Falfestmények szerelmese

Jánó Mihály szerint az épületek eltűnését csak lassítani lehet, miként az ember elmúlását

Jánó Mihály Színek és legendák című albuma (megjelent 2008 novemberében, a Pallas-Akadémia és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában) méltán keltette föl a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvására szakértői zsűrijének a figyelmét, s kapott harmadik díjat a legszebb könyvek évi versenyén. A diszkrét színárnyalatokban ragyogó borítólap olyan szerényen gazdag és látványos, mint egy tempolomi falfestmény; az a világ, amely szerzőjétől immár elválaszthatatlan. A könyv mögött tekervényes, akadályokkal terhes életsors és egy egész életmű áll - erről beszélgettünk interjúalanyunkkal.

*

- Amikor még a nagybetűs Életre készülődtél, miként képzelted el pályafutásod konkrét vonatkozásait? Mindjárt rátaláltál mai foglalkozásodra? 

- Amint az életrajzi adataimból kitűnik, történelem tanári oklevéllel rendelkezem. Emellett viszont, féltve őrzöm még több gyermekkori rollerversenyen és ifjúkori magas- és rúdugró (szökő) viadalon szerzett diplomáimat is. Hiszen azok is teljesítményről árulkodnak. A művészettörténet területére autodidaktaként tévedtem be, amikor Incze László az 1970-es évek elején rámbízta a kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteményének kezelését és feldolgozását. Lelkes, de laikus érdeklődésemet valamelyes szakmai ismeretek birtoklásáig, Kosztándi Jenő festőművész egyengette. Lelke rajta! 

- Mi tűnt számodra érdekesnek a művészettörténetben, hogy az ennyire képes volt eltéríteni eredeti szakmádtól? 

- A gelencei templom mindenképpen sorsdöntő élmény életemben, döntésemben. Kosztándi Jenővel jártam először ott, majd utána többször is felkerestem a műemléket apámmal, aki gyönyörű fényképeket készített a freskókról. Egyszer aztán erre csellengett két budapesti orvostanhallgató, név szerint Csillag József és Benedek László, akikkel kigyalogoltunk Gelencére, s mivel nagy hézagokkal, de vak bátorsággal elmeséltem a falfestmények tárgyát, úgy döntöttünk, hogy életünk végéig barátok maradunk. Mint ahogyan Egyed Péterrel is, aki a templomból jövet szép verset dedikált nekem a leánymentő Szent László királyról... A tapasztalatom, és ebből kifolyólag a hivatásom - mert gondolom, ez az, ami a fontos - röviden ennyi: tudjál meg minél többet arról, amit (akit) szeretsz, tudás-élményedet pedig - ha van bátorságod - oszd meg azokkal, akiket érdekelhet. Tapasztalatom és hivatásom tehát érzelmeimen nyugszik. Sajnos vagy sem, ezek olykor, még ma is magukkal ragadnak.

Egyre csak mesélte a rézágyúk történetét

- Könyvedben, amely legutóbbi marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásáron  a harmadik legszebb könyvnek találtatott, két évtizedesre teszed azt az időszakot, amióta rendszeresen foglalkozol a székelyföldi középkori falfestményekkel. Milyen témákkal foglalkoztál az azelőtti időszakban?

- A fentieken kívül voltam még: katonaság alól felmentett tüdőbeteg - apám ugyanis tüdőgyógyász főorvos volt -, majd beszűrődéssel együtt berukkolt baka, azután árubeszerző, egy éhes kisváros teljes szalámi-, virsli- és sonka-igényének nem nagy fáradtságot igénylő szállítója, Elvis- és Beatles-rajongó munkanélküli, fogászati tégelyhordó, tüdőszűrő karaván botcsinálta, nomád asszisztense, két gyermek éretlen apja... Mindez szerencsére a múltté lett abban a pillanatban - hála a fennvalónak! -, amikor Sylvester Lajos egyszerűen megfogott és berakott a kézdivásárhelyi múzeumba teremőrnek. Itt a drága Incze Laci, volt kisiskolai osztályfőnököm, akivel határtalanul szerettük és tiszteltük, vagy máskor legszívesebben megfojtottuk volna egymást, betanított tárlatvezetőnek és hosszú évekig mondtam, egyre csak mondtam a látogatóknak, hogyan öntötte Gábor Áron a rézágyúit, elhallgatva tappintatosan, hogy azok többsége az első durranásnál szétrepedt. Mondtam-meséltem poéngazdagon a régi kalapos, csizmadia, tímár, asztalos stb. mesterség fátyolborította titkait -, én, a két balkezes, esti Mozart és Bach lemezek hallgatója, Jan Vermeer van Delft holland festő képeinek reprodukcióiban gyönyörködő halandó... Bár nem szerettem soha a székely himnuszt énekelni, mivel három himnusszal megáldott kisebbségi voltam s vagyok, zárt körökben ezekből kettőt újévkor mégiscsak illett elénekelni, így idővel kivetette sűrűn szőtt hálóját reánk a szekuritáté. Besúgó nevet is ajánlottak (nem vicc!): Incze Laci Gábor Áron, én pedig Turóczi Mózes lettem volna. Érdemi munkára azonban nem került sor, mivel azzal váltak el tőlem az utolsó hajnalon, hogy ha lesz jelenteni valóm, jelentkezzem. Utólag láttam, hogy szerencsés voltam, mert ez a mód a legenyhébb változata volt a praxisnak... Jelenteni valót pedig sehogysem érzékeltem, így csak folyamatosan rettegtem, még akkor is, amikor több száz tárlat között gyermekrajz kiállítást rendeztem és mondtam megnyitó beszédet, amely rendszerint, a körülményekhez hűen roppant patétikusra sikerült...Időközben, levelezői tagozaton elvégeztem az egyetemet, s mivel egyesek úgy találták, hogy sok a két dudás egy csárdában, átirányítottak a sepsiszentgyörgyi képtárba, ahonnan egy évvel korábban kirúgták Baász Imrét. Pedig neki köszönhető, hogy a képtár létezik. De nem csak ezért rúgták ki... Az ő bíztatására írtam meg az első tanulmányomat a gelencei falfestményekről. Ezután már ő volt az első olvasója, okos és baráti lektora a művészettel foglalkozó további írásaimnak, miközben éjszakánként néha segítettem neki a szitanyomatok készítésében, pontosabban én mostam le a festéket egy-egy színnyomat után a szitáról. Ma is büszke vagyok erre a bonyolult tevékenységemre!

- Ezek szerint szerencséd volt a váratlanul felbukkanó mentorokkal...

- Baász volt az, aki aztán kitalálta a tematikus kiállításokat, én pedig több apró cikket közöltem a Korunkban a kortárs művészetről, Kántor Lajos mosolygós ernyője alatt. A képtárban, miközben folytattam a Baász által elkezdett koncertsorozat szervezését, Miért szeretem!? címmel tartott előadásokra kértem fel tanárokat, írókat, költőket a gyűjteményünk egy-egy reprezentatív darabjáról. Végül Imre sugallatára egy kompilációszerű írásom jelent meg a Korunk1989-i Évkönyvében, A madár az évszázadok művészetében címmel.

Kevés a falképrestaurátor

- Mint szakember, megkérünk, adjál röviden összehasonlító helyzetjelentést a régió falfestmény-örökségének állapotáról.

- Vidékünk egyházi falfestményei a 14-15. században készültek. A hat- vagy hétszáz éves, nedvességre érzékeny képek ma már akkor is rossz állapotban lennének, ha az ember nem „segítette” volna meg az idő és a természet rombolását azáltal, hogy a képeket időnként bemeszelte, bevakolta vagy kalapáccsal leverte, majd újra feltárta és esetenként átfestette. Mindezek ellenére, összehasonlítás helyett, megcsodálni valóként ajánlom Marosszentanna, Felvinc, Székelyderzs, Bögöz, Székelydálya, Sepsikilyén és Gelence templomait, és ezzel itt most csak néhányra hívtam fel a figyelmet. 

- A helyreállítás, a megőrzés és az értékesítés mennyire képes tartani a lépést a helyzetképpel?

- A két kezemen meg tudom számolni az erdélyi falképrestaurátorokat, beleszámítva a felkészítés alatt álló főiskolai hallgatókat. Szerencsére ma már senki sem akadályozza munkájukat a templomok gazdái közül, sőt ismerek olyan protestáns lelkészeket, akik mindent megtesznek a falfestmények megmentéséért, amelyeket ma már nem elsősorban szentek képeinek, hanem a régi művészet felbecsülhetetlen értékeinek tekintenek.

- A könyvedhez nyújtott állami és helyi önkormányzati támogatás üzenete mintha az lenne, hogy a műemlékápolás ügye komolyabban is foglalkoztatja a hatóságokat.  A műemlékvédelem pillanatnyi helyzetének ismeretében mekkora lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy az amúgy kikerülhetetlen veszteségeket, a pusztulást magát visszafogjuk?

- Az első mondat optimizmusán én is szeretnék osztozni. Olykor alapom is van rá. Az épületek eltűnését csak lassítani lehet megfelelő karbantartással és odaadással, épp úgy, miként az ember elmúlását. Jóléti államokban a műemlékek tulajdonosait jelentős anyagi támogatással segítik az épületek fenntartásában. Itt, erre még legalább jó néhány évet várni kell.

- Közvetlenül a nyugalmazásod előtti szakaszhoz érkeztél. A következő évtizedekre milyen esetleges adósságaidat igyekszel majd törleszteni? Milyen munkatervet dolgoztál ki szabadabb éveidre?

- Egyáltalán nincs adóságom! Mindig igyekeztem szabad lenni, azt csinálni, amit szeretek, és ez többnyire sikerült. Munkatervem sincsen, csak plafonig érő jegyzetanyagom. Unokáim vannak, akik természetesen zseniálisak minden megmozdulásukban és gondolatukban, legalábbis abban, amit ki tudnak mondani, ebben rendkívül jó gyönyörködni. Van egy parasztházam a Szent Anna-tó közelében, ahol ha mást nem, hódító peléket (Nexő) tudok hajkurászni és szorgalmas hangyákat számlálni, ez utóbbit ahogyan Lénárt Sándor tette valahol az Amazonász mentén, igaz ugyan, hogy ő e mellett még gyógyított is. Valószínű, előveszem még pihenésként én is a műemléképületekről írt céduláimat.

Cseke Gábor

Jánó Mihály (sz. Eichstätt [D], 1945) muzeológus, művészettörténész.

1974-1979: elvégzi a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. 1994-ben megkapja az EMKE Szolnay-díját, művelődésszervezői munkásságáért; 1998-ban szintén Szolnay-díjat kap a Barabás Miklós emlékkiállítás és nemzetközi tudományos konferencia létrehozásásáért. 1972-1983 között a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum konzervátora, majd muzeológusa; 1983-1991 között a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetője, majd művelődési főtanácsos 2001-ig. E minőségében szervezője a több évig megrendezett "Musica sacra" egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil művelődési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megalapítója a háromszéki művelődési élet kiemelkedő személyiségeit méltató "A kultúra szabadságáért” díjnak. 2001 és 2008 között a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának főmuzeográfusa. Szakterülete a középkori, erdélyi falfestmények ikonográfiája és a Szent László-ábrázolások kutatása. Írásai, kritikái jelentek meg a kortárs erdélyi művészekről (Korunk, Utunk, Megyei Tükör, Háromszék, Új Művészet, Liget.) 1994-ben, a bukaresti Soros Művészeti Dokumentációs Központ megbízásából földolgozta Baász Imre hagyatékát, 1996-ban Plugor Sándor grafikusi és festészeti tevékenységét. 2006-tól a Romániai Képzőművészeti Szövetség tagja. Munkásságával hozzájárult a sepsiszentgyörgyi képtár gyarapodásához és értékeinek számbavételéhez, a székelyföldi műemlékek kutatásához és fenntartásához. Kezdeményezője a gelencei Szent Imre-templom, a kézdiszentléleki Szent István-kápolna, a szacsvai református templom stb. helyreállítási munkálatainak. Létrehozta a kiskászoni Búcsújárók emlékházát (1996).

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2008 novemberében)