Második irodalmi "inkognitóm" története ugyancsak Budapesthez kapcsolódik, de már a rendszerváltás után, pontosabban 1990 márciusában esett meg.
Történt, hogy az emlékezetes, forrongó januári napokban az azóta megszűnt, de akkor még igen népszerű Ország-Világ magazin (a magyar-orosz baráti társaság éltette, ha jól tudom, de nyitottságával népszerű volt a magyar olvasók körében) főszerkesztője felcsörgette a Romániai Magyar Szót és a főszerkesztővel kívánt beszélni.
Akkoriban, a rendszerváltó fordulat után, amikor a pártlap Előréből országos "demokratikus lapot" csináltunk, önmagától adódott a megoldás, hogy ne válasszunk magunk közül főszerkesztőt.
Az alakuló ülésen, amikor kiadtuk a régi főszerkesztő útját, azt javasoltam: mivel az életnek mennie kell tovább, s pillanatnyilag csak azok vagyunk itt, akik voltunk és vagyunk, egyezzünk ki abban, hogy a folyó ügyek intézésere átmenetileg egy 5 személyből álló tanácsot választunk a lap élére, amelynek tagjai egyforma jogi felhatalmazással bírnak, de csak közösen dönthetnek - igaz, nem a hirtelen divatba jövő konszenzussal, csupán csak többségi szavazattal.
Miután ezt az elvet, némi vita után sikerült keresztülvinni és elfogadtatni, következett az „ötök” megválasztása. Hiába döntöttem el magamban egy nappal korábban, hogy többé vezető beosztást nem fogadok el, az ötösfogat egyik tagjaként muszáj volt meghajolnom a köz akarata előtt. Reméltem, hogy a tanácson belül mindenek előtt dolgozni fogunk, nem főnökösködni, és a minden helyzetre kötelező konzultálás révén sikerül majd kellően egyensúlyban tartani egymást és a dolgokat.
Mivel a váratlan telefonhíváskor az ötös fogatból éppen én voltam kéznél, nekem adták át a kagylót. Bemutatkoztunk, s a budapesti kolléga mindjárt lelkesen el is mondta hívásának célját: meghívna személyesen a magyarországi választások idejére, cserevendégként, hogy első kézből tudósíthassuk lapunkat az első demokratikus választásokról.
Még megjegyeztem annyit, hogy nálunk nincs főszerkesztő, egyforma jogkörrel, közösségként öten vezetjük a lapot, de úgy látszik, mindez nem volt eléggé érthető a kolléga számára. Így történhetett, hogy az a versösszeállítás, amit tőlem közöltek, s amelyért még ottlétemkor honoráriumot utaltak ki, hazautazásom napján úgy jelent meg, hogy a felvezetőben főszerkesztőnek tituláltak. A helyzet azért is kínos volt, hiszen a lap járt a szerkesztőségbe, s az ötösfogat többi tagja joggal hihette azt: Budapesten képmutatóan megjátszottam a főszerkesztőt. Sokáig töprengtem azon, mondjam-e el nekik, hogy mindez véletlen, félreértés eredménye, vagy ne legyek én az, aki hirtelen mosakodni látszik. Azóta se hozta szóba senki az elírást, s bár sejtem, hogy egyik-másikuknak azért feltűnt, a hallgatás leple borult az esetre. Most viszont, a közölt oldalnyi verssel együtt - elmeséltem...
*
Vendégünk:
CSEKE
GÁBOR
A kitűnő költő,
a Romániai
Magyar Szó című,
Bukarestben
megjelenő
napilap
főszerkesztője
a közelmúltban
szerkesztőségünk
vendége volt.
Verseiből
ő választotta ki
olvasóinknak
az alábbi
„négysorosokat".
Négy sorban a világ
négy sorban a világ olyan mint a
hiányzó fogsorunkról vett minta
tiszta a rajz precíz a szándék
hiányzik belőle a világvég
Első gondolat
a megrakott szekér öröme
akár az első gondolaté
kikívánkozik
aztán mégis bennünk reked
Tűz körül
farsangi tánc a tűz körül
búcsúzó tél míg lángba dől
füstben és fényben születik
minden mi velünk kitelik
Valahogy így
madárrikkantás a kertben
felvonuló vihar a falu fölött
valahogy így készül az ember is
a döntő ütközetre
Régi fénykép
még romlatlan minden ezen a tájon
még munka a munka és fű a fű
úgy zengenek ifjú korunk húrjai
bennünk mint csöndben a mesterhegedű
Óvárosi dél
a megtört csend sebe kacajban ázik
fásli rajta az óvárosi dél
eget tartó életünk orgonáján
acél sípokat próbálgat a szél
Világnak háttal
a mozdulat mely kiválaszt tiéd
világnak háttal kéz a zsebben
nem tudni sírsz vagy fütyörészel
vagy bement valami a szemedbe
Táncszó
páros ütemtől döndül a deszka
hangja pora felszáll majd megül
aki az életet választja társul
sose maradhat egyedül
Fasors
ágait égbe mártja
törzse a föld mélyéig ér
fent karcsú szél a barátja
lent a trágyásszekér
Világszélen
a fű kopott már már csak emlék
a hárfán álmodnak az ujjak
állj meg a világ szélinél
a mélyben szunnyadó erők alusznak
Önsúly
lefelé mindig lefelé
húzza önsúlya a világot
az ember mégse boldogul
azzal mi az ölébe hull
Jégdarabok
eláll a lélegzet a szó
az áruló a kifacsarható
ha mégis dalra vágyol
jégdarabok hullnak a szádból
Haladék
még pihennek a füst ablakai
nem indult be a kormos égi játék
minden meleg nap kegyes haladék ajándék
Reggel
hályogos szemmel néz a táj reánk
mint sírás után az anyánk
ha jő a józanító reggel
koccanó tejesüvegekkel
Megjelent: Ország-Világ, 1990 március. Fotó: Horváth Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése