Mielőtt megismer-
kednénk a barguzini Petőfi-expedíció főbb szereplőivel, nem árt, ha áttekintjük röviden azokat a történeteket, eseteket, amelyek valószínűsíthették a költő Szibériába hurcolásának esélyét.
Kéri Edit budapesti színésznő, aki amatőr történészként és sajtólevelezőként, mint a Megamorv Petőfi Bizottság aktív tagja vett részt a barguzini expedícióban, az elsők között jelentette meg a barguzini kutatáshoz fűződő emlékeit és élményeit. 1991 májusának elején ő volt az első, akivel a Barguzinban jártak közül sikerült találkoznom, s mindjárt meg is ajándékozott az 1990 februárjában megjelent, Petőfi Szibériában?! (Eötvös Kiadó) című könyvével. A munka, bár kapkodva és szeszélyesen ugrándozva a témák, események és idősíkok között, amúgy alapos és adatgazdag összeállítás, egyfajta munkanapló, amelyet Kiszely István, az expedíció magyar antropológusa később így értékel:
"A kötet írója jó tollú újságíró-színész, akit túlfűtöttséggel vádolnak, pedig ő volt a barguzini kutatás egyik elindítója, Morvai Ferenc felkérője és maga is részt vett a barguzini expedíciókban... Részletesen közli a szibériai Petőfiről szóló megjelent eddigi adatokat, majd leírja, hogyan próbálkozott mecénásokat szerezni... Bemutatja az expedíciós stáb tagjait, majd az expedíció kialakulását, munkáját. .. Részletes leírásra kerül a nyári expedíció pontos előkészítése, a hely kijelölésének elvi és gyakorlati elgondolása. Kéri Edit jó tollal leplezetlenül és kozmetika nélkül tárja az olvasó elé a tényeket, a hibákat és mindazt, amit az újságok nem közöltek. Teljes háttérinformációt ad..." (Kiszely István: Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben. Extra, 1993)
Ha szakmájának jeles művelője állítja ezt egy lelkes amatőrről, hinnünk kell neki, ezért is választottam a Szibéáriába került magyar harcosok legendáriumának ismertetésére könyvének néhány összefüggő részletét.
*
A múlt században (a XIX. századról van szó - CsG) már voltak rá nyomok, hogy sok erdélyi foglyul ejtett társával együtt Petőfit is Szibériába vitték. De igazán az első világháborúban tömegesen Kelet-Szibériába, a Bajkálon túlra, szinte a kínai határ mellé, Csitába és még tovább, Verhnye-Udinszkba (Ulan-Udeba), annak kis Berezovka nevű táborába (a fabarakk tábor ma is áll, láttuk áprilisban) került sok magyar hadifogoly hozta a hírt 48-as öreg magyarokról, meg leszármazottaikról - és a Petrovics - Petőfi sírról.
Hivatalos, levéltári iraton nem került elő eddig a Petrovics Sándor név...
Egy, Petrovicsot személyesen ismerő szibériai 96 éves analfabéta parasztasszony elbeszélését szórul-szóra közlöm - mert minden Petőfi-kutatónak óriási ösztönzést adott a további kutatáshoz. Érdek nélkül, fogalma sem lévén arról, hogy kiről beszél, elmondta egy kíváncsi néprajzkutatónak, Eliaszovnak mindazt -1937-ben -, amit a dekabrista felkelő, az ott, Barguzinban meghalt és eltemetett Mihail Küchelbeckerről, és titokzatos, idegen, fekete, sovány, bajuszos barátjáról, Petrovicsról tudott. Mint néprajzi anyag is csemege - a néni színesen, ízesen tudott előadni, és szellemileg teljesen ép volt. 1841-ben született, 10-11 éves lehetett, amikor megismerte a nagy kíséret, kb. 15 ember által odavitt rabot, Petrovicsot. A néprajzkutató gyorsírással jegyezte minden szavát.
