A századik bejegyzés előtt sokat töprengtem, milyen emlékeimet részesítsem előnyben, aztán az élet maga - ahogy legtöbbször lenni szokott - egy csapásra megoldotta a gordiuszi csomót, vagy ha úgy tetszik, asztalra állította Kolumbusz tojását.
Ezek ugyan ócska közhelyek, de most nem igen jut eszembe más banalitásnál: Pusztai Péter barátom Montreálból (pontosabban: a hozzá tartozó, quebeci Vaudreuil-Dorion-ból) megírta ugyanis szombaton, hogy az amerikai B&W fotómagazin - Amerika legmegbecsültebb szakfolyóirata - több mint 4 ezer fotóból az ő két fotóját is díjra érdemesítette. Amikor pedig a rövid üzenet mellett megláttam a folyóiratból kimásolt képeket, rögtön felismertem őket, hiszen mindkettő kedvenc Pusztai-felvételem, évek óta lapulnak a számítógépemen, sok száz társukkal egyetemben: az egyik, a Csók című, és 2000-ben készült Montrealban, a másik pedig egy párizsi életkép, 1996-ból.
Nekem pedig nevetségesen közhelyes gondolataim támadtak, mint pl.: hiába, a jó fotós mindig jó fotós marad, s a jó fotó mindig jó fotó...
Hanem aztán mindjárt eszembe jutott a Péterék háza, amelyet nagyon sokáig csak képzeletben építettem fel magamban, a leírtak és az időnként elküldözgetett fényképeken látottak alapján. És amely nincsen ugyan többé, de van helyette más...
Ez egy eléggé bonyolult, nem mindennapi történet.
Kanadában megtelepedett szárazajtai barátomról, Pusztai Péterről és feleségéről, a bukaresti Georgetáról írok tehát, aki valamikor fiatalon, diákként ott inaskodott a bukaresti ifjúsági lapnál, a kezem alatt. Mindannyian eléggé fiatalok voltunk, de ő még minket is lekörözött. Úgy mondtuk: bűnösen fiatal hozzánk képest...
Mikor először utazott külföldre, előtte megkerestek őrangyalaink és megkérdezték, bízom-e a PP visszatérésében? Bízzunk meg, javasoltam, hiszen nem adott okot kétkedésre...
Utólag nagyon hálás vagyok neki, hogy mert valahányszor jótálltam érte, nem hagyott cserben és pontosan, kiszabott időre visszatért az országba.
Hiába, hogy már nem voltam az Ifjúmunkásnál, nagyon megszenvedtem 1981-es elmenetelét. Olyan volt, mintha egy jó adag levegőt elszívtak volna mellőlem. Látni tanított rajzaival, fényképeivel, székelyesen parasztos, mindig tömör és lényegrelátó megjegyzéseivel. Eltelt azóta fölöttünk egy fél élet, több ezer kilométerre élünk egymástól, de ma is eleven, baráti kapcsolatban állunk, s 1994-ben, illetve 2004-ben alkalmam volt rá, hogy felkeressem; akkor még Pierrefonds-ban, ugyancsak Montreal közelében élt.
Akkor láttam igazából a házát. Amelyikben úgy töltöttem kétszer néhány napot, hogy állandóan azon töprengtem: mi lenne, ha ez a villa (palota?) az enyém lenne, ha én laknék benne, ha nap mint nap be kellene laknom? Ha minden nap az asztalomon állna egy nehéz fémtál, feltornyozva minden elképzelhető gyümölccsel, déliekkel és másfélékkel vegyesen? Ha kapcsolóval pillanatok alatt be tudnám állítani a lakás fűtését... Ha a tágas tér csak úgy roskadozna a sok műtárgytól, fényképezőgéptől, ízléses lakberendezéstől, képzőművészeti alkotástól, fotótól? Nehéz volt ez a képzelgés, mert hát a valóság minden percben a tényleges képét mutatta: vendég vagyok csak, akinek ideje előbb-utóbb lejár. Csakhogy ezt a Péterék kandúrja nem tudta. S én, aki az első vendégeskedés ideje alatt abban a hálóban aludtam, ahol az éjszaka késeig dolgozó Péter szokott lefeküdni, amikor nem akarja zavarni már mélyen alvó feleségét, az első reggel arra ébredtem, hogy két tüzes szem néz rám merően a padló irányából a hajnali félhomályban. Elfogadott, a házhoz tartozónak tekintett.
Akkor született az alábbi két versem...
A ház surranó szelleme
hajnalban kattan a pattan az ajtó
mintha a szél kaparászna
jelezne rajta hogy megindult a világ
légzése működik az óriás légcsavar
pedig csak a ház surranó szelleme
az idejében kiherélt kandúr
üzen kalauzt mímelő gesztusával
hogy
föl kellene kelni
elég volt az ájult magunkba süllyedésből
ételt a tányéromba uraim
villan két mélytüzű
smaragd szeme
egyenesen rám
néz néz
vádlón korog az üres gyomor
Lesz ébredés
talán egy megvalósult álom ilyen
visszavonhatatlanul nyomasztó
nem léphetek ki belőle
föl se ébredek már
ez a ház
ez a kandalló a pattogva leégő tűz
a tálcán a gyümölcscsendélet
a minden sarokból rám leső antik bútorok
a mennyezetet támasztó húsos szobanövények
a kertben a hó a hóban a dermedt fák
a fák alatt a türelmetlenül füttyögő barna cinegék
az éjjeli vilagra hangolt rádió
az asztalon felejtett pipák
mind létező együvé tartozó
valóság széthullásra ítélt szilánkjai
egy élet ára
amit valahogy mind leélünk
ki rosszabbul ki jobban
előbb utóbb mégis csak felébredünk
a mellünkre nehezedő végső napokban
1994.
*
Csakhogy, mint mondtam, az a ház már nincsen sehol. Igaz, nem történt semmi vele, továbbra is megtalálható a Rue Andrén, sok szépséget látott kertjében ma is úgy váltják egymást az évszakok, a fények és az árnyak, mint egykoron, de Péterék - második ottlétünket követően - némi vívódás és latolgatás után végül is felkerekedtek, s meg sem álltak Tunéziáig. Kanadai házukat eladták, mindenüket hajóra tették s a kanadai zord időjárásból egy melegebb, mediterrán klíma alá költöztek. Akkori érvelésük szerint azért nem kívánkoztak Európába, mert ott egyszer már belekóstoltak az életbe, valami áthatóbb, mélyebb nyugalomra és békére vágytak, nem túlságosan távol Európától, de azért megfelelő tisztes távolságra a túlcivilizált élet hullámverésétől.
Valaki azt mondta volt nekik, talán nem is érdek nélkül, hogy Tunisz épp egy ilyen hely, ők pedig hittek benne és ismerősöknek-rokonoknak Kanadában hátat fordítva, váratlanul megtelepedtek Afrika északi részén, nem túl messze a tengerparttól. Időnként jött egy-egy üzenet tőlük, de a várt további lelkendezés valahogy elmaradt. Sőt, 2005 októberében, váratlanul mindegyre arról olvashattam levelében, hogy lassan torkig laktak a tunéziai élettel, amelynek rendjébe sehogy sem tudtak beilleszkedni:
"Még mindig nagyon meleg van itt, a minimális most a lakásban 25 fok. Irina határozottan nem akar még egy olyan nyarat eltölteni, mint az idén. Végül egy szó mint száz: mindent öszetéve, lassan visszatutajozuk a civilizációba! Én pedig, aki még elindulás előtt arra gondoltam, hogy elhozlak hozzánk pihenni, egy pár hétre együtt lehetünk a tengerparton... "
Elég volt egy év Péteréknek, hogy rájöjjenek: a tunéziaiak közül senki se értette meg, miért telepedik meg ott két, korábban Kanadában élt európai, ha idejövetelük mögött nincs valami mögöttes szándék? Ők pedig nem bírták elviselni a helybeliek gyógyíthatatlan gyanakvását - gondolom én. Megértették, hogy igazából már csak a montreali közeg, az ott megteremtett családi-baráti kötelékek tartják őket biztonságban, ez az, ami kiszámítható a számukra. Grafikai vállalkozásuk, amellyel egy pillanatra se hagytak fel, igazából mégis csak Kanadában működik igazán, még ha hullámzó esélyekkel és haszonnal, de azokat legalább ki lehet számítani és be lehet kalkulálni.
Pierrefonds kertvárosa ekkor cserélődött fel Vaudreuil-Dorionnal: hazatérve, ott vettek egy, a régire némileg emlékeztető kertes házat, s az élet ment tovább, akár csak kapcsolatunk alakulása: Péter ismét gyakrabban küldött fotókat, majd rovatot is vezetett a Káfé honlapján az új gépének kipróbálása során készült "műhelyhordalékból" (boldog az a művész, aki ilyen gyaluforgácsokat képes kiadni a kezéből, s már-már naponta!), olykor beszámolt az ő és a Georgeta hogylétéről, megírta, mekkora a hó és a hideg, amikor épp a tél volt napirenden, máskor a kanadai dollár felértékelődése aggasztotta, ami miatt a megrendelők kissé hátrébb vonultak az agarakkal.
Éppen egy éve érkezett az alábbi rövid levele:
"Kedves Gabink,
Fiatalkori Mentorom voltál a fényképezésben. Közeledik a kiállításom megnyítója (jan. 10) és úgy érzem, nem hagyhatom ki jelenléted a megnyitó alkalmából. Ha lehetne, írj egy féloldalnyi értékelést az általad ismert munkáimról. A megnyitás alkalmából a szöveg elhangzik magyarul, franciául és angolul. Köszönöm, Péter" (2007. november 30.)
A legtisztább az lett volna, ha az ember ilyenkor repülőre pattan, s a kérdéses napon megérkezik a kérdéses galériába, ott előhúzza a lájbizsebéből a négyrét hajtogatott papirost, s zengő bariton hangon felolvassa az összehordott méltatást. De hát ilyesmi csak a filmekben létezik, ott látható, hogy a világ egyik végén megszületik az Idea, majd snitt, már repül is az égen egy böhömnagy Boeing, s a következő pillanatban az ipse már a túlsó féltekén lépked, ügyes kis bőröndöt lóbálva a kezében, mintha csak a harmadik utcáig utazott volna.
Az elkövetkező napokban igen sokat nézegettem PP képeit. Szerencsémre, időközben Péter és Georgeta honlapot építettek, amelyen személyes válogatásukban megismerkedhettem azzal a hiteles anyaggal, amit a barátom pillanatnyilag saját művészi eszményének tartott.
Ehhez ugyanakkor váratlanul értékes támpontra leltem a kilencvenes évek közepén, a Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében megjelent műhelyvallomásából is, amire a könyvtárban bukkantam:
Egynapos szobrok
A Genfi tó partján ődöngtem, amikor hirtelen görkorcsolyán elsuhant egy szép leány, elég summásan öltözve. Gyorsan több felvételt készítettem róla, amit észrevett, s hozzám jött fizetséget követelve, amin természetesen elcsodálkoztam, mert addig nem gondoltam, hogy a külsőnk, amivel utcán, köztereken megjelenünk, magántulajdon.
Azt hiszem, ezek voltak az utolsó paparazzi felvételeim, s elhatároztam, hogy rajzolok magamnak modelleket, amilyeneket én elképzelek és ráadásul ingyen. De túl az anekdotán, a 70-es években megbízást kaptam Örkény István Egyperces novellák román nyelvű kiadása borítólapjának megtervezésére. Úgy képzeltem el, hogy ehhez pillanatfelvételt készítek, megrövidítve az egy percet. Elég sötét padlásszobám mosdókagylójába szeretkező férfit és nőt ábrázoló sziluettrajzot tettem, egyéb kacattal, majd megeresztettem a vízcsapot. (Ha jól emlékszem, a megvilágítási időből majdnem egy perc lett a silány fényviszonyok miatt.)
