Ez itt egy műhelynapló, méghozzá az első, amióta a Petőfi-legendárium fájába vágtam a fejszémet. Ágas-bogas, irdatlanul vastag fatörzs, még ha jól is forgatja az ember azt a bizonyos szerszámot...
Az első megtorpanást mindjárt az okozta, hogy rájöttem: ügyködésem így vagy úgy, egyéni érdekeket is sérthet. Az csak természetes, hogy bizonyos ismereteket, forrásokat felfrissíteni, ellenőrizni meg kell keresnem néhány korábbi kapcsolatomat. Borzák Tibi tűnt a legkézenfekvőnek, akit pillanatok alatt meg is találtam a Skype-keresővel és gyorsan levelet váltottunk. Talán vele passzol leginkább a hang, lévén ugyanannak a mesterségnek a gyakorló robotosai. Különben is, láttam, nem adta fel a Petőfi téma iránti érdeklődését, éppen csak ambíciója nem merült ki abban, hogy megmerevedett álláspontról kösse az ebet a karóhoz.
Amikor legelőször fölkerestem egy levéllel, 1991 januárjában így válaszolt:
"Nagyon köszönöm, hogy megkerestél leveleddel. Jókor. Egy kicsit elkenődtem, mert egy írásom miatt sokat kellett veszekednem éppen a Petőfi Népénél és éppen abban a bizonyos szibériai üggyel kapcsolatban. Ez már csak így van. Mint láttad, a lapunk kezdetben felvállalta a témát, mára viszont egyre inkább ellenségessé vált a hangulat, inkább csak körülöttem. És nyilván azért, mert abban a "szerencsében" volt részem, hogy ott lehettem Szibériában. Ha ismered a különkiadványomat, bizonyára kiderül számodra, mi is történt Barguzinban. És amennyiben követni tudtátok, talán az is világos, mi történt azóta. Ezzel kapcsolatban szívesen küldök egy cikk-összeállítást. Amennyiben könyvet állítotok össze, ugyancsak készségesem adok olyan fényképeket, melyek a helyszínen készültek. Mintegy háromszáz fotót csináltam az ásatáson..."
Néhány újabb levelet váltottunk, anyagokat, fénymásolatokat küldözgettünk egymásnak, tervezgettünk egy élő találkozást, lehetőleg minél hamarább. Amikor 1991 májusában eljutottam Kecskemétre, s Tibiék konyhájában ülve elbeszélgettünk a barguzini ásatás körülményeiről, bevallotta nekem:
- Az, hogy ott mi történt, azon nagyon sokat gondolkoztam, és nagyon rejtélyes dolognak tűnik, tulajdonképpen csak találgatni lehet,vagy pedig azokat az emlékezőket, ha alapul vesszük, és amit elmondtak akkor, abból lehet egyelőre rekonstruálni a történteket... Egyébként én is nagyon sokat gondolkodtam, amikor megvolt az eredmény s kiálltun koda a barguzini temetőbe...s ez egy olyan furcsa helyzet volt... Mondjuk, hogy ott van Petőfi, mondjuk, a szakemberek azt állították, elfogadtuk, én mint újságíró vagy tudósító, lehet hogy kétkedve kellett volna hogy fogadjam, de olyan szituáció alakult ott ki, hogy én nem tudtam benne kételkedni. Viszont abban kételkedtem, hogy vajon mégis, hogy történhetett az az egész, hogy került oda, amire még most sincs magyarázat...vagy ott mi történt, történhetett... Ezek a szálak, amiket nem lehetett egyszerűen összebogozni...
Kétkedése minduntalan beleütközött abba a gyakorlatban is tapasztalt igazságba, miszerint a legendákban mindig "van valami", ami hozzákapcsolja a valósághoz. A történet egy része, mozzanata valamiképpen igaz, megtörtént, s azt esetleg kiszínezik, még tesznek hozzá... De hogy valami alapja kell hogy legyen, az szinte biztos.
- Arra gondolok; hogy a nagyapám milyen jókat mesélt, milyen jó kis törteneteket a faluból vagy az ottani emberekről, de már nyilván hozzátett egy csomó dolgot, de alapja az biztos hogy volt... Na most, két dolog van. Ami velük történt, az az volt, hogy ezeket a legendákat teljes mértékig elutasították, s mesének, kitalációnak tartották az illetékesek. Pedig ezt így nem lehet megtennie egy irodalomtudósnak.Mondja az, ad neki 20 % esélyt , s nézzük meg, találjuk meg, miből áll ez. A mostani levéltári kutatások.során ezek legnagyobb része igazolást nyert, mert pl. azok a személyek, akikről ez a legenda szól, léteztek. Pl. Anna Kuznyecova nevű hölgy létezett, itt élt Barguzinban. Ez a bizonyos postamester lánya, ahol a titokzatos Petrovics nevű fogoly lakott. A posta épülete létezett, 1851 telén kezdték építeni, levéltári anyagokban ezt sikerült megtalálni... Ezek után esett rosszul az, hogy kitalációval vádolják a legendamondókat...