"Ennek az embernek, bár sokáig élt közöttünk, mégsem tudja senki rendesen sem a keresztnevét, sem a családi nevét - mesélte Maria Morokova. - Olyan idők jártak, nem tehettünk róla. Hanem ezután elmondom maguknak, hogy Petrovics itten sok emberen segített. Ő maga orvosságokat csinált, és azután ingyen szétosztotta. Mindenféle nyavalya gyógyításához értett és a betegek mindahánya úgy jártak Karlicshoz, meg őhozzá, akár egy doktorhoz. Ezért is emlékszünk rá ezen a vidéken. Ehol a bátyám, aki is őt jól ismerte, és tudta róla, hogy jó ember volt, meg az egyszerű emberekkel barát módra viselkedett."
Egy szibériai analfabéta asszony mesélte ezt! És a néprajzost, Eliaszov professzort akkor elsősorban a cár ellen lázadó dekabrista érdekelte, aki ott halt meg a faluban! Morokova pedig bátyjával, Pávellel sajátmagától kezdett beszélni „Karlics", azaz Mihail Karlovics Küchelbecker barátjáról, a másik, külföldi politikai száműzöttről. Keverednek az elbeszélésben orosz tajgák, és magyar szabadságharc, Gábor Áron, magyar népfelkelők és orosz muzsikok - de Ferenc József neve németesen, mint Franz - és Miklós cárral kötött szerződése - történelmi valóság! Egy biztos: magyar ember volt ez a Petrovics és 48-as forradalmár, akit súlyosan megsebesítettek, s eszméletlen állapotban fogságba hurcolták Erdélyből Szibériába! Nem nevezte magát Petőfinek: nem volt ál-Petőfi!
Most pedig tizennégy könyv- és újságcikk-nyomát mutatom be 1849-ben Szibériába hurcolt magyar hadifoglyoknak...
1. Elsőnek Karikás Frigyes novelláját közlöm, A járatos ember című kötetéből, címe: Miszter-Gázi. Bár a műfaja elbeszélés, de Karikás Frigyes saját élményét írta le.
Miszter-Gázi
Valahol Vlagyivosztok körül, a szennyes Usszuri folyó partján, csendes pravoszláv temető fekszik...
A világháború kezdetén rengeteg új sírral telepítették be Távol-Keletet, rengeteg magyar sírral. A tintaceruzával pingált fejfák alatt magyar emberek pihennek. Közösök, honvédek egyaránt, s talán sejtelmük sincs arról, hogy a régi temető északi sarkában, egy habarovszki örmény kereskedő és egy usszurijszki kozák között, valami egészen rendkívüli felirat alatt, horpadt, dudvával benőtt sírban is magyar ember pihen. Bár a mohával benőtt egyszerű pravoszláv kőkereszten az írás szó szerint azt állítja, hogy:
Itt nyugszik az Úrban
ANDREJ IVANOVICS MISZTER-GÁZI
Született 1824-ben ismeretlen helyen
Meghalt 1895. július 10-én.
Béke poraira
A temetőben való jártamban-keltemben néhány hasonnevű sírra altam. Itt nyugszik többek között az öreg Andrej Ivanovics élettársa, Jevdokina Tyimofejevna Miszter-Gázi, lánynevén Geraszimova, 1833-ban született, s meghalt 1901-ben. Van itt egy másik Miszter-Gázi is, kétségtelenül a fenti házaspár fia, Kari Andrejevics, aki a fejfa szerint az orosz-japán háborúban szerzett sebeiben halt el 1905. december hó 2-án.
Akad ezen a környéken élő Miszter-Gázi is. Ilyet találtam Razdoljén, a kozák divizió kovácsműhelyében. Hatalmas, tüzes, fekete szemű, kackiás magyar bajuszos kovácslegény, fia a japán háborúban elhalt Kari Andrejevicsnek s unokája az öreg családalapítónak.
Paszkievics tábornok kozákjai 1849-ben több ezer honvédet hajtottak el a magyar földről. A fogoly honvédek útját követni lehetetlen. Kétségtelen azonban, hogy egy részük Szibériába került. A Tobol folyón az 1850-es évek elején szállítottak északra magyar honvédeket. Öreg szibériai lakosok mesélik, hogy a Léna déli torkolatánál is találkoztak magyarokkal ezekben az években. Járt magyar honvéd az Angarán is, sőt egy részük magába Irkutszkba is elkerült. Az angarai csoportban, amelyről a legtöbbet tudunk, volt néhány honvédtiszt is, akikre a monda szerint nem terjedt ki a munkakényszer. Ehhez a csoporthoz tartozott egy Mesterházy András nevű honvéd strázsamester, aki valószínűleg valamelyik honvéd huszárezredben gyógykovácsként szolgált, mert az Angarán is „kursmid" volt az uráli kozákok Bajkál-környéki telepein. Az akkor még fiatal és daliás strázsamestert minden valószínűség szerint Erdélyben fogták el, minthogy a társai is Erdélyből kerültek ide.
Mesterházyról azt is tudjuk, hogy az a kozák, aki elfogta, elöljáróban kénytelen volt fejbeverni a hadfit valami puskatussal vagy mivel, minthogy András vonakodott a fogságtól. Bizonyos, hogy eszméleten kívüli állapotban fogták el és hogy évtizedek múlva is panaszkodott néha innen eredő fejfájására. (Egyéb baja sem volt az öregnek hosszú éveken át.)
Hogy az uráli kozákoknál meddig dolgozott, azt nem lehet tudni, ő maga azt írta erről, hogy „a nagy koleráig éldegéltem ottan"... Bizonyos azonban, hogy a Mesterházy által említett „nagy kolera" alapos kárt tehetett az ottani honvédség nem egészen zárt társaságában. András bácsi a kolera idején elhalt magyarok között említi például Cégler (vagy Cigler) felcsert „szerető nejével és apró családjával", Káhán Lajost a „nagyobbik fiával", amiből következik, hogy a magyar honvédek ezen a vidéken családot alapítottak, s hogy a „nagy kolera" idején már „nagyobbik fiuk" is volt. Kissé érthetetlen, amit egy magyar honvédről, valami Bitter János nevűről állít, nevezetesen, hogy a „muszkáknál bíráskodott" és „kegyetlenül rossz ember volt". Általában András bácsi nem sok dicsérettel emlékezik vissza társaira. A három életben maradt angarai közül például, valami Korocsányi Gábor (vagy talán Karácsonyi Gábor) nevű honvéd hadnagyról azt állítja, hogy „kurafi" volt, és hogy őt beárulta a jövendőbeli ipánál, valami kozák altisztnél, akinek leányát szerette volna nőül venni, - hogy neki mármint Mesterházynak, odahaza Magyarországon felesége és gyermeke van. „A jányt ugyan megkapta a tetves - írja Korocsányiról keserűen -, de én a kezem levettem róla mindörökre." A másik életben maradt társa, Boró tüzér volt, akit nem sokkal „a nagy kolera" után egy kocsmai verekedésben vertek agyon a cigányok. Tudott dolog, hogy elpusztult bajtársait András bácsi tisztességesen eltakarította, persze a maga módja szerint. Bizonyos, hogy minden esetben elmondott egy miatyánkot és egy hiszekegyet, elénekelte azt a pár kálvinista zsoltárt, amire még éppen emlékezett, s göröngyöt vetett az elhunyt koporsójára. Így temette el gyors egymásutánban társait vallásra való tekintet nélkül, így a katolikusokat, de így a zsidó felcsert is.
Hogy meddig élt ezen a vidéken, azt csak körülbelül lehet megállapítani, bizonyos azonban, hogy a „manifesztum idején" (az 1861-ben II- Sándor cár által kiadott jobbágyfelszabadítási dekrétumról van szó) még Irkutszk körül járt. Távol-Keletre egy von Buhle nevezetű kozák rittmeiszter vitte magával. Ezt a von Buhlét András bácsi rettenetesen gyűlölte, a vele kapcsolatban fennmaradt írás és monda valami vég nélküli tüzes magyar káromkodás. A kétségtelenül porosz származású kozák századost „veres seggfejű embernek" és „tokos latornak" nevezi. A gyermekei előtt pedig azt állította róla, hogy az "egy nyemecki zsopa", ami magyarul erősen sűrített kifejezése az írasban említett két megnevezésnek. Ezt a megkülönböztető ellenszenvet aligha lehet mással magyarázni, mint azzal, hogy ez a von Buhle tette végérvényesen tönkre a fiatal honvéd strázsamester szép csengésű magyar nevét. A nyikolszk-usszurijszki garnizonkomandón ugyanis von Buhle regisztáltatta a magyar honvédet, mégpedig Mesztergázi Andrej Ivanovicsnak... Évtizedeken által veszekedett a nevéért, járt a különböző hatóságok nyakára, de hiába. Végre sok esztendei utánjárással elérte, hogy valamelyik ostoba bürokrata kettéválasztotta a szerinte törvénytelenül hosszú nevet, így lett aztán Mesterházyból Miszter-Gázi. Az öregúr köpött egy nagyot, s megadta magát a sorsának.
Az első munkahelye itt szintén a kozák divíziónál volt. A végeláthatatlan istállósorok közepén állott ez a műhely, amelyet András bácsi tett híressé. Alig pár hónapnyi tevékenykedése után Nyikolszk-Usszurijszkban csoda történt: a legtősgyökeresebb kozák kovácsok elkezdtek „magyarul" kovácsolni. Az 1860-as évek közepe óta itt nemcsak a katonaműhelyekben, hanem néhány civil kovácsnál is „abzeccolnak". Olyan cifrán verik az üllőt, akárcsak Dorozsmán, csak a „franciás hiccnél" csinálnak egy kis hibát néha, de az orosz, monoton, szakadozó kalapácstaktusnak itt nyoma sincs sehol. Friss, pattogó üllőritmus kapott itt lábra s egy csomó színmagyar kovácsritmus vert gyökeret... De átalakította a műhelyt is... Miszter-Gázi után, egészen a modern fogaskerekes fúrógép térhódításáig, jó magyaros „kurblival" fúrtak. A kéziszerszám is magyarosodott...
Az angarai sikertelen kísérlet után Miszter-Gázi itt házasodott meg. Egy jómódú gyertyaöntő mesterember lányát vette nőül, mégpedig huszárosan regényes körülmények között. Geraszimov Tyimofej Sztyepanovicsnak öt fia és egyetlen leánya volt, Jevdokija, akit az öreg mester nagyon szeretett s éppen ezért nagyon rangosan adta férjhez valami Bogoljubov nevezetű volt stabskapitányhoz. A kapitány ugyan vagy húsz évvel idősebb volt a szép Jevdokijánál s kizárólag a rangjából élt, azaz az öreg gyertyaöntővel tartatta el magát. Emellett részeges volt s a menyecskével kegyetlenül bánt. Gyakran előfordult, hogy a hajánál fogva hurcolta végig az utcán. Egy farsangi estén, a Szoldatszkaján, éppen egy ilyen hajánál fogva való utcai sétán, Miszter-Gázi beleavatkozott ebbe a szorosan vett családi ügybe, kiszabadította a holtrészeg kapitány kezéből a nőt, mégpedig igen határozottan, és egyszerűen hazavitte a Szoldatszkaján lévő lakására... Itt éltek aztán esztendőkön át bagóhiten, de nagyon boldogan, míg végre 1873. február 9-én, Bogoljubov halála után, és miután Mesterházy áttért a pravoszláv hitre, hivatalosan is megházasodtak. Ekkorra azonban három fia és két lánya volt már az új házaspárnak. Tyimofej Sztyepanovics eleinte dúlt-fúlt mérgében, átkozta egyetlen lánya istentelenségét, de az unokák növekedése arányában elpárolgott a vén vallásos ember fejéből a harag, a hivatalos esküvő után pedig az egész város mélységes csodálkozására, szép nagy házzal, műhellyel és állítólag nagyon drágán vásárolt szabadságlevéllel ajándékozta meg az idegen országbeli vőt. Miszter-Gáziék szemlátomást tollasodtak, s ebben az arányban nőtt a 48-as honvéd tekintélye is, s az öreg Geraszimov halála után ő lett a gyertyaöntő család közkedvelt, elismert feje...
A Miszter-Gázi féle műhely egy-kettőre felvirult, s az usszurijszki és környéki népek kedvelt találkozóhelyévé lett. A kozák szekerek légiója állott folyton a műhely előtt, ahol András bácsi három fiával és négy idegen mesterlegénnyel négy tűzből dolgozott. Nagyon messziről hordták ide a lovakat vasaltatni, gyógyítani. Én magam beszéltem még 1916-ban is emberekkel, akik még mindig csodálkozó tisztelettel beszéltek Andrej Ivanovics művészetéről. Egy Szaltikov nevű öreg kozák azt mondotta például, hogy az öreg Andrej sem lehetett közönséges halandó, hogy őt az Isten „a sok emberi szenvedés jutalmául" csodálatos hatalommal ruházta fel. „Varázsló volt az fiam" - mondotta nekem és az egyik Mesterházy unokának... Hordtam én neki mindenfajta állatot. Tehenet, disznót, sőt egyszer a kutyát is elhoztam hozzá. Valamennyit meggyógyította, de pénzt a gyógyításért nem fogadott el. Ezt így parancsolta neki az Isten. A vasalás árát viszont jól megkövetelte...
Egy öreg usszurijszki tímármester meg azt állította, hogy András bácsi az embereken is felcserkedett. Kitűnően tudott fogat húzni...
Miszter-Gázi valami ezermester féle lehetett, aki mindenhez értett... András bácsi „csendes, nyájas beszélgetés közben" húzott fogat, holott köztudomású, hogy oroszul holta napjáig se tanult meg rendesen. A hivatalos írások alá a nevét mindig magyarul írta, minden oroszos hangzást elvetve, egyszerűen Mesterházy Andrásnak. Minden feljegyzést magyarul írt bele egy sárgult lapú vastag könyvelési főkönyvbe, anélkül, hogy dátumot, vagy helységnevet említett volna. Tudós ember legyen az, aki eligazodik benne. Itt tartotta nyilván adósait, mégpedig így, hogy: Szergej Petrovics huszonegy, és semmi más. Hogy mi a vezetékneve ennek a Szergej Petrovicsnak és miért adós, és hogy ez a huszonegy rubel-e vagy csak kopejka, ezt csak András bácsi tudhatta. Ugyancsak ide írta be legtitkosabb gondolatait, amit természete szerint alig mondott volna el valakinek.
„Jevdokijának hívják a nejem - írja például -, bár tiszta muszka, mégis erősen szeretem. Az édesanyámnál is jobb." Másutt azt írja: „Dunyáska esmét fiúgyermeket szült, áldja meg érte a jó Isten. A gyermeket Károlynak keresztelem, a kicsi ecsémról. Éppen akkora purdé mint a' vót, amikor csatába mentünk." Családját szerethette, bár egészen másképpen viszonylott leányaihoz, mint a fiúkhoz. Az egyik lányát „lelkem Boriskámnak" hívta, a másik pedig „Katica bogárka" volt. A feleségét dédanya korában is Dunyáskának hívta, almából és egyéb gyümölcsből valami borfélét kotyvasztott, amiből úgy nagy ünnepek alkalmával néha két litert is megivott. Ilyenkor aztán vontatott, szomorú magyar nótákat énekelt hosszú órákon keresztül, amit a család kötelességszerű ájtatossággal hallgatott végig, minthogy meg voltak győződve arról, hogy az öregúr a maga furcsa nyelvén zsoltárokat énekel. Pedig az öreg egyáltalán nem volt vallásos. Bár az egyetlen magyar könyv, amit egész életén át olvasott, egy nagy Biblia volt. Viszont a család azt állítja, hogy úgy néha ebéd után, amikor az öreg felrakta az okulárét és kezébe vette ezt a könyvet, könnye fakadásig sokat nevetett s ezért a család meg volt győződve, hogy ez a vastag fekete könyv az öregnél valami jó adomagyűjtemény lehet...
A hatóságokkal egyetlenegyszer gyűlt meg a baja, amikor a nyolcvanas években egy Vereboj (Verebély? - K.E.) nevű szökött száműzöttet rejtegetett a lakásán, akiről nagy tisztelettel beszélt esztendők múltán is. Az egyik szomszédja, valami Sztyepan nevű ukrán paraszt feljelentette, mire nagy házkutatásokra és zsandárjárásokra került sor Miszter-Gázi portáján, de a száműzött akkor már túl járt a kínai határon. András bácsit sokáig hurcolták érte, míg végre valami kozák ezredes húzta ki az öreget a csávából. Ennek a Sztyepan nevű szomszédnak azután nemsokára tövig égett a szép nagy háza, de a család ma is azt állítja, hogy András bácsinak ehhez a tűzhöz az égvilágon semmi köze se volt, bár ezt nagyon nehéz elhinni.
Fönnmaradt a 90-es évekből egy fakó családi fénykép is. Közönséges fotográfia, amilyet csak falusi fényképészek tudnak összehozni. A kép közepén ül a családfő, két nagy kezét térdén nyugtatva, ugyanígy a felesége, s jobbról, balról a fiúk, a lányok családostul. András bácsi ott ül a nagy orosz család közepén, pedig amilyen orosz a család, éppen olyan magyar a családfő. Hosszú, lelógó harcsabajusz, rövidre nyírt deres haj, apró, kialvó fekete szemek. Valami kabátféle fedi a felsőtestét, magyaros fehér ing, minden nyakravaló nélkül.
Amilyen zajos események űzték ide, a világ túlsó végére, olyan csendesen költözött által a másik világra... Az összerágott pipacsutora egyszer csak kiesett az erős fekete fogak közül és Mesterházy András meghalt.
Mesterházy András ivadéka alighanem tovább virul a Távol-Keleten. Az egyetlen, akiről valamit tudunk, az Andrej Karlovics Miszter-Gázi, a razdolnojei kovácslegény, aki állítólag hű képmása a magyar nagyapának. A háború végefelé ezt az Andrejt becsukták, „az ellenséggel való cimborálás" címén, ami abban nyilvánult meg, hogy tűzön-vízen keresztül védte azt a magyar hadifogoly kovács-csoportot, amelynek csoportvezetője volt. Egy alkalommal, amikor a műhelyparancsnok őrmester mellbe verte az egyik öreg magyar kovácsot, az ifjú Miszter-Gáziban felébredt a szabadságharcos demokrata, a 48-as nonvéd-strázsamester nagyapa, s egy lórúgásnyi pofonnal terítette földre a fegyvertelen öregemberen vitézkedő zupást. A cári haditörvényszék persze tüstént vérért kiáltott s elrettentő példát akart statuálni. Elkésett. A fogoly Miszter-Gázit a forradalom kiszabadította börtönéből... Meghalni pedig úgy halt meg, mint az apja, a távol-keleti tartományba betört japánokkal való harcban, egy vörös-partizán lovasszázad élén. Az usszurijszki csendes temetőben pihen tehát Mesterházy András, a messzire elkallódott Kossuth-katona, a nagy magyar szabadságharc hőse...
Talán élnek még Magyarországon olyan Mesterházyak, akik büszkén vállalják ezt az atyafiságot, mi mindenesetre András bácsit a magunk derék ősének valljuk s ezért tesszük az írást kegyeletünk babérkoszorújaként a dudvával benőtt távol-keleti sírhalomra.
*
Eddig a Karikás Frigyes sztorija, a többi 13 történetről majd holnap...
(Illusztráció: Maria Morokova és Pavel Morokov, akik a titokzatos Petrovicsról meséltek Eliszunban * Jakab András fotója)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése