Petőfi minden változatban (13)

Valahányszor felütöm Kiszely István Petőfi-könyvét, minden egyes alkalommal belefeledkezem adatszövevé-

nyébe, idézeteibe és kommentárjaiba. Pedig mostanig többször elolvastam, egyes passzusokat oldalszámhoz is rögzít már az emlékezetem, de azért csak úgy járok vele, mint annak idején, gyerekkoromban az Egri csillagok-kal, amihez azért tértem minduntalan vissza, mert azt reméltem, hogy netán szerencsésebb fordulatot vehet a szívdobogtató történet megannyi kritikus helyzete. (És keserűen kellett tapasztalnom, hogy a dolgok változatlanul, mindig éppen úgy estek meg, ahogy az író egyszer már papírra vetette őket. De azért sokáig reménykedtem...)

Most is ez történt, s ha már így jártam, akkor szemelgessek még belőle, mindenek előtt a kommentárokból, a gondolatokból, azokból a reakciókból, amelyek alkotó módon gyümölcsöztették a merészebbnél merészebb hipotéziseket, írói elmélkedéseket...

*

1879. július 31. Összehasonlító Irodalmi Lapok Meltzl Hugó: Petőfi eltűnésének rejtélyéről (VI. kötet 3. sz. Pp. 43-45.) Ebben a szerző rendszeres kutatást tart szükségesnek, már csak a jövő előtti igazolás végett is, mégha az eredmény negatív volna is. Meltzl hivatkozik e cikkében Goethe eljárására, midőn Schiller koponyája elkallódott a weimari temetőben, egyszerűen fölkereste és fölfedezte. „... Van-e az említett csatatéren olyan koponya eltemetve, minőt évezredek alatt alig egyet-kettőt szokott alkotni a fukar természet; szóval, ott hever-e Petőfi koponyája vagy sem?" A továbbiakban írja, hogy át kellene kutatni a szentpétervári hadilevéltárat is. Mindehhez tapintat kell, mert az ügy kényes. Megindítását a kolozsvári egyetemnek kellene végezni, s noha nem mondja ki, de elsősorban dr. Török Aurél egyetemi tanárra gondolt, ki 1881-ig a kolozsvári egyetemen működött az orvosi karban.

1880. Vasárnapi Újság. Ignatovic, Jakov (Ignyátovics Jakab) szerb író Petőtiről szóló visszaemlékezéseit közli. (...) „Valami szemembe ötlött, ez pedig arcának és fejének szerb jellegzetessége. Termete közepes volt, vékony, szinte apró. Feje kisebbszerű, kerek, homloka nyílt, kissé nagyobb, de mégis arányos, nem kidomborodó, de nem is élesen hátranyomott, arca félig ovális, száraz, sárgásán sötét színű, arccsontjai - soványsága miatt - mondhatnám kiugrók, mégsem nagyok, állcsontja és a szája keskeny, az orra sem római, sem égbe meredő, hanem a szokásos közepes, tövében kissé horpadt, a szeme az arcához képest nagyobb, fekete, igen mélabús kifejezésű; arcvonásai finomabbak, de harcot és szenvedést mutattak, szakálla kissé hegyes, haja fekete, sűrű, göndörödő. Nem volt éppen Jupiter tonans, de érdekes feje volt... Az övéhez hasonló főt többször láttam magyar és szerb férfiaknál, mely körülmény azt a sajátságos meggyőződést érlelte bennem, hogy arczban minden nemzet közt a szerbek hasonlítanak a legjobban a magyarokhoz. Aki nem hiszi, tanulmányozza e fejek szerkezetét, alkotását közelebbről és köny-nyen meggyőződhetik állításom valódiságáról... (Miként lehetett az, hogy Petőfi annyira hasonlított a szerbekhez, megmagyarázni nem tudom, talán valamelyik ősére ütött, avagy a magyarok és a szerbek folytonos érintkezése okozta-e, elég az hozzá, hogy tökéletesen szerb jellegű arcza volt; s hozzá hasonlót akárhányat láttam az életben...")

1882. Mikszáth Kálmán: Budapesti szobrának felállítása alkalmából címmel írt írásának vége: "...Hát itt vagyok, Petőfi Sándor. Megjöttem Szibériából. Ugyan, ugyan, ne csináljatok belőlem maskarát azon a bálványképen, azzal a tömérdek selyempántlikával és koszorúval. Akasszatok inkább egy ócska tarisznyát a nyakamba. Az az igaz!"

1885. szeptember 22. Pesti Hírlap. Mikszáth Kálmán (Scarron aláírással): A Petőfi-keresők. (Gúnyos cikk Török Aurél kísérletéről, melyet szerencsétlennek és szörnyen impraktikusnak mond, „Mert, ha semmit nem talál, ez fiaskó; ha Petőfi helyett mást hoznak haza, ez botrány; ha magát Petőfit hozzák haza, akkor azt nem hiszi el senki." Mindezt úgy írja Mikszáth, mintha neki egy, az asztalán álló halotti koponya beszélné el, gúnyosan magyarázva a terv lehetetlenségét, s a Jókai által felhozott ismertetőjelek elégtelenségét. Ezóta elnevezték a sír felkutatóit „Petőfi-keresők"-nek.

1885. November. Petőfiana (Kolozsvár). Török Aurél professzor a Petőfiana számára írja meg lemondását tervéről: „Én nem mertem volna még álmodni sem, hogy „kabátos magyar ember", pláne újságíró... találkoznék, aki tervemet... kegyetlenségnek bélyegezze... Az együgyűség koronája, cet email de naivité pedig abban culminált, hogy összehívtak egy honvédgyűlést, melyben tiltakoztak az ellen, hogy én a segesvári csatatért valamiképpen felássam s elhatározták a szándékolt felásatást a legközelebbi honvéd fiókegylettel együtt mindenképpen megakadályozni... No, de erről a szomorú tényről elég ennyi. Reméljük, hogy a közvélemény felfog ocsúdni közönyéből s hogy a nemzet megfogja tenni kötelességét. Legyen tehát rajta, hogy a közönség felvilágosíttassék..., s hogy mozgalom induljon meg Erdélyben... honvédeink tisztességes eltemetése ügyében... Nem valószínű ugyan, de nem lehetetlen, hogy Petőfi csontjai csakugyan megismerhető állapotban maradtak meg - ha ugyanis Petőfi egyáltalán eltemettetett..."

1886. Jókai Mór: Életemből. „...Halvány, szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán mindig, rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes: szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek, csak amikor nevetett és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá - olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának..."

1889. július 31. Dr. Famos Dezső: Kritikai észrevétel Petőfi eltűnésének irodalmához. 1849. július 31-ének XL. évfordulója alkalmából, Kolozsvár. „...Török Aurél írta, hogy nem valószínű, de nem lehetetlen, hogy Petőfi csontjai csakugyan megismerhető állapotban maradtak meg - ha ugyanis Petőfi egyáltalán eltemettetett... (...) Ha mindaz, mit a Petőfi rejtélyes haláláról írtak, megannyi becses philológiai tanulmánnyá változnék, a magyar Petőfi-irodalom bátran vetekedhetnék a legnagyobb nemzetek elsőrangú íróiról szóló egész könyvtárakkal. (...) Mindaz, mit a költő utolsó perczeiről olvasunk, inkább csak külső körülményekre, mégpedig utólag alapított, hol valószínű, hol hihetetlen föltevés, vagy pedig a képzelődés homályos képe, melynek reális magvául a felizgatott s megrémített agy egykori hallucinációi s illúziói szolgálhattak.... (...) A költővel ezen a végső napján egyetlen bizalmas ismerősesem volt együtt. Akik elesni látták, azok maguk is ottvesztek, akik haláláról írtak, kevéssé ismerték s csak mind későbben írták le, amit tudtak vagy hallottak, mikor a kérdés népszerű lett. A sírkeresők kétfélék: olyanok, kik minden olyast elhittek s közreadtak, ami azt mutatta, hogy a költő megmenekült és olyanok (a jobban gondolkozók), kik a költőről elhitték, hogy a csatában esett el oly formán, mint Lengyel írja, kinek előadását a későbbi kutatások részben megerősítették...(...) részben megcáfolták... (...) Marad tehát az egész csodaszerű eset, ami volt: nagy rejtély, mely még igen sok fejtörést fog okozni..."

1898. Mikszáth Kálmán: HA PETŐFI ÉLNE! ("Hogy mi lenne ma Petőfi, ha élne? Honfitársai szemében mindenesetre kevesebb — mint most. Szobra nem állna a Petőfi téren, s verseit még mindig nem árulnák egy forintért. A holt poéták kedvesebbek. Hogy mi lett volna? Hát képviselő. Mi más lehet itt az ember? A jó időben megválasztották volna s most a rossz időben megbuktatták volna. Az érdemes embereknél kapósabbak az agilisok. Világi pozíciója különben a szerint alakul, hogy mint képviselő a hét szélsőbalihoz csatla¬kozik-e annak idején — vagy a határozati párthoz? Ha az előbbiekhez csatlakozik, akkor ma egy meghasonlott lelkű, összetört, félig elfelejtett aggastyán, ha pedig az utóbbit választja, akkor ő is alighanem főrendiházi tag, mint sógora, Gyulai Pál. Sőt ha nagy szerencséje van, még talán az akadémiába is bejutott volna.")

1910. Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma. Budapest. Kunossy, Szilágyi és Társa kiadása. P. 161. Petőfi Könyvtár 24. kötet. Szerkeszti: Endrődi Sándor-Ferenczi Zoltán. (Bevezetésben ezt olvassuk: „...Czélunk terjedelméhez képest rövid tájékoztatást nyújtani abban a kiterjedt irodalomban, mely a költő halálával vagy inkább eltűnésével foglalkozik..." P. 18: „...Az volt a legáltalánosabb irodalmi meggyőződés, hogy noha hiteles adat nincs róla, Petőfi elesett a segesvári csatában, melyben fegyver nélkül, polgári ruhában, vitorlavászon zubbonyban vagy atillában vett részt, mint szemlélő... voltak azonban kételkedők is s talán az ún. nemzeti nagy tömegben ezek voltak többen... Vadnay írja, hogy még pár év múlva sem mondta ki senki a vigasztalan szót, hogy meghalt. Szerinte ezt a szót használták, hogy „eltűnt", mert a vékony reménykedés hitette, hogy még megkerül...(...)

Negyven levélből állott a Vasárnapi Újság 1860-1861-es gyűjtése, melyek után Pákh Albert az adatok gyűjtését befejezte. Ferenczi Zoltán ezután könyvében részletesen leírja az ál Petőfiket, akik különböző helyeken, különböző időkben megjelentek és Petőfinek, a költőnek adták ki magukat. Közli Jókai Mór írásait és a „Manasses-ügyet." Erről a következőket írja Ferenczi: „Hazánk érdeklődése a török s ellenszenve az orosz iránt, természetes talaj volt arra, hogy elhigyjünk akárminő képtelen mesét az orosz rovására, s hátha még ez a mese nem is volt olyan képtelen. "A kérdés ti. oly formában került először forgalomba, hogy vajon nincsenek-e még mindig magyar foglyok orosz fogságban, a szibériai ólombányákban, akár 1848-49, akár az 1863-diki lengyel felkelés óta, s nem volt-e köztük Petőfi is?..."

Szó esik továbbá az 1885-ös Török Aurél-féle segesvári kutatási tervről, majd az 1888-1889-es évben való újbóli nagy levelezésekről, elsősorban a Budapest és a Marosvidék hasábjain; itt újabb verziókat közölnek Petőfi eltűnéséről és halálhelyéről. Megint felvetődik a feltárás igénye. A továbbiakban szó esik a balázsfalvi koponyáról, amelyet Reicherberger Bernát, az orsztrákoknál orvosi szolgálatot töltött orvos vitt haza a segesvári csatatérről abban a tudatban, hogy az Petőfié volt. A hatvanas években a balázsfalvi gimnáziumban ajándékozta. E koponya „titkát" a Budapesti Hírlap 1902. évi 2. száma lebbentette fel. Könyvét Ferenczi így fejezi be: „...Ha az emberi észre megdöbbentő az a tudat, hogy a dolgok lényegébe be nem hatolhat, hogy a legegyszerűbb, a mindennapi élet környezete is ezer és ezer rejtélyt tartalmaz; azonban a kedélyrefölemelő, quasidivus, azazeltűnés, mellyel a költő, éppenúgy, mint lángeszének lényegével, lángszívének érzelmeivel, megfoghatatlan rejtély marad; de egyszersmind örök vágyakozás gyanánt élni fog az emberi kutatás és a meghátrálni nem bíró megismerés számára."

1911. A Petőfi család közös sírba helyezése és a sír fölé emelt emlékmű leleplezése (1908-1911). A Petőfi Társaság Évkönyve. Szerkeszti: Kéry Gyula. Pp. 18-33. (A cikk részletesen leírja, hogy az 1908-ban a Petőfi család szanaszét levő tagjait két tölgyfakoporsóba helyezték. A bal oldaliban két ládában a kétszer exhumált Hrúz Mária és Petrovics Sándor csontjai vannak, a koporsóban pedig Petőfi István csontjai. A jobb oldali tölgyfakoporsóban pedig Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán csontjai nyertek elhelyezést külön ládákban.)

1917. augusztus. Irkutszkaja Zsizny vagy Irkutszkaja Gazeta. Svigel Ferenc újságkivágata „írkutszki újság 1917. aug." jelzettel. Ebben orosz nyelven a következő szöveg jelent meg: „Magyar katona-költő halála. A krasznojárszki hadifogolytábor eltemette a közszeretetnek örvendő Gyóni Géza költőt. A költő alkotásait az 1856-ban Iliszunszkban elhunyt s Petőfi álnév alatt író Alexander Sztyepánovics Petrovics őrnagyköltő költeményeivel együtt könyvben adják ki. Kérdés azonban, hogy az iliszunszki Varga-család rendelkezésre bocsátja-e az őrnagyköltő értékes költeményeit." (Ez Svigel Ferencnek 1943-ban megjelent munkájában olvasható.) (E Varga az 1849-ben Segesvárnál fogságba esett hadifogoly leszármazottja.)

1922. Krúdy Gyula: Ál-Petőfi („Csak egy júliusvégí nap emlékét őrizhetjük konokul véges memóriánkban, amely napnak a lehanyatlása után nem látta őt többé senki, sem elevenen, sem holt állapotban... Eltűnt, meghalt: ismételjük, mert szörnyű álmokkal volna telve éjszakánk, ha azt hinnénk, hogy Petőfi Sándor 1849. július 31-ike után is életben volt. ")

1923. január-március. Salamon Henrik: Petőfi koponyája és rendellenes fogazatának meghatározása. Fogorvosi Szemle. Az 1923. február 29-i ülés szövege. „...A koponya általában fölfelé szélesedő ...homloka keskeny, magas, domború, elörehajló; szemgödrei nem nagyok, szeme mélyen ülő, az orrtő behorpadt, az arccsontok kiállóak, az arc hosszúkás, keskeny, az álla hegyes és kissé keskenyedő, fogai nagyok, hófehérek... a bal szemfoga erősen kiáll a sorból..."

1928-ban Barguzinban A. V. Gurevics lejegyzett néhány verset - pl. az Álmok-at -, amelyeket Petőfinek tulajdonítottak. Az eredeti magyar Petőfi-verseket M. L. Mihajlov fordította le oroszra és egyik könyve (fordításának) előszavában ezt írja: Sándor Petőfi - Zander.

1934. október 4. Nagyváradi Napló. Simon Magda: Zarándoklaton Petőfi sírjánál. (Az írónő novellaszerűen, igen jó írói készséggel leírja a székelykeresztúri „Petőfi-sír" történetét. Az elmondás szerint Petőfit a csata utáni éjjel két huszár hozta be a fogadóba. Az istállóban helyezték el, ahol éjjel meghalt. Az istálló mellett temették el, majd néhány év múlva áthelyezték a kert végébe. A fogadós Lázár Márton volt, aki halála előtt a „titkot" elmondta 1902 júliusában Gömöri Ferencnek. 1902. július végén ásni kezdtek a megjelölt helyen, ahol valóban csontok kerültek elő. A helyszínt dr. Székely László katonaorvos lefotografálta, majd írtak Budapestre a Petőfi Társaságnak, akik azért nem jöttek el, „mert nincsen pénzük..." „Úgy látszik, Petőfi is magának halt meg..." ők elintézték, hogy Petőfi a segesvári közös sírban van eltemetve, amelyet minden évben megkoszorúznak... Az igazságról, hogy Petőfi itt van eltemetve nem akarnak tudomást venni... „A kihantolás után a csontok a városi szogabíró Wertheim-szekrényébe, majd kis ládikóban egy polcra került, majd 1902. október 25-én Balázs Miklós szolga és Gömöri Ferenc díszes cserfakoporsóban családi sírboltjuk mellé temették a székelykeresztúri temetőben ezzel a felírással: PETŐFI 1849. júl. 31.-1902. okt 25.

1939. április 26. majd (folytatása) 1939. június 28. Az Est. t. b.: Egy magyar ázsiakutató azt állítja, hogy a Bajkál-tó mellett megtalálta Petőfi sírját. Beszélgetés Barátosi Lénárth Lajossal, aki azt állítja, hogy megtalálta Petőfi sírját Szibériában. (A cikk az 1909-1912-es években az Ázsia-kutató Ottó von Geck expedíció - amely Szmirnától a Bering-szorosig járta be Ázsiát - tagjaként Szibériában járt Barátosival készített interjút. Barátosi Szibériában találkozott egy Vaszilij Vasziljovics Dragomanov nevű emberrel, aki unokája volt Dragomán Sándornak, aki a szabadságharc után fogolyként került oda. „...Negyedik napja, hogy Csitában ásattunk - nyilatkozik Barátosi -, amikor egy munkás azzal a meglepetéssel állt elém, hogy a Bajkál-tó északi részén a Szelinger-Szilgir folyó mentén van egy falu, amit 1850-ben elbocsátott honvéd hadifoglyok építettek. Parancsnokuk valami Petrovics nevű őrnagy volt, aki a falut Kerezs-Kőrösnek nevezte el..." Barátosi Dragomanowal együtt kereste fel Kerezs községet. Hazaérkezése után, 1913-ban édesapjával együtt Budapestre utazott és jelentést tett a Petőfi Társaságnak, valamint a Honvédelmi Minisztériumnak. Hozott négy füzetet is, amelyben volt négyszáz strófa, kb. 50-60 vers lejegyezve. Leírást hozott egy vésett betűs kőtábláról a következő felírással: „Alexander Stjepanovics Petrovics + honveg ernagi+Halva itt+1857. május 18. + Ő csinálta falut: Kőrözsöt. "1919-ben a beadványoknak már nyomát sem találta, a strófákat eltüntették. Csak húsz év múlva Az Est napilapnak nyilatkozott újra két terjedelmes cikkben. E cikket csak „két nap múlva" tudta folytatni a cikkíró, mert Barátosi súlyos betegségen esett át. A leírt Kerezs falu a Szelenger-Szilinger mellett van a Bajkál-tó közelében.)

1939. A. V. Gurevics-L. J. Eliaszov: Sztárij folklór Pribajkálja. Ulan-Ude. E kötetben jelent meg pl. a Szomorú volt az életem című „Petőfi-vers" is. Gurevics Barguzinban kezdett népdalokat gyűjteni és a lejegyzett szövegek közt feltűnt neki, hogy a hat-hét szótagnyi sorhosszúságú egyszerű versek mellett néhány tehetséges költőre utaló vers is mutatkozik. A különböző nótafák ugyanazon versek szerzőjeként néha más és más neveketjelöltek meg, Petrovics, Pefltájev, Zander, Peterfi, Petr Petrovics, Zaidner nevű dalköltőre emlékeztek.

1940. Ruszkaja Pravda (Ungvár). Ezen újság a Magyarság 1940-es számai alapján közli a „szenzációs" hírt, hogy Szibériában megtalálták Petőfi Sándor sírját. A magyar újságok is közölték a költő sírjának fényképét, amelyet Svigel Ferenc magyar hadifogoly készített 1917-ben, és ő hozta magával Szibériából egy újsággal együtt, amely közölte a költő egyik versét a következő magyar szöveggel: „Az utolsó költemény, amelyet korai halála előtt írt az oroszok körében népszerű fiatal magyar költő." Az újságban sajnos a költeménynek csupán egy része jelent meg, érdekes azonban, hogy a lap magyar nyelven közölte. A megmaradt vers utolsó két sora a következő: „Ökölben a gondolat, terv, Távol az örök hó mezején". A vers alatt Petőfi Sándor saját kezű aláírása látható, amelyet igazolt a Kornis Gyulából, Gáspár Jenőből és Vojnovich Gézából álló magyar bizottság. Azután egy dátum van - 1853, és ez a lábjegyzet: „Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar költő."

1941. június 5. Zala Megyei Élet. Abaffy László: A Petőfi-legenda nyomában. (A cikk írója Norvégiában összetalálkozott Hans Landsberger svájci származású újságíróval, aki a Deutsche Algemeine Zeitung munkatársa volt. Landberger Petőfi-rajongó volt, jól ismerte az Eleszunból és Barguzinból jövő híreket Petőfiről. A Svigel-féle fényképre így nyilatkozik: „...nem a fényképnek van itt jelentősége, hanem elsősorban annak, ...hogy megbízható tanuk állítása szerint vidéken szájhagyomány él egy ott száműzetésben meghalt magyar költőről... ha más akadályok közbe nem jönnek, elmegyek és megnézem, hogy mi rejtőzik a legenda mögött... nem értettem azt, hogy a magyar nemzet illetékes tényezői 1861-től kezdve vajon miért nem küldtek ki valakit Oroszországba, hogy a helyszínen vizsgálja felül a kérdést"...)

1956. október 7. Magyar Nemzet. Hol halt meg Petőfi Sándor? A magyar-román tudományos munkaközösség összefoglaló jelentése. A cikk közli, hogy a tudományos munkaközösség tagjai Alexandra Culcer, Szabédi László, Mircea Rusu, Barta János, V. Nyilassy Vilma és Dienes András. Az összefoglaló jelentést Lengyel József, Pap Lajos, Gyalókay Lajos és Heydte leírására alapozták és a jelentés szerint Petőfit „Fehéregyháza és Héjjasfalva feleútján, az útkanyarulaton és az országúti „kaptatón" túl levő, ma Ispánkútnak nevezett forrás közelében az üldöző lovasság beérte és dzsidával leszúrta." Mindezen megállapítások hiteles tanúk tanúvallomásai nélkül készültek. Ezután a bizottság tagjai kitüntetéseket kaptak és elhatározták egy reprezentatív dokumentációs kötet kiadását. „...A munkaközösség megállapítja, hogy a Haller József által képviselt kutatói álláspont, mely szerint Petőfi a buni Kükül-lő-híd felé menekülve megsebesült, majd - még élve - tömegsírba került, ellentétben áll az ütközet irodalmának adataival és a történeti valósággal...")

1970. Herskovics (Gerskovics), Alekszandr Abramovics: Poéticseszkij teatr Petefí (Petőfi költői színháza) Izdat. Nauka. Moszkva. Akademija Nauk SzSzSzR. P. 297. (Pp. 267-268. oldalakon Liiders orosz gyalogsági tábornok jelentése, amely bizonyosság arról, hogy vittek magyar foglyokat az oroszok. „... Az utóbbi időben ejtett foglyok nagy terhet jelentettek seregeinknek, ezért utasításba adtam a hadifoglyoknak 2 ezres oszlopokban, a Zsitomiri ezred egyik zászlóaljának fedezete mellett Tömösre irányítását, ahonnan Danenberg tábornok feladata tovább küldeni őket Bukovinába, Csernoviciba. A tiszteket elkülönítettük, hogy ne befolyásolhassák az egyszerű katonákat útközben, és visszatartottuk őket a rementúri erdőben. Bem hadsegéde és hadbiztosa, Kiss és Bicskei kivételével, akiket mint fontosabbakat, Bukarestbe küldtünk..." (Magyar nyelven megjelent 1979-ben Az én Petőfim címmel. A szerző többek között elmondja, hogyan nyomoztak Csák Gyula magyar íróval közösen a költő szibériai legendájával kapcsolatban. 1968. szeptember 17-én az irkutszki Állami Egyetem általános történelmi tanszékén gyűltek össze a Szibéria történetével foglalkozó kutatók. Arra a következtetésre jutottak, hogy Petőfi Sándor soha nem járt itt. A tudósok között ott volt Sz. F. Kovaly, a „Politikai foglyok Szibériában" elnevezésű tudományos program vezetője is. Tyivanyenko felkereste Sz. F. Kovalyt, megismertette a burjátiai archívumokban talált anyagokkal és a szemtanúk visszaemlékezéseivel. A professzor beismerte, hogy a bizottság elsiette a következtetések levonását, mivel Petőfit és nem Petrovicsot kereste.)

Illusztráció: A "megmaradt" Petőfi-vers: „Ökölben a gondolat, terv, Távol az örök hó mezején".

Látogassa meg fotósblogomat is, a fotótanut!