Tibi tehát nem a vakon hívők közé tartozik, hanem akik reális kérdésekre keresik a választ. És ha a szibériai bizonyítás ügye el is akadt az időben - azzal, hogy az akadémia és a budapesti városvezetés nem járult hozzá a Petőfi-hozzátartozók kihantolásához, kontrollminta vétele céljából, a mindent eldöntő DNS-vizsgálat a levegőben lóg -, a kérdés körül évek óta csönd ül a médián, Borzák Tibor nem ült ölbetett kézzel: 2008-ban fogta magát és nekiállt felkutatni a Petrovics és a Hrúz család családfáját, felmenőket és leszármazottakat egyaránt, majd júliusban a sajtóanyagok hatására s a helyi múzeum szervezésében Kecskeméten találkoztak Petőfi Sándor oldalági rokonai, szülei (Petrovics István és Hrúz Mária) családjainak a leszármazottjai. Most könyvet készül írni a nyomozásból, s már most elárulható, hogy a leszármazottak listája, amelyen több mint 50 személy került fel, olyan nevekkel büszkélkedhet, mint Andrásfalvy Bertalan, akadémikus, néprajzkutató, az Antall-kormány kulturális minisztere vagy Hankiss Elemér neves szociológus.
Addig is, amíg támogatást szerez a megírandó könyvhöz, idő telik el. Felhívtam a figyelmét a blog szaporodó bejegyzéseire, illetve arra, hogy írásaiból, beszámolóiból, tanúvallomásaiból minél többet szeretnék menet közben felhasználni. Aminek örvendett, de finoman megjegyzezte, hogy csínján bánjak az átvétellel, különösen ami az expedíciós naplót illeti, mert alkalomadtán ő is szeretné könyvvé érlelni élményeit, s nem volna jó, ha orra elől ellőném a muníciót. Persze, nem így mondta, de ez volt az értelme és teljesen jogosan tette, mintegy eszembe juttatva azt, hogy tulajdonképpen a munka, a kutatás dandárját mások végezték, sok-sok évi konfliktusokat, meg nem értést vállalva, hozzájuk képest magam csak egy hívatlan inspektor vagyok, aki gyakorlatilag ki se mozdult az íróasztal mellől, mások élményeit, meglátásait, beszámolóit, véleményét gyűjtögeti, elemezgeti, egymás mellé rakja. Nem vagyok régész, se történész, se Petőfi-kutató, egyszerűen csak megragadott a téma - mint minden, ami Petőfivel kapcsolatos - és szinte mérhetetlen kíváncsiság fogott el megismerni a legapróbb részleteket is, ami a különböző, nem egyszer késre menő vitákban indulati munícióként szolgálnak. Bevallom, hogy ha nem láttam volna az expedícióban egy olyan kaliberű szakembert részt venni, mint amilyen dr. Kiszely István, akivel szintén sikerült személyesen kapcsolatba lépni, talán én sem adtam volna hitelt a Petőfi halála körüli kérdésfelvetésnek. De mert tudtam, hogy az antropológus szakember, aki több évtizeden át dolgozott a Magyar Tudományos Akadémia kutatójaként és Oxford, Cambridge, Yale, Fullerton, Lund, Bécs, Mainz, Firenze, Róma, Peking, Hanoi, Bagdad, Kairó stb. egyetemein is tanított, 1990-ben az UNESCO Tudományos Tanácsa, az Universal Intelligence data Bank of America és az Egyesült Államok Albert Einstein Tudományos Akadémiájának bronzérmét a vörös vállszalaggal kapta a szakmájában végzett életműve elismeréseképp, elsőként az akkor még szocialista tábor országaiból, úgy véltem, illik komolyan venni az ügyet, függetlenül attól, hogy mit hisz, gondol vagy tud az ember.
Ez egy kicsit válaszféle Zsolt barátomnak is Stockholmban, aki érdeklődve kapta fel a fejét a Petőfi-téma beindítására, mostanig elkerülte a figyelmét a legendákra hajazó problémafelvetés, s úgy érzi, hogy "a nagyon fontos, heves érzelmeket kiváltó dolgokat gordiuszi erőfeszítés helyett humorral kell - és lehet - megoldani." Mindjárt el is küldött egy linket, ahol talált egy 2007-es blogbejegyzést, amely viccre fogja a szibériai expedíciót; természetesen el lehet olvasni, de azt hiszem, hogy ez a fajta humor nem visz túl közel a létező dilemmák feloldásához. Tulajdonképpen azt üzeni, hogy "hülyék vagytok, apuskáim, hogy ilyen dolgokon rágódtok, de hát a lelketek rajta..."
Holnap tovább folytatódik a sztori, a barguzini lavinát elindító Balajthy András bemutatásával...
Illusztráció: Borzák Tibor emblematikus barguzini fotója a régi temető 7. számú sírjából származó koponya első szakértői, helyszíni vizsgálatáról. A képen balról jobbra Clyde Simpson clevelandi matematikus antropológus; Alekszej Burajev szentpétervári (burját) antropológus; dr. Kiszely István antropológus (kezét a kpopnyán tartva); Bruce Latimer, a Clevelandi Természettudományi Múzeum antropológusa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése