Kiszely István Mégis Petőfi? c. kompendiuma azért született, hogy rendet rakjon a szibériai Petőfi-legenda körül. A huszadik század végére ugyanis annyira felgyűltek a vádaskodások, a vitázó felek annyira összekuszálták a tényeket, feltételezéseket, a leleteket és a hamisításokat, hogy ember legyen a talpán, aki e kusza szö vevényben föltalálja magát.
Kiszely professzor könyve ebben segít. Idéztük a vállalkozás bevezető szövegét, amely egyfajta mentséget is kér a sietős munkáért, az esetleges tévedésekért. A muszáj szüksége miatt, gyorsított ütemben elvégzett feladat tulajdonképpen megáll 1992. december 31-énél, annak ellenére, hogy a Petőfi-vita nem szűnik meg, legfeljebb elhalkul, megpihen, hogy időről időre újult erővel föllángoljon.
A mű teljes címe: Tájékoztató nyomtatásban megjelent - némely esetben annotált - irodalom Petőfi Sándor vélt haláláról, testalkatáról, a "szibériai legendáról", a barguzini expedíció előzményeiről és a Megamorv Petőfi Bizottság munkájáról 1992. december 31-ig.
Az első dokumentumokat 1849 januárjából jegyzi a kompendium, ezek elfogatóparancsok és körözőlevelek Petőfi személyleírásával, de ebben az évben még semmi bizonyosat nem tudnak a följegyzések, lapok a költő sorsáról, akinek nyoma veszett. Az 1850-es néhány nyilvántartott dokumentum egyrészt a reményt fejezi ki, hátha él valahol a megmenekült Petőfi, másfelől - főként a volt feleség, Szendrey Júlia szorgalmazására - megszületik a holttá nyilvánítás okmánya, aminek nyomán az exfeleség hivatalosan is eldobhatja az özvegyi fátyolt.
1860-ig a Petőfi sorsáról való híradások elszórtak, főként Jókai Mórt, a ragaszkodó barátot foglalkoztatja hosszú időn át, különféle formákban a költő személyét körüllengő titokzatos bizonytalanság.
Az 1860-as év, mintegy vízválasztóként, megjelennek a különféle adalékok, tanúvallomások, emlékezések Petőfi segesvári eltűnésével kapcsolatban. A közlésben különösképpen jeleskedik a Vasárnapi Újság és a Hölgyfutár.
A Vasárnapi újság ekkor szinte minden számában csokrot közölt a szerkesztőséghez érkező "adalékokból", ekként fejelve meg összeállításait:
"A tudósitások egymást érik. Örömünkre szolgál azon közérdekeltséget látni, mely már egy egész kis irodalmat teremtett, bő anyagul a később eljövendő igazságos történetbuvár számára. A mai nemzedék, midőn ez adatokat összehalmozza és érdekkel kiséri, csak kötelességét teljesiti..."
Egy Jókai-termékenységű korabeli, népszerű prózaíró, P. Szatmáry Károly írta le az elsők között (Vasárnapi Újság, 1860. december 30.), hogy "...Petőfit az oroszok elfogták és elszállították Szibériába."
Érvelésének megismeréséhez érdemes megismerkednünk az egész közléssel:
"XXIII. P. Szathmáry Károly levele.
M.-Sziget, dec. 21.
Kedves barátom! Az alchymisták két-háromszáz éven át keresték a bölcsesség kövét s ugyanennyi ideig foglalkoztak az aranycsinálással. Igaz, hogy egyik czéljokat sem érték el, de elértek egy harmadikat, melyről nem is álmodtak s melynek értelme nagyobb a két elsőnél: alapitói lettek a vegytannak.
Alkalmasint ekként fogsz járni te is, kedves barátom, Petőfi keresésével; őt magát ugyan fel nem találod többé, de adatokat fogsz gyüjteni a magyar mythosznak a jövőben egyik legfenségesebb és népszerübb alapjához.
Az óvilág minden hősének végét hasonló mythoszi köd takarja, melyet föllebbenteni, azt hiszem, nehezen adatott valakinek; nem is ez, hanem pusztán az adatok számának nevelése és a dolog költői érdekeért, mely a nagy elhunytat és népünket egyaránt jellemzi, közlöm, a mit e tárgyról tudok.
Az erdélyi honvédsereg sorsát augusztus elsejétől kezdve én is osztám s minthogy sorsom a szász-rebesi szerencsétlen ütközet óta épen a vezérkar közelében tartott, nemcsak annyi, de sokkal kisebb jelentőségü embernek is fel kellett volna tünnie előttem.
E csapat Erdély határszélén Lezsneken leghosszasabban – gondolom 6–7 napig állapodott meg, várva, hogy a magyarországi sereg romjaival egyesüljön. Többször volt oly átalános összejövetel, hol a seregnek minden jóravaló tisztje együtt volt. Petőfiről senki sem tudott semmit.
De a székely közhonvédek a tábortűz körül többet akartak tudni. Ezektől két véleményt hallottam.
Az egyik azt állitá, hogy Petőfit az oroszok elfogták s elszállitották Szibériába.
A másik vélemény még ennél is e regényesebben hangzott. E szerint Petőfi, mint fogoly, az orosz czár elé került, ki miután megtudta, hogy kivel van dolga, a nagy költőt gazdagon megjutalmazva, szabadon bocsátá.
E két véleményt nem csak itt, hanem később szebeni elzáratásom alatt is többször és ugyanezen alakban hallottam.
Most, annyi év után ujra felmerült előttem e különös két vélemény s bár furcsán hangozzék, kedvem jön, feltenni e kérdést:
Nem vitt-e ki az orosz sereg hadi foglyokat? S miután Petőfi elestét senki sem látta, nem válik-e hihetővé, hogy az elvonuló sereg őt magával kivitte?
P. Szathmáry Károly."
Dr. Kiszely könyvében mindebből természetesen csak mazsolázás folyik és nincs precízen elvégzett leltár sem, hiszen a fő hangsúlyt majd csak a huszadik századi közlések nyilvántartására és feldolgozására helyezik.
(Akinek van türelme hozzá, a Vasárnapi Újság 1860-as évfolyamaitól - pontosabban a 42. számtól - utánaolvashat az akkori vitáknak, mindenek előtt a Tárház rovatban, s rájöhet arra, hogy bár viták és nézetek akkor is ütköztek, de megmaradtak szellemi bajvívásoknak...)
Ne csodálkozzunk a Vasárnapi Újság partizán szerepén a Petőfi eltűnése körüli felbuzdulásban. A főszerkesztő ekkor Jókai Mór, aki egymaga számos lehetséges elképzelésen haladt végig, hogy meglelje a végleges választ. Írásai közül kiemelkedik az 1867-ben közölt (Hon) Petőfi??? című esszéje, mely még abban az évben több ízben is napvilágot lát.
"De hát igazán meghalt-e Petőfi?, valóban szobrot és síremléket kér-e porainak?, csakugyan ott hallgatja- a négy hárs alatt a bucsújárók zsolozsmáit? Ki látta elesni? Tudomásomra hárman írták le a helyet és körülményeket, ahol és mikben Petőfit legutolszór látta ismerős magyar, mindhárom elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utól kell-e érniük Petőfit. A szemtanú maga megmenekült. Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta. Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes csata hősi áldozatait egymásra halmozták. De hátha elfogták? Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat... Hátha elhurcolták orosz fogságra, elvitték 1000 meg 1000 versztnyire távol Szibéria belsejébe... Van-e annak útja-módja-eszköze, hogy életben létét tudathassa?
...Nem érdemli-e meg Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle? Hiszen az angolok Franklin északsarki expedíciója felkutatására milliókat adtak ki. Ilyest kell tennünk nekünk is. Kérdezősködnünk kell először is idehaza; hiszen ha elesett is, valami nyom, emlék, jegyzet tőle csak megmaradt valahol, amelyről rá lehetne ismerni... Ha ez nem vezetne sikerre, Oroszországban kellene kutatni érte s általában magyar foglyokért..."
Tovább, az egész XIX. századon végig, a közlések és képzelgések oly gazdag tárházában turkálhatunk, melyeknek ha ma nem is adunk hitelt, de megérdemlik figyelmünket. Az a megtermékenyítő erő, amivel Petőfi lénye megszállta az irodalom és a közélet egész lelkiismeretét, olyan irodalmi művekben is lecsapódik, mint Jókai azóta is méltán idézett néhány verse, illetve Bartók Lajos pár, Petőfi nevében Jókainak küldött apokrif verses üzenete (1877). Ugyanekkor született Revicky Gyula Petőfi él! c. verse is, mely akkor született, amikor elterjedt a hír, hogy Petőfi szibériai ólombányákban tűnt föl...
Reviczky Gyula
Petőfi él
(Arra az álhírre, hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. 1877.)
Petőfi él! De nem mint hiszitek,
Nem mint bágyadt tekintetű öreg.
A kor arczára nem vésett redőt,
Fehér hajjal ne képzeljétek őt.
Fejét fenhordja most is; szeme fényes;
Oly fiatal még: csak huszonhat éves!
Petőfi él! De nem volt soha rab.
Ne higyjétek, nem hord ő lánczokat!
Kard van kezében, ajkán harczi dal;
Előre száguld mint a bősz vihar,
És túlharsogja az ágyúk morajját
Szent himnusza, egy szó: Világszabadság!
Petőfi él! Lánglelke fenviraszt.
Vénség, halál sohasem érik azt.
Lázas szivével, ifjan, szabadon
Él és fog élni, édes magyarom.
Lesz trónok és országok pusztulása; -
De az ő sírja még se lesz megásva!
Jókai Mór:
Fantazmagória
„Ha visszajönne!
Ha a hihetlen hír beteljesülne,
Mit visszatérő lelkek elhozának
Egy más világból,
Hol tűz helyett jégből van a pokol:
Hogy most is él az, aki legnagyobb volt
S nem alszik ott az
Emléktelen halom alatt,
Hanem tör ólmot ott a Koliván-part
Rettenetes bányáiban!
S aztán a hírnek szelletére
Megszállná a fehér cárt valami:
És visszaadná újra őt nekünk,
Miként az áldott szultán kincseinket,
a Corvinákat visszaadta.
Viszont-torlásul tromfra tromfot:
Harminckét Corvinára egy - Petőfit!...
Gondolt-e vissza Kárpát béreire?
Kereste-e a Kunság rónatáját?
A kedves Erdélyt, Szamos szép vidékét?
A délibábot és az ősz Dunát?
Hagyták-e nézni hosszú éjszakán át
Merev szemekkel ezt a pusztaságot,
S keresni rajta mindazt, ami nincs,
És mégis megvan... lelke látja azt,
Csak a szemek szófogadatlanok,
S nem tudják látni azt, mi itt van: itt!
S az ellentmondástól megtébolyodni?
Vagy jót tevének vele és becsukták
Az ólomtárna süket mélyibe,
Hol csak követ lát, és azt ütheti?...
Nevét elvették... vagy meg sem találták...
A név helyett, mely csillagul ragyog,
Adtak neki egy néma számot.
Azt a karjára kötve hordozá.
Hogy értheté meg, amidőn neve
Helyett kiálták azt, hogy „numero"? ...
Dalolt-e még, költött-e verseket?
Gunyhó falára szegheggyel felírva?
Ugyan miről? mit énekelne itt?
Bordalt talán? Itt, ahol a kumisz,
A poshadt lótej a mámorital?
Vagy tán szerelmi dalt?
Új gyöngyöket? Kihez?
Az emberi nőstény e tájon,
Arcára, termetére, köntösére...
Az lesz az országzengés, népkiáltás,
Ha visszajön! Ha a haza határát
Keresztüllépi. Nem marad virág:
Az mind az ő útjára szórva lesz.
És nem marad szem könnyezetlenül:
Folyam lesz könnyeinkből. Úszva jön meg.
Vajon milyen alak lesz?
Fehér haja, mellét verő szakálla?
Teherhordástól görnyedt termete?
Ráismerünk? Vagy csak bámuljuk őt?
Egy más világnak megcsodált lakóját?...
S jött is a válasz Bartók Lajos tollából, Jókai Mórhoz címmel (Petőfi kiadatlan költeményeiből, melyeket Szibériában írt. Petropawlovsk, 1867 jelzettel)
„Lelkem barátja, levelet írok,
Bár fogadok, hogy meg sem is kapod.
mert ide jutni az embernek könnyebb,
Mint a levélnek kirepülni innét.
Lassú bíz itt a postajárat, Mórom,
Kimondhatatlan táblabírómódon;
S mert Ázsiában volnék már egészen,
magam itt szinte-szinte otthon érzem.
Amúgy is e sík puszta, rajta lágy
Hó és moha: szakasztott Hortobágy;
Télen kivált a kép tökéletes,
Mire hasonlat rá fölösleges,
S mellyel dicsekszik magyar rónaság:
Akadnak itt is farkasok s kutyák
Szép számmal, s még farkcsóválóbb az eb,
A farkas pedig százszor mérgesebb!
Hazánkból is honosítnak ide..."
Olvasás közben csak irigykedik az ember, milyen természetesen és indulatok nélkül volt képes a nem túl távoli utókor szublimálni a maga eszmény-veszteségét, Petőfi-hiányát. Ezek az emberek valóban szerették Petőfit, és nem magukat, a sértett hiúságukat féltették a szabadon szárnyaló képzelet játékától, hanem annak drukkoltak, hogy a nemes eszménykép és az emlékezésre oly alkalmas jó barát még egyszer visszatérjen - ha nyomorékul, ha megtörve, megalázva, süketen vagy vakon, de lássák, hogy él Petőfi...
Mondhatni, elképzelt életbenmaradása legvégső fizikai határáig ő volt a magyar szellemiség számára a nagybetűs REMÉNY. Mikor ez az eshetőség kútba esett, amikor már így is, úgy is halottként kellett vele számolni, akkor Petőfit kisajátítani az epigonjai és a kultuszából tőkét kovácsolók vetélkedtek egymással.
Jókai másik, joggal nyilvántartott Petőfi-verse e helyzet szatirikus érzékelése:
Óh Petőfi, ha most élnél!
Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?
Adnál-e ki divatlapot,
Változatos melléklettel?
Czifra bolond divatokat,
S hozzá egész tisztelettel
Irnád-e, hogy most ezt hordják,
Azt a "régit" hát feledd el!
Vagy élczlapot szerkesztenél?
Próbálgatva, hogyan lehet
Álruhában átszöktetni
Egy-egy ártatlan ötletet?
S hányni a czigánykereket,
Mikor már senki sem nevet?
Vagy beállnál, mint munkatárs
Egy-egy taposó-malomba:
Irni Schleswigről, Bismarkról
Pesti Naplóba vagy Honba?
Épen neked való volna
Ez a munka, ez a lomha!
Vagy te is ott volnál régen,
A hol a többi poéták?
Kik a lantot elhajíták,
S biztosító-, hiteladó-
Intézetekben fogyasztják -
Nem a tintát, csak a krétát.
Vagy, nem! Volnál, a ki voltál:
Ki azt mondja, mit rég mondott,
Ki nem nézte, merre úsznak?
A hol gát volt, ott átrontott,
S bámulnának nagy szemekkel, -
- Mint gyógyíthatatlan bolondot?
Az olyan eszmékre, miként
"Azok" voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, - csupán oltár:
- Tisztelik; de nem főznek rajt'.
De jól jártál, hogy meghaltál!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése