németek úgy fejeznek ki, hogy „Wahlverwandtschaft". Rokon a Csinszka lelke az Ady Endre lelkével, azért volt fátum, hogy Te beleszerettél a versei révén, és ő Beléd szeretett a leveleid hatása alatt. Ő volt a napsugár, és Te voltál a Memnon-szobor, amelyet ez a napsugár zengésre fakasztott.

Indítsd, Csinszkám, bízvást, útjuknak dalaidat, én gyönyörködő illetődöttséggel olvastam mély tüzű, igazán poétalélekből fakadó ütemű, hol finom halkságú, hol őserővel felviharzó verseidet.

A magyar irodalom gazdagszik velük, a magyar közönség pedig szerető érdeklődéssel fogja magához ölelni annak a költőasszonynak a lelkét, aki Ady Endre megvalósult álma, egyetlen tiszta szerelme, szertefoszlott mámorok után végre megtalált igaz boldogsága volt.

Add ki nyugodtan verseidet, Csinszka. Hadd lássa a világ, hogy akit a sors Ady Endre élettársául rendelt, költőtársa is volt Ady Endrének.

Budapest, 1931 őszén.

Vészi József

Csinszka

Első versem

1909 PEST. ERZSÉBET NŐISKOLA

Fekete mezőn fehér virágok, 

sápadtan, gyéren, szétszórva álltok, 

a színetek is olyan idegen!... 

Állok köztetek némán, mereven. 

Néha egy szikra sötét világban 

föllobban a gyászos, nagy némaságban. 

Rövid az élte, hazug a fénye. 

Fekete mezőn fehér virágok, 

élünk szétszórtan, örök sötétben.

1913 CSUCSA

Ha néha álmaimban fölsirok,

arcodat látom.

Kitárul két gőgös, kemény karom, -

jöttödet várom...

Te vagy az Élet, Te vagy a minden,

pogány hitemben legurabb isten.

Én biborszirmu, féltett virágom,

én büntető lázamban fogant álmom,

én éjszakákon átsirt vergődésem,

feleletet nem váró, nagy kérdésem,

Nélküled mi az életem?

1915 CSUCSA

Szemed szenteltvizeknek kútja, 

az utad a Krisztusok útja. 

Szent uj tüzek, vágyak és harcok, 

Páris, asszonyok, hivő arcok, -

nincsen előtted uj már semmi. 

A nagyvilágot összejártad, 

titkát, bűnét láttad, csodáltad 

és mégis tudsz még gyermek lenni, 

szüzen pirulni, szégyenkezni. 

A vágyad, hited, álmod tiszta, 

aludni a bölcsőd vár vissza, 

drága, félelmes, szent, kegyetlen, 

de megható vagy, de egyetlen!...

Csucsai kert

1919 PEST

A kert, a messze, termő, áldott,

lombba borult...

Álomsziget. Csöndes, mély, tiszta.

Ott vár a múlt.

Mohos utain nem jár senki,

hosszú fák árnyékai nyúlnak.

Ölelkeznek ideges ágak,

hajlásukban ős, rejtett vágyak.

Ha jársz utain csendben, mélán,

fák őriznek megértőn, némán,

nem emberek...

Árnyék borult lelked falára,

sirig kisér bús útadon,

a nap rásüt a ház falára

s elédtáncol az utakon.

Homokszemek csillogva élnek,

dús fűben begóniák égnek

és klematiszok, karcsún, kéken

kúsznak játékosan, kevélyen

a napsütötte házfalon.

Rózsák nyilnak tövises száron, 

sárgák, fehérek, pirosak 

és tubarózsák, bódult szüzek, 

liliomok, ravasz félszüzek, 

hűvös fenyők, szomorufüzek,

ideges, rezgő ezüstnyárfák,

izmos tölgyek várnak ott engem 

és nem térek vissza soha. 

Vágyva, sirva áldom a kertet. 

A kertet, aki őriz engem, 

a kertet, aki hazavár! 

Ott volna bölcs, csöndbe békülve 

nézni, hogy szeretnek a fák, 

milyen tiszták az ősi vágyak, 

ha egybefonódnak az ágak 

s hogy égnek a begóniák! 

A kert vágyaim titkos ágya. 

Haláltrejtő, mély álmok ágya. 

A tudásfának aranyága 

ott vár reám.

Ott vár reám ma is, mint régen 

és klematiszok karcsún, kéken 

kúsznak játékosan, merészen 

a napsütötte ház falán.

(A kötetből azokat a verseket válogattam ki, melyek közvetlenül kapcsolódnak az Adyval töltött időszakhoz, élettársi viszonyukhoz.)

Cseke Gábor