A rajzos fényképezés ötlete jónak mutatkozott, aztán készítettem még egypár munkát, amelyeket alkalomadtán itt-ott kiállítottam. De volt egy nagy bajuk: semmilyen műfajba nem lehetett "besorolni" őket. Egynapos rajzszobrok további kísérletezését abbahagytam, s most huszonöt év elmúltával a gondolatot újra elővettem és úgy találtam, érdemes lenne, ha azóta kissé feljavult fotótechnikámmal egy sorozatot készítenék a rajz és fénykép külön-külön nyelvezetének betartásával, egy födél alá hozva mindkét passziómat.
Sok fotóművész munkájában nem találom az előre tervezett művet, a döntő pillanat "elkapását" pedig gőgös dogmának tartom. Inkább hiszek Ansel Adams szerény előrelátásában a Zone System segítségével, vagy Irwing Penn sátoros portréiban.
Nem véletlen, hogy fényképezéskor majdnem kivétel nélkül régi objektíveket használok, amelyeknek van múltjuk és memóriájuk, s azt remélem, nem csak azok a képek jelennek meg az előhívott lemezen, amit én csinálok, hanem azok is, amelyeket azelőtt fényképeztek, és a múlt virtuális képei átszövik a mostaniakat, rendezetlenül összefolyva. (E rögeszme eredményeképpen már százával hevernek fiókjaimban a különböző anasztigmátok, Cook-lencsék, apokromatikusak, konvertibilisek a fényképezés minden évtizedéből.)
A képek szemantikai feldolgozását inkább a szakértőkre bíznám, mert attól tartok, hogy tévútra vezetném a nézőt. Annyit elmondhatok, hogy a rajzok a tárgyak sugallatára készültek, bár nem hiszek para-normalitásukban, de hiszek misztikus viselkedésükben. Így például nem csoda, hogy néhanapján, ha levesszük a karóránkat, meglepődve konstatáljuk, hogy alatta jókora harapás van, de végül belátjuk: így normális, mert normálisak a diktatúrákban született esztétikák is, csak jelrendszerüket kell a nézőnek kivizsgálnia.
Vannak rendezett és rendezetlen véletlenek. Rajzaim a rendezett véletlenek halmaza. Jómagam pedig a rendezetlen véletlenek kollázsa vagok, szüleim egyesüléséből. Ez a rendje a dialektikus szürrealizmusnak.
Pusztai Péter
*
Ekkor született meg bennem a gondolat, hogy összegyűjtöm, lehetőleg egyetlen helyre, mindazt, ami Péter munkásságával kapcsolatban fiókjaimban és számítógépemen lappang. DVD nagyságrendű dokumentumgyűjteményt kapartam össze, több napi bogarászás nyomán; örvendtem, hogy végre, minden egy helyre került, ahonnan már egyáltalán nem volt nehéz összeválogatni azt az anyagot, amit ma is úgy nevezek, hogy "az én Pusztai Péterem". Hiába, hogy szuverén alkotó és minden ízével önmagát jellemzi, Péterben létezik egy külön rekesz, valami, ami bennem is megvan, s ami csak úgy ér valamit, ha a kettőt összeillesztjük, s együtt tesznek ki egy egészet. Ez az én kisajátított múzeumom segített hozzá a tárlathoz várt szöveg megírásához, amit haladéktalanul el is küldtem Montrealba.
Fotóban grafikus, grafikában fotós
Pusztai Péter / Peter Pusztai olyan, mint az univerzális váltópénz: bármely kézhez otthonosan simul. Akárha onnan nőtt volna ki.
Képeit nézve örökké azt hittem, azok eleve adottak, s a látvány valóságát tulajdonképpen neki köszönhetjük.
Fotóit mintha jóelőre megtervezné, komponálná, grafikáihoz viszont nem átall kész formákat elsajátítani. Ideális csempész: ide is, oda is viszi, ami érték és kelendő.
Üzletember is, mert rákényszerül, hogy fontban, dollárban, márkában, euróban számoljon, az árfolyamok alakulását lesve; igazából mégis nagylelkű bohém, aki gyémántjaiért csak kristály-áron állítja ki a számlát.
Nagyon mélyről indult és nagyon magasra jutott. A poklokat, a szenvedéseket gyermekkora emlékei őrzik, a kibontakozást és a befutást a menekülése biztosította: többezer kilométerre távolodott szülőhelyétől, közelebb kerülni önmagához.
Egy ceruzával tört ki a falusi nélkülözésből, és született tehetségével meghódította a várost. Majd a nagyvárost, és tovább, a soros világvárosokat.
Zseniálisan grafikázik, de boldogan szűri össze a levet a fotográfiával (őszerinte ez a dialektikus szürrealizmus). A fotó a kincsesbánya, a grafika maga a szabadság. Csoda, hogy nem tudja, melyik oldalra álljon? Ha lehorgonyozna valahol, mindent elveszítene. Így, szűntelen mozgásban, ma is minden az övé: a rácsodálkozó felfedezés, az első éjszaka joga (ius primae noctis), majd az azt követő gyötrődés, pedig a képek mintha készen, védtelen ártatlanságban jönnének világra.
Egy biztos: sose hazudnak.
Cseke Gábor
*
2008. január 12-én beszámoló érkezett a tárlatnyitóról:
Drága Gabi,
Ájuldoztak a megnyitón a jelenlevők miután Louise Audet elolvasta (elszavalta gyönyörűen) a francia szöveged. Ki ez a Cseke? Hol van? Mit csinál? Volt aki összetévesztett egy építésszel. Szép számú közönség volt, senki nem sajnálta, hogy eljött a megnyitóra. G. azt mondja, hogy száz százalékos siker volt. A megnyitón az igazgató azt mondta, hogy a felolvasott szövegeket az interneten is olvashatják (franciául), annyira tetszett. KÖSZÖNET !
Pár napra rá újabb üzenet:
Most egy önéletrajzos bemutatót kell tartanom vetítéssel a kanadai magyar képzőművészeknek (jan.28.). Összesen száz tagról van szó, de valószínű, hogy fele jön el. A bemutatót Biró Anna vezeti, és megkérdezte, bevezetőben felolvashatja-e a fotókiállításon elhangzott szöveget? Persze, hogy igen! A nők szívét jól ellágyítottad!... Még a hónap végéig négy születési napot kell megünnepelnem, és az egész azzal záródik, hogy a kiállítást bezárom január 30-án.
*
Valahogy úgy vagyunk egymással, hogy alkotásainkkal mutatjuk ki a másik iránti ragaszkodásunkat. Péter elhalmoz munkássága hihetetlenül bő termésével, s én is a legnagyobb természetességgel osztom meg vele irományaimat. Mivel a 2004-es ottlétünk alatt született A tolószék utasa című, kötetre rúgó versciklusom jó része a pierrefonds-i ház otthonos kertjében és falai közt nyerte el végleges formáját, egy percig se haboztam, hogy PP&G-nek ajánljam az egészet.
*
A tolószék utasa
Pusztai Péternek és Irinának ajánlom,
egy félresikerült élet tanulságaképpen
bamba vagyok nincs rá mentség
és merev is de az nagyon
ami nektek a nyüzsgő élet
nekem az béna nyugalom
mióta már magamtól kérdem
szenvedem mázsás testemet
ajándékom e végbúcsúzás
annak is aki eltemet
még megforgatnak jobbra balra
s egy tolószékben kitaszít
egy morcos lepcses vénkisasszony
siratja löttyedt bájait
micsoda látvány így mi ketten
egy torha béna s gyámola
ha elbámulok nyálam buggyan
s ő nem töröli le soha
*
nézem az órát
az órát bámulom
ha lassan is a mutatók
mozognak
már nem irigylek senkit semmit
jó nézni
az órát
bámulom
*
a macskám fülel
hegyezett füllel
nyakában csengő
farka lecsüngő
játszi a bajsza
bálványos arca
rám mered látszik
álmában játszik
mosolyra várva
simogatásra
nógatna engem
szemem se rebben
nyávogva rámszól
elég a gyászból
*
a tiltott dolgokról lehullt a zár
a tíz parancsolatból alig egy kettő aktuális
azok is csak a rend kedvéért
végleg feloldozott a sorsom
az a valamikori esti gutaütés
nincs több rohanás könyöklés se vágy se tervezgetés
csak visszajátszás sóvárgás
és a tekintet zabolátlan útja
kora hajnaltól éjféli homályig
*
pulzus: normális
vérnyomás: enyhén magas, néha nagyon
(ha sokat tartanak a napon)
naponta mérik reggel este
orvosi parancsra
az a némber csinálja ezt velem
akit mellém fogadtak ágyékomból szakadt lemenőim
maguk helyett ideállították
kedvesnővérnek szakácsnak zsandárnak pelenkázó széktolónak
ha egyszer
csak egyszer azt mondhatnám neki: nem
de hallgatok pedig megtudna mindent
elmondja a szemem
*
minden délelőtt és minden délután
ha fúj ha esik indul a birkózás
felöltöztet felráncigál
tolószékbe gyömöszöl
liheg belé a némber
mintha élvezné ahogy engem
mint a felmosórongyot
lenullázva
a tolószék ölébe taszít
a női zsarnokság
micsoda erő akarat tolja szekerem
előre hátra
*
egyszer kihallgattam őt
telefonon szólított valakit
látni nem láttam ő mindig hátul
látókörömön kívül
áll vagy ül
sokszor nem is hallom
tudom
ott van
oly furcsán beszélt akkor szenvtelen
mintha nem lenne összezárva
velem azt mondta
annak a másnak
sok van még amíg engem
elásnak szívós a vén patkány
tiszta szerencse mert amíg él
van mit aprítanom a tejbe
csak ez az egész oly kilátástalan
unos untalan ugyanazt végezni
elviselni
sose jobb és sose rosszabb
összezárva jobbra várva
élemedve mint a medve
csak egy kissé
megdermedve
*
masinám rendben csillog villog
surranva fut velem
csak tolni kell
ülök mint buddha ámde roskatag
nem lótuszülésben
zsákként
ingatag egyensúlyban jobbra balra
dőlve karfára ráomolva a szemem
síkjából látom a világ
mindegyre másként fekszik
és nem csak él de elforog
kitárja karjait elrendez minden nyüzsgő zűrzavart
forrong és meglapul majd porba öltözik
szelet ébreszt s a perc elúszik a hátán
zenéje bája múltja
döccenő kerekek útja fölött
rugóra jár az életem
*
előjön az az este
majd minden este
borús volt az égbolt szinte esett
és ittam is egy keveset
(minek előtte úgy nyomta valami
a szívemet)
ez volt a kezdet vagy a vég
nem tudom mert oly nagyon rég
és akkor valami lágy öröm
sugárzott le a körmökön
kezemen lábamon
elúszó fájdalom
mintha távozna s vissza se jönne
búcsút mondana mindörökre
de akkor már erőm se volt
teljesen kiürült a bolt
s lett minden olyan zsibbatag
nem csak a tett a gondolat
nincsen mit tenni passz leállt
pedig az ember jobbra várt
*
ülhetnék taxiban
vagy riksában
hintón metrón buszon
bemondanám az útirányt
csak amíg arra fel és arról le
bábjátékosomként
ki állna a hátam mögött
*
tömegsírt áshatnék
a szerszámok régóta együtt
de hol de minek
kezemet azóta a munka
nem érinti meg
macskám leó
mindegyre vadászik
egeret fürjet nyúlfiat
szájában hozva messziről látszik
a legyőzött vadat
a zsákmányba épp csak belekóstol
az oroszlánrész enyém
gyűlnek a bűzlő tetemek
az udvar közepén
legyek nyüzsögnek úgy cicáznak
mintha a végzet dongana
körülöttem ám ha roskad
mindig másokra dől a fa
legalább dögkutat kéne ásni
a kert végében mélyre
a perszóna is tudja jól
de szarik a végtisztességre
zavaros minden mint a bor
*
ma is löttyöt nyomott le a torkomon
akár csak tegnap s holnap se különben
tudom
ez tart életben
de szörnyen utálom
mintha örökre elkerülne az álom
végig ébren kellene átvirrasztani
a nappalba fúló éjszakát
egy kanál mondja két kanál
s jön rá a sokadik kanál
zörög az edény feneke
kihánynám bennem reked
lassan megnyugszom
hát élek
már-már boldogan
elnehezültem
*
születésnapom szomorú ünnep
rendre betoppan három fiam
vagy aki hiányzik küld egy lapot
mellém ülnek szánakozva néznek mesélnek
s én mint egy kád melybe a víz zubog
lassan megtelek életükkel
leó mellettünk
mindenkit körbesündörög
egy símogatásért
ami nekem is jól esne olykor
az idén csak egy fiam
üzent
*
félek visszafordulni az úton
mindig csak a sorsfordulóig jutok
s odalesz a bátorságom
a sötét mély kútba
le ne szállj
súgja valami rajtam kívüli
(hang? sugallat?)
szót fogadok
úgy gondolok korábbi életemre
mint koporsóra amit elástak
és nem tudják hová
annyi az ismeretlen sírhant
mindet föl kellene deríteni
idővel erővel bátorsággal
nekem csak az idő maradt
köd száll a szobára
*
a ködben árnyak suhannak
haldokló legyek
az ősz lefogja a vergődő szárnyakat
minden behódol neki
valaki fekszik a kórházi ágyon
felejteném de ma is látom
szeme kihunyt parazsa nem világol
túl a homályon
szederjes arca mintha haragban égne
egyre sötétebb éjszaka hidegét
érezni
asszonyom itthagyott feladta
az egyre reménytelenebb vergődést
a hínárban mely végleg befonta
nem is tudom szerettük egymást vagy csak a kimondott szó
kötözött gúzsba engem őt
a férfit és a nőt
*
a parkban néha süt a nap
megölel engem mintha szeretne
rá se kell néznem tudom ott van
az ég tetején
felmenőben lemenőben
ő az árnyékban szereti
a szék a napon
a diófa alatt nagyon hűvös van
ülj csak ott
addig én a nappal szeretkezem
végigcsókol tapogat érzem érzem
reményem szeretőm éltetőm
te nap ó te nap
dadogok süllyedek kigyúlok
ne várj ma tőlem összefüggő szavakat
*
a gáz volt a veszte a sok hideg
mit elszenvedett életében
ki forró vérű nem érti meg
végzet vacog a reszketésben
ó mennyit fázott s én kinevettem
ő meg dermedve élt
mit egykor adtam visszavettem
elmaszatoltam a célt
kesergett hogy mindenét feladta
mi éltette és mit kapott
meleg helyett gyakor tipródást
szívébe döfött jégcsapot
délután volt őszi borongás
a konyhán gázt gyújtott volna tán
s elaludt a képzelt melegben
sose gyúlt meg az a láng
*
a repülők este hazaszállnak
minden irányból
zúgnak
pár percnyi csönd
míg elsímulnak a felhők
máris újabb világvándor dől kanyarba
bőg a motor: jövök, jövök
mekkora út amit bejárnak a megtérők
elképzelem
mi mindent látnék ha másként alakul
az életem
a messzeség reményét hozzák
hogy van még tér és van idő
sok terhük ki- és berakodják
nyomukban már a fű se nő
*
a fiam távirata így szól
elém tették olvassam el:
az isten éltessen sokáig
készültem nem juthattam el
talán a legközelebb
szerető fiad
dávid
*
füvet nyír a perszóna megint
én elnézem
az udvarra állította a székem
tarata ratata rezeg a melle belé
nyomja a hánykódó gépet
ami az enyém
és amit egykor úgy szerettem tenni
más végzi el unottan kedvtelen
úgy robog végig a kert gyepén
mint mirajtunk a történelem
a fű csomókban mint a haj
lehull illata mindent elnyom
pedig a gép már rég leállt
mögötte összezilált nyom
*
ha esőt nézek sírás fojtogat
de csak nyelek
a képem egyre lucskosabb
egy idő után felszárad
alacsony ablak mellé tolva a szék
az ablak előtt kuszán nőtt
gyalogtuja
fölötte az eresz kiugró karimája
kopog a tető buzog a párkány
a csöppek elfreccsennek egymás után
fentről alászáll vékony zsinegeken az ég
és látom marad belőle elég odafent is
a körforgás elmélete szerint
ugyanaz a csöpp végtelen útját járja
földből párálva az égig és vissza
azt mondják a víz sosem fogy el
csak elpárolog de odébb mindjárt
ki is csapódik
ide oda osztva magát
akár csak az én könnyeim
azok is felszállnak kirepülnek
az égbe kerülnek visszaperegnek
én meg a belém diktált löttyöktől
az orvossággal belém parancsolt vízből
pótolom a hiányt szűkösebb napokra
*
házamnak már csak vendége vagyok
fiaim eladták egyik se vágyik benne lakni
azt mondják amíg élek marad minden a régi
senki se zaklat
nekem eszem ágában sincs meghalni
bár az élet mit sem jelent már
ahogy történik elfogadom
ezt tanultam legutóbbi éveimtől
fogadj el mindent amit rádmérnek
jót rosszat feküdj alá
öleld magadhoz
tutajod megmentőd minden fordulat
ha feldob a magasba ha alátaszít
porszem vagyok csupán
bárhol megülve meglapulva
le fel le fel
míg végre oda jutok
ahova kell
*
a telefonig még eljutottam
de beszélni már nem
kezemben a kagyló
nem érzem
számban a segélykiáltás
nem értem
nagy fiam hangját hallom
mondja hogy halló halló és halló
ki van ott
te vagy az
halló halló
egy másodpercen múlt annak is töredékén
hogy elmondhassam ami már végleg bennem veszett
hörögtem egyet kettőt nyöszörögtem
becsukódott az ajtó
mögöttem
*
virágaim senyvednek haldokolnak
a sok cserépben kiaszott föld
napégette virágtalapzatok
besült életek koporsói
és így kínlódva perzselő lázban is rám várnak
legalább még egy simogatásra
ha elmondhatnám nekik mindazt ami a fejemen átbuzog
csak úgy halkan ahogy a szél fecseg
végigseperve felborzolva odakünn mind a kerteket
e várakozás élteti őket
mellettük ülök néhanap
mint egy soha el nem jövő reggel
vagy mint egy elveszett kalap
*
egy rádió szól bennem
éjjel nappal csak én hallom
de nem tudom elnémítani
a szöveg nagyjából ugyanaz
dallamfoszlányokkal megszakítva
valami gépies zene ami egyszer csak
magam sem tudom hogyan
fennakadt bennem
ha valaki elzárhatná egyszer
legalább huszonnégy órára
hogy megkóstoljam milyen is az a csönd
mely mint a vatta beborít lefojt
az én rádióm nem mond híreket
azt hajtogatja amit jól tudok
*
reggelente fényfolt gyúl a falon
csóvájával üzen: felkel az én napom
az éjszaka kimúlt és felébredtek az árnyak
susognak kint a karcsú fák és csapkodnak a szárnyak
mélyet lélegzem még élek a plafon mint egy könyv kitárul
olvasom illanó jeleit erdész olvashat így a fából
mit ír mit ír minden nap más a rejtjel
de mindig egy az üzenet jól tudsz heverni kelj fel
*
almafát ültettem a ház elé
nyamvadt magoncot
még akkor mielőtt
megnőtt kizöldült
számoltam leveleit hajtásait
most hirtelen kivirágzott
elvitte a tavaszi fagy minden virágát
egy valahogyan megmaradt
azóta nő növöget zöldül dagadozik
a tegnap leragyázott
láttam mikor a mókusok belekóstoltak
s a földre dobták
nem ízlett nekik
*
ha jókedvében van a kisasszony
elbeszélget velem
ugye most szépen kimegyünk a parkba
s helyettem válaszol: oké
feltesszük ezt a sálat feltámadt a szél
s a szájából jövő válaszom: oké
most megnézzük a gyerekeket hogyan játszadoznak a téren
oké oké
és tisztítóhoz megyünk a mosott ruháért
ez is egy jó gondolat oké
(mert sokat mocskolok ezt mindig a fejemhez vágja pedig csak a belem működik)
most pedig egy kicsit egyedül hagyom amíg bevásárolni de nehogy aztán ugrabugráljon itt
így gyalázkodik velem de ez is csak mind oké
*
a filmnek vége felgyújtják a villanyt
a tévében még a stáblista fut
nem tudom mennyi volt a látvány és mennyi az álom
utam alvás és ébrenlét között kanyarog
legtöbbször épp a senki földjén
segít átvergődni észrevétlen
a főszereplő végül csak én vagyok
a legvadabb mesében
*
egy hangyaboly mellett állt meg a székem
a kerék belehasított a puha dombba
a tönkrement járatokat látni
hangyák özönlenek végtelen patakokban
nincs eleje és nincsen vége
mintha az eleje a végébe érne
s körébe zárva az élet mentené magát
minden hangya hurcolja keresztjét megfeszülő hátán egy-egy béna báb
*
vannak csodahelyek a földön
vagy legalább is hírük járja
ez az élet egyfajta börtön
testem lelkem a kór bezárja
azt mondják Lourde-ban, Montrealban
Nikulán vagy Somlyó hegyén
a gyógyulás szelleme leng át
mindent és mindig van remény
ezt mondja fennen aki nem éli
csak átgondolja sorsodat
a tolószékben bízni tévhit
nem lesz belőle gyorsvonat
elhordoz hogyha van ki tolja
három utcán s egy téren át
mintha egy nagy szimfóniának
csak négy ütemét hallanád
unos untalan újra s újra
nyekergő hangzatokba fúlva
uram ha vagy most tégy csodát
kárpótolj engem odaát
*
barmok legelnek a ház körül
kolompjuk hallom
békességet hozva szívemre
a sarki szökőkút neszezése is küldi örök sóhaját
míg a fagy le nem zárja a csapot
felfűzöm magam a nyugalom hangjaira
úgy áradnak belém
mint tikkadó éjben lüktető fuvallat
üzenve: ülj veszteg itt vagyunk
a helyünkön
tarts ki el nem hagyunk
ha te el nem ereszted magad
barommá válva de szívesen legelnék
feloldódva a kút permetében
lehetnék a lebegő sodródó sebre simuló
hang maga
*
kedvenc szavaimat már el nem lopja senki
csak bennem lüktetnek fogyatkozva rendre
a gőz mind enyhébben feszít
elszállt ráment a türelemre
szépen felhőkbe rendeződött
az ég peremén tovaúszott
s a messzi távolban tetőzött
majd feneketlen mélybe csúszott
s míg a szavakat rakosgatva
előre hátra lóg ma lelkem
hintázva ámde gondolatban
magamat kell kiénekelnem.
*
egyedül lakom ezt a földet
mely csupa díszlet látvány
mögöttem péntek lépeget
robusztus kacska lábán
nekem játszik minden mi élet
kedvére meg ne kérdjem
mi ebben a káprázat
és egyszer tetten érjem
nem vitázhatok senkivel
úgy kell mindent lenyelnem
ahogy a romló gondolat
szétkúszik lopva bennem
és elkábít majd gúzsbaköt
a kényszerűség hatalma
küszöbön már az ördögök
számonkért vigalma
*
a perszónát olykor-olykor elönti a láz
szeme kigyúl és látókörömbe lép
a mögöttes homályból
előbb csak lépked sündörög
majd szinte táncol
némán lejt nem néz rám mintha
ott se lennék
magának játszik fentről leereszkedő
istenség
szemem lehunynám petyhüdt izmait remegni
ne lássam
férfiként többé föl nem ébredek ebben az örökös
szunnyadásban
és hogyha mégis mit tegyek már vetkőzik ruháit
szerte dobja
kibomlik rendre mindene hónalja melle
öle bokra
látni lehet a természet sosem tökéletes hibát
hibára halmoz
csak jönne bár még közelebb fölém
hajoló balsors
*
az egyik éjjel a világ tetején kóboroltam
lépésről lépésre törtettem előre
szélben hóban és egyszer se botlottam el
a hegyen járó képzelet cókmókja kicsiny
elfér az egyik vállamon
panyókára vetett kabát
a hegyi séta is könnyed szélirányú
nem kell hozzá se társ se teherhordó
csak végtelen időre hangolt türelem
így jutok oda ahová szeretném
könnyedén mintha szállnék
suhanva mint az árnyék a bokrosodó gyanú
akár az életem is újraírható
csak a helyszín a díszletek készülnek jobb-nincs-alapon
a látottak hallottak anyagából
új életet a régiből vajon ki akarhat
foszlott nadrágból télikabátot
ugyan ki varrat
egy pillanatra se álmodd újra az összeomlott elúszott hatalmat
*
ünnepnap lévén kitódul a város
emberözöntől tág utcára zöldbe
megtelnek a terek a templomelők a kanyargó sétányok
a kilátóknál nyüzsög a nép
ünneplőben le-fel lépkedve délcegen vagy vonszolódva
mi is kivonulunk
szaros pista és széktolója
szájunk tátni a komédián
mely megmozgat eget földet
felemel kábít csapdájába csal kiforgat magadból
vértelen ütközetet szabadít a világra
s a harcok mentén araszolva jutunk előre
két keréken
hatolunk a tömött sorokba
mindenki jól arcomba bámul
ahány szem annyi görcsbe rándul gyomrom
mely háborogva kürtöl
fejem kóvályog már a füsttől
*
a nyár búcsúja kész pofoncsapás
nagyokat csattan de nem értem
magáét fújja odakünn a tücsök pillog a szentjánosbogár
viharfelhők dübörögnek az égen
húrjait pengeti az énekes kabóca
levelét rendre a fa elereszti
ülök a napon ma még a nyár bohóca
ki mindenütt zimankót lát s szemét mereszti
*
ablakomban egy rút fej
megjelent és az üvegen át bebámult
fejjel lefelé szutykos haja lelógott
szeme kerekre tágult
ahogy gunnyadoztam odabent a homályban
meglepődésem nem láthatta
árny voltam én is a szobában
mely a világra les örök készenlétben de soha fel nem éled
kíséret ő halkan simulva az áradó zenéhez
*
a mérgekkel leszámoltam örökre
se kávé nincs se ital se más
a mámor célja nem az elmúlás
a gyors halál hanem a zsongó terpeszkedés maga
egy kútba hullva mélyre süllyedőn
az ember valahogy mindig visszajön
kapaszkodik küszködve taknya nyála
bőséggel ömlik és százszor megfogadja
hogy a lelkét többé el nem adja
ám ha kitisztul esze fölött az ég
minden makulátlan fehér lesz újraírható
lisztet szitál fejünkre az özönlő éji hó
*
érzem a menta illatát
beúszni a nyitott ablakon
esőverte palánk mögött nyílt
virágát sose láthatom
rejtőzve él a szomszéd portán
hozzám már csak a vágy jut el
mérgeszöld bokrára lebújni
ha menekülve futni kell
régi teák vizébe ázott
ízek emléke még kísért
mióta belám állt a rontás
rendre fizetek mindenért
*
megálltunk egy kőszobor előtt
szürke vedlett nyomorú emlék
arról hogy mire jó a múltunk
ha valakinek kell még
szobor lehettem volna féluton
a kővéválás felé megtorpantam
kihúztam magam a talapzaton
de aztán halandó maradtam
nézem eljátszott szoborsorsom
a repedésekben moha nő és repkény
kopik a kő hasad törik
múltamról visszavert fény
*
hóember vagyok azt hiszem
oly huzatos kihűlt e merevséges élet
nyakam körül sál tekereg
fejemen kucsma félrefittyen hagyom
az első téli reggelen
beözönlik a nyitott ablakon a fagyos pára
zúzmara készül szempillámra szőrcsimbókjaimra
rám aggatott köntösömre
délre már fehérlő csudalény leszek
csak murokorrom nem lesz
meg széntüzelésű tekintetem többé
le is szarnak a mindent jobban tudó verebek
nem egyszer sokszor
mindörökké
*
testamentumot írnék de nincs miről
már életemről sem rendelkezem
mi utánam maradna
e nyomorú odú
s benne egy halom kacat
majd törvény szerint hárommal osztható
hordják szét hányják kedvükre
egy gonddal kevesebb
minél közelebb a végelszámoláshoz annál jobb
ahol majd a dögcédulákat osztogatják
egy-két tanáccsal szolgálhatnék ugyan
de magamnak se jutott elég
tanácstalan vagyok
élőként jobb-e halni avagy
halottként mégis élni
a választ ma még félem
de holnap megtudom
*
töklámpásokkal fénylő utcabál
forgataga dúl az ablak alatt
sípok dobok égzengő harsonák
repesztik az ódon falakat
örvend a világ táncra kelvén
most újra kimulatja magát
szörnyeteg álmait feledvén
hörpinti sörét és borát
farát dobálja míg a repkény
tökindát játszva falra mászik
kacskaringózva lépésenként
sosemlátott egekbe vágyik
körülölelve ablakom terét
töklámpás fejet tűz nyakamra az álom
torkomra téve kést tartó kezét
*
olvasni ha tudnék legalább
fohászkodom de mit sem érek
vele most elolvashatnám a bibliát
de a végére így se úgy se érek
ha lenne reggel s esténként aki megszán
és egy-egy órát mellettem ülve töltsön
s úgy olvasgassa fel a szentírást
hogy igéje engem végleg kitöltsön
várnám a reggelt s mindjárt reá az estét
hanyatt vagy ülve hajnal legyen megint
hajnalra estét s rá újfent a reggelt
vétkes lelkemnek légszomja szerint
*
rámcsengetett a szomszéd nem szokása
pedig az enyém mellett fekszik a lakása
lehettünk volna pedig jóbarátok
de a szomszédokra nehezedő átok
utolért minket is: mindenki mást csak őt ne lássam
ha arra jár ajtómat villámgyorsan magamra zárjam
ajtóm mögött a nyugalom fészkét reméltem
az élet csupa mozgás s én akkor még éltem
szomszédom vézna nyomorult emberke de ő bírta jobban
most csak annyit kérdett az ajtóból: hogy van hogy van
s a perszóna sietett az ajtót az orrára csukni
ahogy macskát szokás a lakásból kidobni
megvagyunk kérem mind ezt hajtogatta
és újra csend lett fullasztó szörnyű vatta
*
találkoztunk az utcán egy kutyafogattal
a gyerekkocsi elé fogott fehér eb
akinél már nem is lehetett volna fehérebb
úgy vonszolta terhét mint egy gályarab
a kocsi kormányánál a gazda haladt
visszafogva kutyája hűséges lendületét
feszülve s kurtára fogva haladtak elébb
s a kocsi gördült tova tova mesésen
egyszer tán feltűnik előttük az áhított éden
*
szökőkút mellett ért a zápor
kopogtak a csöppek egyre másra
s nem csak a kútból
az égre néztem éppen
mikor bezáródtak fölöttem a felhők
borongó kriptafedélként
özönlött mindenünnen lecsorgott arcomon
nem éreztem csak illatát csak páráját
füstjét láttam
amíg meg nem telt a szemem
egyedül voltam a világgal
kocsimban
a perszóna kereket oldott
lombok alá menekedett
mint mindenki más ki mozdulni tudott
csak mosta mosta rólam az eső
szorgalmasan
a maradék szennyet amit lesúrolni
már semmivel nem lehet
*
jó lenne most gyerekként fölvisítni
gőgicsélve koldulni életért
egy mosolyért simogatásért
a kocsi mélyéről integetni: ide ide hozzám
repülj te jó szüle
neked szól a hívás de bárki válaszát
szívesen veszem
gyertek gyertek hozzám másra se vágyom
a kiolvashatatlan reménnyel
sápadt homlokomon
*
lépéseket hallok körülkerítenek
az éjszaka csöndje lehull
ösvényt vágva a settenkedéshez
csoszogó lábak menetelnek
bomló egymásba botló fals ütemben
körbe körbe hagyom keringjenek
okát se kutatom e sürgölődésnek
félek hogy engem vett célba
hozzám akar valaki eljutni
anélkül hogy megengedném neki
gyötörni próbál beijeszteni
hogy kegyelemért könyörögve összeroskadjak
előtte
szívesen megtenném de már késő
halott vagyok és egyetlen túlélő
*
az éji madár háromszor kiáltott
s a nyitott ablakon át
mintha fejem mellett ülne
megöli ezt az éjszakát
a negyedik kiáltásra várva
szemem meresztem mindhiába
az éji madár többé nem izen
magához hívott azt hiszem
*
hallottam egy kertről virággal ékes éden
a kertek kertje tán északon van talán délen
de keletre és nyugatra is keresheted
virágok teszik édenné mindenütt a kerteket
színek formák bozótok szőnyegek lengő szárak
kanyargó utunk előtt remegve szétválnak
s összeborulnak ismét függöny előttünk utánunk
csengettyű szól a rengeteg mélyén egyszer még rátalálunk
tele a világ kerttel virágok hívnak egyre
csupán indulni kéne távoli édenembe
toljon hátulról bárki felkerekedni félek
nem várnak rám virágok s kertemben metsző tél lesz
*
ha lázam van nem csillapítja semmi
a perszóna belém gyúr ezt azt
ő tudja mit csak a teákat
ismerem föl
gőzfelhőiről mert a forróságot nem érzem
lázam se gyötör csak álmaim
pörögnek furcsa örvényben színes
tobzódó szédülettel kóválygó
tudatom eltévedt léggömb
zsinegét nem fogja senki
úgy libegek lebegek testetlenül
szörnyű vizek felett
*
nagy az aggodalom körülöttem
én az ágyban fekszem
a tolószéket nem látni
valahol a közelben szunnyad
fiaim összegyűltek mind a hárman
feszülten néznek le rám
holmi istenségek odafentről
hallom mit beszélnek de nem értem
visszanézek rájuk mintha víz alól
közöttünk a magasság a mindent beborító hullám
családi élőkép lenne ez amelyből lassan
kiúszik az élet fényeivel illatával
sok sok éltető zsivajával
odafent látom a szemeken
valami tanulságra várnak
én meg a folytatásra hogy mégse ennyi legyen
a vége
*
„apa nem halhat meg”
hallom és értem
hisz apa vagyok
ez tény nem érdem
fiakból lett apákkal
a világ untig teli
aki megy tovább adja
a lelkét leteszi
tolószék is maradhat
tovább magam megyek
s ha felnéztek az égre
esővel üzenek
Toronto-Pierrfonds, 2004. július-augusztus
1 megjegyzés:
Szép és méltó bejegyzés egy nagy művész portréjához.A tisztességes dolgok itt kezdődnek.
Elekes Ferenc
Megjegyzés küldése