Folytatjuk a szibériai 48-asok, illetve a Petőfi-legendák válogatott lajstromát.
2. A következő szibériai 1849-es magyar hadifogoly történetét éppen az Új Tükör 1988. január 31-i számában írta le Kubinyi Ferenc.
Két évvel ezelőtt egy 27 órás életrajzi interjút készítettem a magyar közelmúlt egyik legérdekesebb és legkalandosabb életű emberével, dr. Feri Sándorral. A Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves, szeretetre méltó „öregúr" volt, a szó nemes értelmében... Magas kora ellenére esze úgy vágott, mint a beretva. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak...
A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe... tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés. Az 1917-es forradalmi változások után - már szabadon - Jekaterinburgba került. A fiatal Feri Sándor teljesen apolitikus alkat volt. A véletlen játszott közre, hogy kapcsolatba került a bolsevikokkal... Feri Sándor a barátjuk lett, és rövidesen már a Vörös Hadsereg soraiban harcolt egészen a tífuszig... 1920 januárjában, szerencséjére, élve lépett ki a kórház kapuján. Bolsevik barátai segítségével, mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba.
Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett... Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:
- A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt.
Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: - Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: - De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! - Csodálkoztam: - Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? - Az... - bólintott - én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. - No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: - Azóta itt élsz, mint hadifogoly? - Nem itt - mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. - Hát te magyar vagy? - érdeklődött. Bólintottam. - Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. - Hallottam hát, de hát ő elesett... - El bizony, szegény feje - helyeselt az aggastyán -, én is hallottam idekint... az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném.
Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait. Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát.
Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára... hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe.
Talán egy esztendő múlva - újra az egyetemen - egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.
3. Az „Újság" elnevezésű napilapban jelent meg 1939. július 30-án Strém István volt szibériai hadifogoly cikke: Petőfi Szibériában? Bajtársai Csitában két 48-as hadifogoly leszármazottaival találkoztak -, amelyet a következőképpen írt le:
„Az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradíciója volt: mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt.
Hogy vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kettesével, járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák s kancsukák közt... Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és Verchneudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Különben a hadifogoly meg is nősülhetett, s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáló lelkű szibériai nemzedéknek, de hírt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt.
Beszélgetés negyvennyolcas honvédek szibériai leszármazottjával: Megjártuk mi is a száműzöttek nagy szibériai útját és ott sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol - ha nem tévedek - a múlt század derekán az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval, melynek az volt a neve: Magyarov, megdobbant szívünkben a semmi mással sem igazolt bizonyosság, hogy az 1848-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül. De nemsoká|a kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh praporscsik volt, azaz zászlós, és valószínűleg csak a mozgósítás alatt vonult be mint tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek fiatalságuk miatt, többnyire nőtlenek szoktak lenni. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogoly tiszteket és míg a vonat állt - órákig, néha napokig - boldogan és lelkesen vitte lakására „honfitársait". Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre inkább sivárabb viszonyok között, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (Magyarország), miféle emberek azok a vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos, a legfontosabbat - azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről - elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említették, hogy nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is.
Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíz-tizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: „Kgye magyari?" (Hol vannak a magyarok?) „Itt vagyunk!" szóltak ki a hadifogoly-tisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszélgettek vele, azt hiszik, negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk, de hogy azt annak idején megkérdezték-e a fiúcskától, erről a dolog szem- és fültanúja nem tud...
4. A következő hadifogoly, aki tollat ragadott - és hányan voltak, akik nem írták le, csak családi körben mesélték el élményeiket! - Stelczer Lajos. Pozsonyban, 1942-ben adott ki egy kis füzetet élményeiről: „Magyarok Szibériában". Utolsó, 20. oldalán írja: „Érdekes dolgokat tapasztaltak azok, akik messzebb vidékre jutottak el... találkoztak a 48-as szabadságharc után Oroszországba hurcolt magyarok ivadékaival, heteket töltöttek burját kolostorokban."
5. Tarczali dell' Adami Géza ny. m. kir. vezérkari őrnagy a Magyar Vöröskereszt kelet-szibériai hadifoglyokat 1920-ban hazaszállító küldöttségének vezetője volt. Csak a Bajkálon túlról, Kelet-Szibériából 120 ezer magyar hadifoglyot váltott ki az állam a Vöröskereszt segítségével. Sok hadifogollyal beszélt s az 1916-os térképen (a svéd Vöröskereszt térképe) még szereplő Vengerka faluról így ír „Megváltás Szibériából' című könyve 181. oldalán: „A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik-másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica... a vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: „jóccakát, koma". - 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt."
6. Markovits Rodion: Szibériai garnizon című könyve 1927-ben jelent meg először. 1986-ban megérte 14. magyar nyelvű kiadását Budapesten. A cím alá ezt írta: Kollektív riport-regény - amellyel nyilván azt fejezi ki, hogy nemcsak saját szibériai élményeit meséli el, hanem bajtársaiét is. A 189. oldaltól érdekes részleteket olvashatunk:
„A vagonban megtudta, hogy... Kuenga mezővárosában, abban a bizonyos fűszerüzletben tényleg árulnak paprikát. Mégpedig Szegedi Róza veje árulja. Maga Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékén lakik, és egy 48-as honvéd unokája. - Különböző dolgokat meséltek a foglyok. Berezovka mellett az egyik fogoly találkozott az öccsével, aki azt mesélte, hogy van két kis magyar falu Szibériában. Már 48-ban ide került közülük néhány. A nagyapáiktól tudták, hogy 3 és 1/2 évig gyalogoltak, amíg a mostani telepre értek. Ma is tudnak magyarul. Szegedi Róza Nyikolszk-Usszuriszk vidékére ment férjhez, s leánya meg ide, Kuengára. Most, hogy eljönnek kutatni az őshazából elszakadt véreik nyomát a harcosok, nagyszerű konjunktúrája van a régi magyaroknak. A hadifoglyok felkeresik őket, különösen a tiszt urak, és elköltik náluk a pénzüket. Az okos Szegedi Róza paprikát szerzett és az igen jó portéka. Nagyon veszik a magyar hadifoglyok... Hegyi bácsi, egy szakállas mérnökhadnagy letette a szemüvegét és nehéz, lassú szívvel kezdte: - Ezt mondom én is... Nem hittétek el nekem. Most már láthatjátok... - Mit, Hegyi bácsi? - Hogy mit? Egy kicsit elvétitek a lényeget. Mert itt nem az a lényeg, hogy megkérdezitek, vajon nem került-e hadifogságba Petőfi Sándor, és hogy nem él-e valahol... Nagyon szép, hogy Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja... És szép a lelkesedés. De nem tűnik fel nektek, hogy 48 óta még mindig nem vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt senki sem arra, mit csinálnak 48-as hőseink Szibériában?... Szeretném tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk? - Hegyi bácsi hatalmas tőrt döfött a szívükbe. Kínosan fészkelődtek... itt felejtették a nagy idők tanúit... Mindenféle intézmény és megmozdulás volt, de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk 66. évét ülik ... Itt hagyták a 48-as hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort."
7. Két magyar szibériai hadifogolytól (F. és Sz. hadnagytól, illetve zászlóstól) hallott az osztrák Hermann Bönisch érdekes történeteket - majd egy Skridelszkij nevű orosz alezredes egy másik - Petőfi ottani halálával kapcsolatos - hírrel megtoldotta, s így belekerült egy bécsi újságba a segesvári csata évfordulóján (illetve 1936. július 30-án), a Neues Wiener Tagblatt-ba.
A két magyar tiszt Jakut-Szibériában, a Sziligir folyó mentén egy falura bukkant, melynek lakosai magyarul beszéltek. 1849-ben odahurcolt foglyok utódai voltak, akik „legendás küzdelmek után" telepedtek le. - Ezt a folyót, még a létezését is tagadta a szibériai M. N. Melhejev egyetemi docens, irkutsz-ki földrajztudós 1968 szeptemberében. - A. Gerskovics Petőfi-kutató írja le ezt Az én Petőfim című könyve 59-60. oldalán. Én megtaláltam - természetesen északon, Jakut-Szibériában kerestem - a 110° és 115° hosszúsági és a 65° és 70° szélességi (északi) fokok között. Pici folyócska. Azóta persze tudjuk, hogy a szovjet térképek hiányosak, elferdítettek, hamisak voltak sokszor - különösen Szibériával kapcsolatban...
Skridelszkij orosz ezredes viszont azt mondta Bönischnek, hogy ez lehetséges. Ő valamikor a jakutszki, szibériai orosz kormányzóságon teljesített szolgálatot - és szerinte, volt a kezében egy akta, amely Alekszandr Sztyepanovics Petrovics nevű fogoly haláláról szólt, emlékei szerint 1857-ben, egy Ikatovo nevű faluban. Ő - aki igen nagy irodalmi érdeklődésű és művelt tiszt volt - a fogolyban Petőfi Sándort sejtette...
Ez a hír 1936-ban úgy felajzotta Illyés Gyulát, hogy írt a szovjet írószövetségbe, Moszkvába...
8. Az Élet és Irodalom 1989. február 10-i szerkesztői üzeneteiben érdekes levelet olvastam - mely írójának három 48-as leszármazottal való találkozásáról számol be, szibériai Gulag-rabsága idejéből Rózsás János, Nagykanizsa:
„Mint az Élet és Irodalom régi olvasója szólalok meg, először hosszú évek után. Az 1989. január 20-i számban nagy érdeklődéssel olvastam Veszprémi Miklós A barguzini kísértet című cikkét. Petőfi Sándor szibériai legendájához nem tudok hozzászólni, de Gulag-beli hosszú rabságom évei alatt volt alkalmam olyan rabtársakkal találkozni, akik az 1849-es magyar hadifoglyok leszármazottai voltak. Három ilyen személyt ismertem meg, egyikükről Éltető reménység című visszaemlékezésem második kötetében (München, 1987) a következőket írtam: Egy napon, ahogy az udvaron mentem át, valaki odakiáltott a másiknak: - Kerekes! Az felkapta a fejét és odament a társához. Kétszeresen is megdobbant a szívem, egyrészt ugyanaz volt a neve, mint szegény Karcsinak, akinek a haláláról a napokban értesültem, másrészt újabb magyar honfitársat tételeztem fel abban a magas szőke fiúban. Alkalomadtán megszólítottam Kerekest, magyarul. Csodálkozva nézett rám és oroszul felelt. Kiderült, hogy színorosz. Hát akkor honnét vette a magyar nevet? Mondta, hogy a családjában az a felfogás járja, hogy valamelyik dédapja magyar volt, aki az 1848-as magyar felkelés után került ki Oroszországba, és ő annak a nevét viseli. Azt sem tudta, hogy a neve magyarul voltaképpen mit jelent... Ez a feljegyzés 1948. április utolsó napjaira vonatkozik. Mivel politikai elítéltként voltam kint, magyarral találkozni szomorú élményszámba ment a Gulagban. Érdekes volna tudni, hogy a meglévő honvédnévsorban szerepel-e Kerekes nevű 1849-ból. "
9. Az Ország-Világ 1989. szeptember 6-i számának Postaládájá-ban olvastam a következő családi legendát:
„Öregapámtól hallottam... Az I. világháború alatt Przemyslben volt vártüzér, ott esett fogságba (1916-tól 1920-ig). Hadifogolytársaival többek között azon a helyen is járt, ahol a vidék lakói őrizték a nagy magyar forradalmár költő, Petőfi Sándor emlékét. Azt ugyan nem tudták a szibériaiak, hogyan, miképpen került arra a vidékre a költő, de a temetőt meg tudták mutatni, ahol örök nyugovóra tették. Természetesen öregapám és a többiek is kételkedtek ebben, nem hitték el, hogy Petőfi éppen Szibériába keveredett. „Hol vannak az itt írt versei?" „Hát versekről mi sem tudunk - volt az oroszok válasza -, de nem is igen írhatott itt". Az ottani népek emlékezetében így maradt meg Petőfi alakja: egy teljesen ősz, összeaszott, koravén, megroskadt ember volt. Jóval öregebbnek látszott, mint amennyi valójában volt, meg is halt hamar. Nem nagyon érintkezett az emberekkel, szótlan, réveteg, búskomor volt mindig. Nagyon is valószínű: ha élve maradt a segesvári csata után, és hírül vette, hogy a szabadságharc elbukott - meghasonlott, tönkrement ember lett, olyan, amilyenre a szibériaiak emlékeztek. Czotter Gábor, Hegyeshalom."
10. A Szabad Szó 1989. augusztus 14-i számában megjelent Sebestyén László cikke: A Petőfi nimbuszát féltőknek. - Itt olvastam: „Az első világháborúban például Cibakházán telepedett le olyan orosz hadifogoly, aki egy 1849-ben fogságba vitt magyar utódjaként született Oroszországban". Megkérdeztem az adatokat a cikk írójától, s közölte velem, hogy azokat Tamáska János nevű barátjától tudja, s a hazatelepedett neve Tóth János volt - ha jól emlékszik...
11. A Magyarok című folyóirat 5. számában fog megjelenni a Csenger községben élő parasztember elbeszélése, melyet édesapjától hallott - a község helytörténeti múzeumának vezetője, Fábián László gyűjtésében. Fábián a vajai múzeumigazgató - expedíciónk tagja, Varga Béla - barátja, s feljött Pestre egy Petőfi Bizottsági ülésre. Elmondta, miről tud ez az idős ember, kinek apja Szibériában volt fogoly az I. világháborúban...
Édesapjától hallotta - kis „pulya" kora óta sokszor, a mezőn, munka közben, hogy Szibérián átutazva, Csitában sokáig állt a vonat. Az ablakban nézelődtek, s egy 90 év körüli, hosszú, fehér szakállú muzsik megáll előttük. „Ennek is hány unokája harcolhat ellenünk!" szólt egyikük. Az öreg szeméből lassan kezdtek peregni a könnyek, majd megszólalt magyarul, s elmesélte, hogy 1848-as honvéd, a debreceni csatában esett foglyul 1849 augusztusában, Nagy-Sándor József tábornok vezényelte a csatát, ők 3600-an voltak (a történelem kb. 5000 emberről tud), óriási volt a túlerő, s ő orosz fogságba került, s kihozták Szibériába, később megnősült, orosz feleságe lett, és sok gyermeke. Jöttek is az unokái és ő közben sírva hálálkodott az Istennek, hogy meghagyta érnie, hogy még életében találkozhatott magyarokkal. „Jól itthagytak bennünket!" - mondta, miközben hullottak a könnyei.
12. Farmos községben élt egy öreg néni - meséli ismerősöm Kocsisné Hegedűs Márta - kb. 1960-ban halt meg, 100 éves körül volt, tehát 1860 körül született. Gyermekeinek leszármazottai mind Farmoson élnek - a Tanácsházán is dolgozik egy közülük. Ez a Mali néni mesélte - Mártának is -, hogy édesapját 1849-ben cipelték el az oroszok Szibériába, ahol rettenetes hidegben élt, de kb. 8-10 év múlva sikerült megszöknie valahogy. Hazajött, megnősült, és sokat mesélt a borzalmas fogságáról. Az ő családjának is le kellene írnia egy újságban, amit tud ősapjukról - nevét, esetleg: hol volt Szibériában. A történelemnek fel kellene már dolgozni azt a szomorú „diaszpórát" - szétszóródást is, amit 1849-ben szenvedett a magyarság, az oroszok beavatkozása, intervenciója, majd törvénytelen hadifogolyzsákmányolása által...
Szándékosan hagytam utoljára Svigel (azelőtt Schwiegel) Ferencet és Sándor Józsefet, két I. világháborús hadifoglyot, akik külön-külön megjelentették azt a sír-fotót, melyen cirill (tehát 1917 előtti) betűs, orosz felirat jelzi, hogy ott nyugszik az Iliszunszkban meghalt Alekszandr Sztyepanovics Petrovics, aki magyar őrnagy és költő volt, s 1856 május havában halt meg...
13. Svigel Ferenc I. világháborús hadifogoly. Bakancsa talpában hozta haza ennek a sírkeresztnek és táblának a fényképét 1920-ban.
Az 1943-as brosúra szövege szerint: „A fénykép az előadó megrendelésére 1916 június havában készült." Tehát nem ő fotózta le - hiszen hadifogoly volt Verhnye Udinszkban, a mai Ulan-Udéban, ami Iliszunszktól 400 km. A Magyarság című (jobboldali) lapban volt egy ismerőse Svigelnek - Abonyi Ernő -, aki „ráharapott" a témára, és interjút, cikket írt Svigelről, s közölte a szerkesztőségbe bevitt fotót is - 1940 augusztusában. Nem lehet tudni, hogy a megjelent elbeszélésben mennyit színezett ki Abonyi - aki nemsokára egy névtelen kerekegyházi olvasó „szibériai információit" is leközli. A beszámolóban olvashatjuk:
„Petőfi Vargával együtt megszökött, de ötnapi bolyongás után elfogták őket és mindkettőjüket Omszk börtönébe zárták. Kiszabadulásuk után kőszénbányában dolgoztak, de itt Petőfi tüdővérzést kapott. Az őrnagy költő felgyógyulása után Barguzinba került, ahol 1854-ben megnősült... egy Miker nevű fogoly, aki ottlétemkor Barguzinban még élt, világosan emlékezett arra, mikor Petőfi egy Tatjána nevű ottani orosz lányt vett feleségül. A házasságukból egy fiú született, Petőfi halálát követő második hónapban."
Bár Svigelről azt írta Abonyi, hogy többedmagával személyesen elutazott Iliszunszkba, melynek temetőjében volt a sír, és a városka fényképészével fotóztatták le. De 1940-ben már állt a vita, üzlet a fényképpel és némi ellenségeskedés Sándor József volt hadifogollyal, aki 35 pengőért megvette tőle a sír-fotót készülő könyvébe. Talán Abonyi vette rá Svigelt, hogy vallja azt, hogy nemcsak hallott a magyar őrnagy költő sírjáról - s levelezés, megrendelés után megkapta a sírkereszt fényképét - hanem „személyesen járt és látta a sírt." Így nagyobb lesz a hitele Sándorral szemben...
És lám: senki sem gondolt arra az egyszerű dologra, hogy a sírokon csak ez áll: „itt nyugszik". És általában mindenki ott nyugszik, abban a városban - ahol meghalt. Csak akkor írják rá a halála helyét - ha nem ott van eltemetve. (Pl. Rákóczi kassai sírján ez áll: meghalt Rodostóban.) Vagyis: a Petrovics-síron azért állt ez a szöveg: meghalt Iliszunszkban - mert nem az iliszunszki temetőben temették el...
Tjivanjenko és Djomin - a két szibériai kutató - először is nagynehezen találta meg Iliszunszkot - mai neve Eliszun. Burját-mongol falu, lakói oroszul se tudnak, buddhisták, mongol betűkkel írnak. A múlt században - egy útleíró szerint - jurtákból állt, és szép lámakolostora volt. Sem oroszok, sem külföldiek nem laktak ott, csak a rabok építettek ott egy faépületet (posta? rendőrség?) a folyó túlsó oldalán - a múlt század közepén, a mai 80-90 évesek dédapái, nagyapái idejében. Száműzötteket amúgy is csak orosz városokban, falvakban telepítettek le, hogy jól tudják ellenőrizni őket. Magyarok még csak véletlenül sem éltek ott. De mivel kétszer is említette a Svigel-interjú, hogy Barguzinban „megnősült" és fia született - elkezdtek ott kutatni - s ott egymás után jöttek elő a századeleji elbeszélések, az öregek meséi - a néprajzosok régi lejegyzésében - Petrovicsról, a tüdőbeteg külföldi rabról, aki verseket szavaltatott, a falu népének színielőadásokat rendezett, akit nagyon veszedelmes politikai fogolyként kezeltek, kb. 15-en hozták a faluba - kihallgatták azokat is, akikkel beszélni szokott. Fekete, bajuszos, sovány ember volt. Transzvánban (Transzilvánia-Erdély!) harcolt a királya, Franz ellen, igazi neve Peterfi volt.
Így erősödött meg a hit, hogy Barguzinban, és nem Eliszunban van eltemetve. A Morokov testvérek szerint Küchelbecker (Karlics) közelében van a sírja (három év differenciával haltak meg, a dekabrista 1859-ben, de ők összekeverték haláluk sorrendjét.)... Egyébként a házasságnak semmi nyoma - nem is vehette volna el, s nincs is dokumentum - csak az öregek mondták, hogy „tudtuk, hogy az Annuska fia őtőle volt". Maria Morokova is csak „szállásadónőjének" nevezi Annuskát. De a nyomok a barguzini lány története nyomán vezettek végképp Barguzinba...
Nem kell haragudnunk Svigelre, ha messziről jőve, s várva Sándor József támadását, hogy „ő a hiteles tanú" - egy kicsit megtoldotta az információt azzal, hogy „állt a sír mellett." Ő Berezovkán volt fogoly - ez ma Ulan Ude (Verhnye Udinszk) külvárosa. A fotót postán kaphatta - dolgozott a svéd Vöröskereszt ottani állomásán is, mivel perfekt német volt. A nagy városba befutottak a hírek - s a magyar sír híre is eljutott odáig...
14. Sándor József világháborús hadifoglyot hagytam utolsónak, aki 1941-ben megjelent könyvében: Nemes Petőfi Sándor költőnk Szabadszálláson született és Szibériában halt el - közölte a Svigeltől vásárolt fotót, bár csak a sírfelirat-tábláét, s az is elég halvány: Svigel brosúrájában jobban olvasható - nyilván utána fotóztatta és azt adta csak el... De Sándor József - nyomdász volt ő is, mint Svigel - azzal, hogy több példányban megjelent könyvbe tette bele a sírfelirat fényképét, szintén igen nagy szolgálatot tett a kérdésnek.
Illusztráció: a Svigel-féle sírfotó részlete
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése