Az alábbi írással ma elindított történet nem tegnap és nem is tegnapelőtt kezdődött. Pontosan akkor indult meg a téma belső órája, amikor Petőfi (született Petrovics) Sándor nevezetű meglátta a napvilágot.
Hogy ezzel az emberrel valami nincs rendjén, mindjárt az elején beigazolódott, hiszen annak ellenére, hogy talán nincs is olyan költőnk, akiről annyit írtak volna össze, mint róla, máig nincs megnyugtató válasz arra, hogy hol született. Illyés Gyula könyvében (Petőfi Sándor) egyértelműen Kiskőröst tekinti a bölcsőhelynek:
"Künt harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés: ez indítja meg előttünk is a cselekményt.
Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától, egy kicsi, feketehajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul jajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne.
Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvre, magyarul szűrődtek ki fogai közül.
Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték; megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen; igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő..."
A másik kortárs, Majdnem kizárólag Petőfire szakosodott íróember, Fekete Sándor ugyancsak elfogadja Kiskőröst szülőhelynek (Így élt Petőfi Sándor), de jelzi a jogosnak tűnő vita lényegét is:
"Itt keresztelték meg ötévi házasság után született fiukat Alexander, vagyis Sándor néven, amint azt a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyv megsárgult lapjain ma is olvashatjuk, mégpedig 1823. január 1-jén.
Ennyi az, ami Petőfi Sándor születéséből vitathatatlan adat. A többi körül – a születés pontos helye és időpontja körül – máig sem szűnő viták folynak. Időszakonként, mint az árvíz, „szülőhelyviták” söpörtek végig az egész országon. Nincs itt mód e viszályok részletes ismertetésére, annál is kevésbé, mert bármerre dőljön is el Petőfi születésének oly sok szenvedélyt felkavart kérdése, mindez nem érintheti az ő költői jelentőségét.
Az „évszázados pert” az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskun föld szülöttének mondta magát, két ízben pedig közelebbről Félegyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi saját kezűleg írta be „Kis Kőrös-t. Okkal vitatható a január 1-jei időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon. Márpedig január 1-jei vagy szilveszteréjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk.
Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés általában elfogadott, de nem lehet kizárni a szabadszállási vagy félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-jén, hanem előtte legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot."
Okoskodásból most elég is ennyi, hogy láthassuk: nem csak verseivel, halhatatlan szellemével írta a szívünkbe nevét Petőfi, hanem életének kifogyhatatlan, nagy talányaival.
És itt elérkeztünk a halálához. Mert gondolom, azzal ma már mindenki egyet ért, hogy fiziológiailag a költő, így vagy úgy, itt vagy ott, ekkor vagy akkor, de azóta mindenképpen és végleg elszámolt az élettel. Ma pedig még mindig nem lehet bizonyosat tudni: mikor, hol, miképpen történt, ami biztosan és visszavonhatatlanul megtörtént.
A halál gyakorta visszatérő motívum Petőfi költészetében: gyászversei borongós hangulatán túl a fiatal embert élénken foglalkoztatta az elmúlás ténye és mikéntje. Az ember könnyen elhiszi, hogy az alanyi költő a versben is mindig és minden körülmények között magáról beszél. Mintha állandó önéletrajzot írna. Még akkor is, ha életében a halálát, a temetési ceremóniáját igazgatja, rendezgeti.
Jókai Mór felejthetetlen és kikerülhetetlen emlékezésének végén (Egy magyar költő életéből) csokorba is fogja a vonatkozó idézeteket, de csak néhányat említek:
„Ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönnyezetlen szemfedő borúl,
S ültetni nem fog senki egy virágot
A sírra, a mely rajtam domborúl.
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat…”
*
„… Te fergeteg jöjj…
S szórd el csontommal hírem, nevemet,
Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyen
Megátkozott teremtmény létezett!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Véres napokkal álmodom,
…Ha megfagyok, ha meghalok
… a csatatéren…”
*
„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg…
…Ne ily halált adj Istenem…
… Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon ez ifjui vér ki szivembül
S ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fujó paripák
Száguldjanak…
S ott hagyjanak engemet összetiporva…”
Mi történt? Rengeteg sok volt a feltételezés, a kutatás, a várakozás, a mendemonda. Meghalt, eltűnt, elhurcolták, itt is felbukkant, ott is látták... És úgy tűnt, nem akar vége szakadni. Aztán, ahogy telt az idő, végül valahogy a fehéregyházi eleste és névtelen tömegsírba való eltemetése lett a leghihetőbb változat, abból lett irodalomtörténeti adat, tananyag, rítus, ünnepelni s büszkélkedni való haladó hagyomány. Úgy tudtuk, hogy az utolsó nagy szembesítések és leszámolások a legendával, 1956-ban történtek, az akkor megbízott magyar-román vegyes bizottság ténykedésével, amely egyértelműen Fehéregyházát és az Ispánkutat jelölte meg Petőfi életének origójaként.
1989 nyarán, amikor egészen váratlanul és véletlenül a szibériai Petőfi-expedícióról hallottam valamit Bukarestben, egészen más gondok kötötték le mifelénk az embert. Úgy tűnt, hogy a romániai dogmatizmusnak sosem akar vége szakadni. Külföldről gyakorlatilag szinte nem is érkeztek lapok, a külföldi rádióadókat is nagy nehézségek árán és kellő diszkrécióval lehetett fogni. A Barguzinról szóló kósza rádióhírek valahogy elúsztak a fülem mellett, annál kíváncsibban figyeltem a Nagy Imre és az 56-osok újratemetésére, majd Kádár János végjátékára és halálára, a magyarországi rendszerváltás bársonyos eseményeire. Az, hogy valakik, valahol Szibériában megtalálták Petőfi csontjait, valahogy abszurd és illetlen gyerekességnek tűnt a körülöttünk lévő világ átrajzolódásához képest. Arra gondoltam, micsoda idióta ötlet vezérli őket, hogy ilyen hipotéziseknek bedőljenek... Akkor még viszonylag keveset ismertem a Petőfi-legendakör apróbb részleteiből, és több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy - a közbejött rendszerváltás eredményeként megnyíltak mindenfelé és minden irányból az információs csatornák - megértsem, miről is volt szó tulajdonképpen Barguzinban.
Ha 1989 nyarán hozzájutottam volna a kecskeméti Petőfi Népe című helyi napilaphoz, akkor az alábbi tudósításfűzérből szépen megtudhattam volna a barguzini események történetét, amit egy olyan fiatal újságíró mesélt el, aki kijárta, hogy lapja delegálja őt a szibériai Petőfi-expedícióba, s aki 1989 szeptemberében gazdagon illusztrált és még gazdagabban adatolt, képeslap szerű kiadványt szerkesztett tudósításaiból, naplójából, az expedíció utóéletéről és sajtóvisszhangjáról, olvasói levelekből.
Elsőként tudósításaival és naplója hazatérte utáni utolsó bejegyzésével érzékeltetném, milyen következményekkel járt a bargunizi felfedezés Petőfivel kapcsolatban a mai magyar közéletben.
*
Borzák Tibor
Barguzini tudósítások
Már bizonyos, hogy új dátumot kell megjegyeznünk, mégpedig 1989. július 17-ét. Ezen a napon derült fény Petőfi eltűnésének évszázados legendájára. Legalább is az exhumálás eredményei alapján. A szabadságharc költőjének teste eleddig Barguzinban, a régi temetőben nyugodott, azon a kietlen területen, ahol az emlékezők, a kutatók elmondása szerint is politikai foglyokat temettek el. A történelmi jelentőségű hétfői napon — itteni idő szerint délelőtt tizenegykor — dr. Kiszely István antropológus találta meg az orosz dekabrista, Küchelbecker csontjait. Már intézkedés történt, hogy további vizsgálatokat végezzenek a szovjet szakemberek. Az ásatások helyszínén, közel az imént említett sírhoz, egészen pontosan a hetedik szelvény ötös sírjában megtalálták Petőfi Sándor (Alekszandr Sztyepanovics Petrovics) földi maradványait. Az előzetesen ismert antropológiai jegyek és a költő alkatára vonatkozó ismeretek alapján minden jel arra mutatott, hogy itt nyugszik a 33 éves korában elhunyt Petőfi. Természetesen az alapos, mindent eldöntő vizsgálatok még hátravannak, de az érezhető, hogy a Morvai Ferenc által anyagilag támogatott Petőfi-expedíció sikerrel járt a távolban, Szibéria földjén. Úgy tűnik, mégis csak át kell írni a Petőfi-életrajzot és el kell gondolkodni azon, miért is ellenezték oly sokáig Petőfi keresését Szibériában. Megnyugtató, örömteli, megmagyarázhatatlan érzés, hogy az egész világ érdeklődésének kereszttüzében Petőfi Sándor földi maradványait hazavihetjük majd az Alföldre, ahová verseiben is vágyott. Morvai ígérete szerint a végső nyugalmat Kiskőrösön kapja majd meg a lánglelkű költő.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 18.
*
Odahaza, sőt a világban minden kétséget kizáróan bomba robbant a Barguzinban lévő szemtanúk, a Petőfi-expedíció 23 résztvevőjének híradása nyomán: megtaláltuk jeles költőnk földi maradványait. Idekinn mindenki boldog, gyűlnek a virágcsokrok Petőfi sírgödrénél és természetesen Küchelbecker sírjánál is. Nem egy távirat érkezett már az expedíció résztvevői címére. Aki eddig is szurkolt nekünk, az az örömben is osztozni akar. A helyi lakók megszokott, puritán élete felbolydult: minisztériumi vezetők jönnek, utat építenek, helikopterről forgathat a kecskeméti televíziós stáb. A barguziniak százával zarándokoltak a temetőbe, kézfogások, gratulációk jelentik, hogy a földkerekség minden érző, forradalmár lelkületű embere számára meghatározó, azt is megkockáztatnám, hogy személyiségformáló pillanatokról van szó. Valamennyien, az expedíció amerikai, szovjet és magyar résztvevői döbbenetes csendben figyeltük Petőfi Sándor csontjainak kiemelését a sírgödörből.
Engedtessék meg még egyetlen gondolat a tudósítótól. A hétfői sírfeltárás óta — amikor is a szenzációs hírekről csak itt, tízezer kilométerrel arréb tudott a maroknyi magyar csoport és semmilyen erőfeszítések árán nem sikerült kapcsolatot teremteni honfitársainkkal — különös érzés rabja. Az ásatások helyszínén, Petőfi Sándor földi maradványait szemlélve nem tud szabadulni hátborzongató érzéseitől, s attól a szörnyű, de igaz ténytől, hogy költőnket ide hurcolták el a szabadságharc után. A legenda tehát mégis igaz volt? Ezt el kell hinnünk? Döbbenetes.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 19.
*
Tovább zajlik a szibériai Barguzin ótemetőjében megtalált Petőfi Sándor földi maradványainak azonosítása, a jegyzőkönyvkészítés. A magyar, amerikai és szovjet antropológusokból álló nemzetközi szakmai csoport egyértelműen megállapította, hogy megtalálták Petőfi úgynevezett „farkasfogát", vagyis a bal felső szemfog nagymértékben kiáll a többi fog síkjából. A két amerikai antropológus, Bruce Latimer és Clyde Simpson azonosította a költő bal sípcsontján megfigyelhető gyermekkori csonthártyagyulladás okozta nyomokat és milliméternyi pontossággal egyeztette Petőfi Sándor meglévő ruhájának alapján a vállszélességet, a mellkaskerületet és a csípőszélességet. Petőfi Sándor halálát gennyes gócból elterjedő vérmérgezés okozhatta. Korábbi tbc-s nyomok is kimutathatók a csontokon. A száműzött költő életkora 33-35 év közötti, termete az eddigi adatok alapján 165 cm. Korrelációszámításokkal, a 17 fokos szögben készült 1847-es dagerrotípia méretarányait három ország antropológusai azonosították az 1989. július 17-én előkerült koponyával. A helyszínre újabb külföldi szakértők érkeznek.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 21.
*
Dr. Kiszely István antropológus, a Petőfi-expedíció szakmai vezetője:
— Pénteken vizsgáltuk meg embertanilag Petőfi Sándor csontjait. A koponyához hozzáillesztettük az állkapcsot. Az első pillantásra feltűnik az a bizonyos, sokat emlegetett „farkasfog", ami tulajdonképpen a bal felső szemfog rendellenes növését jelenti. Két amerikai kollégám a vázcsontok vizsgálatát végezte el. Az eddig ismert jegyek, a költő egészségi állapotára utaló tények, leírások alapján kétséget kizáróan Petőfit találtuk meg Barguzinban. A nemzetközi normák, előírások betartásával mind a négyen, antropológusok elvégeztük a méréseket a koponyán és a vázcsontokon, az eredményeket jegyzőkönyvben rögzítettük. Patológiai vizsgálatra is sort kerítettünk. A fogmeder állapota és a szájpadlás felső részén észlelhető sipolynyílás alapján megállapítottuk, hogy foggyökérgyulladás kínozta a száműzött költőt. A bal állcsonton olvan foghelyck láthatók, melyek arra utalnak, hogy ezen fogai 2-3 hónappal halála előtt hullottak ki.
Bruce Latimer clevelandi antropológus:
— Az eddigi vizsgálatok, mérések, a csontok elemzése után a halál okára is következtethetünk. Az előzetes feltételezések igazak, minden jel igazolja az eddigi ismereteket. Petőfi bal sípcsontján gyermekkori csonthártyagyulladás nyomai lelhetők fel. Vékonyka felkarja, comb- és sípcsontjai voltak. Minden bizonnyal a sok gyaloglás miatt az izomtapadási helyszínek erőteljesek a lábszárcsontok felszínein. Szombaton fejeztük be a vázcsontok részletes, patológiai és azonosítási vizsgálatát. A halál oka: az orr- és szájüreget betöltő gennyes góc következtében alakult ki vérmérgezés, az utolsó fázisban feltehetően tüdővizenyő is fellépett.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 21.
*
A hétvége ugyancsak bővelkedett izgalmakban a magyar földtől óriási távolságra eső Barguzinban. Az ásatások utolsó napjaiban, amikor Petőfi Sándor minden egyes csontjáról szakmai leírást, mérést készítettek az antropológusok, a régészek tovább vallatták a földet. Az expedíció résztvevői a szenzációs lelőhelyen néma csöndben figyelték, vajon előkerül-e még valami a költő sírjából. Alig telt el néhány perc és a földből kivillant egy koporsószél, közvetlenül azon a helyen, ahol megtaláltuk Petőfi földi maradványait. A feltárás, a koporsóban lévő csontok azonosítása után kiderült, hogy a hadifogoly költőt minden bizonnyal egyszerre temették el az alatta megtalált burját emberrel. Újabb titkokat rejt tehát a barguzini Petőfi-sír. A több mint százharminc esztendővel ezelőtt Barguzinban történtekre remélhetőleg egyszer még fény derül.
A hétvége krónikájához tartoznak azok a pillanatok is, amikor Morvai Ferenc, az expedíció vezetője a helyszínre érkezve először nézett szembe a már megmásíthatatlan ténnyel: megtaláltuk Petőfit. Itt már egy hete mindenki tudta az igazat, csak odahaza nőtt az ellendrukkerek száma. Morvai sírógörcsöt kapott s annyit tudott mondani: „Bármi történjék is, hazavisszük Petőfit!" Nem sokkal később az ásatások helyszínén Petőfi Sándor csontjait alaposan becsomagolták a szakemberek. Zöld posztó került a maradványok tetejére, majd a jól zárható fémládát nemzetiszín szalaggal kötötték át. Vasárnap jegyzőkönyvet készítettek Barguzinban, melyet a szovjet, az amerikai és a magyar szakemberek írtak alá. Az ásatások lényegében befejeződtek, a helyszínen tartózkodó Petőfi-expedíció biztonságban őrzi nagy költőnk haza kívánkozó maradványait. A szükséges engedélyek beszerzése után várhatóan szombaton landol a különgép Ferihegyen. Morvai ígérete szerint: Petőfi Sándor csontjaival együtt.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 23.
*
A barguzini temető ismét csöndes. Két temetés után vagyunk. Mindkét alkalommal megrendülten álltunk a friss hantoknál, ott, ahol a Petőfi-expedíció sikerrel végezte az exhumálásokat. Hétfőn délben kellő tisztelettel adóztunk azon a helyen, ahonnan Petőfi Sándor földi maradványai kerültek elő. Egyszerű kopjafát állítottunk, rajta a költő nevével és három dátummal: 1823-1856 és 1989. július 17. Nemzetiszín szalag ékesíti a motívumokkal faragott kopjafát. A megemlékezésen felcsendült a Himnusz, a Szózat, Petőfi Egy gondolat bánt engemet című verse, valamint egy, állítólagosan a szibériai száműzetésben írott költeménye. Valamennyien mezei virágból kötött csokrot helyeztünk el a jelzett sírra.
Egy nappal később olyan esemény szemtanúi lehettünk a barguzini temetőben, melyet a helyiek is csak hetven évvel ezelőtt láttak utoljára. Az ásatások során elsőként előkerült orosz dekabrista, Küchelbecker temetése ugyancsak méltó tisztelettel zajlott le. Pravoszláv vallási szokások szerint helyezték végső nyugalomra a Petőfivel száműzetésükben baráti kapcsolatban álló dekabrista vezért. Barguzinban tehát már megkapta a végső tiszteletet a szenzációs exhumálás során megtalált orosz forradalmár, mégpedig a temető azon elhanyagolt területén, ahol politikai foglyokat temettek el. Ebben a „parcellában" szervezett egyházi temetést a helyi párt- és tanácsi vezetés. Ez a maga nemében is figyelemre méltó! Mi, Petőfivel már szeretnénk hazatérni. És: szeretnénk odahaza méltó módon búcsút venni a magyar forradalmártól is.
BARGUZIN, 1989. JÚLIUS 25.
*
(A fenti tudósítások eredeti formájukban olvashatók, a Petőfi Népében némi módosítással jelentek meg. A hírek továbbításában az expedíció rádiósa, Kardos Lajos segített (HA 5 KD/UAOY), Magyarországon pedig Nyemcsek Károly, a székesfehárvári Videoton Rádióklub képviselője segített eljuttatni a rádiótáviratokat Kecskemétre...)
Újra itthon
(a szerző expedíciós naplójából)
Moszkvában egy kicsit feloldódtunk. Tudtuk, már csak néhány órás repülőút vár ránk és újra otthon leszünk. A magyar kereskedelmi központban végre forró vízben tusolhattunk. Bőséges reggelit kaptunk és pezsgővel koccintottunk az expedíció sikerére, a viszontagságos út emlékére. Telefonjainkat pillanatokon belül kapcsolták. Valamennyien hazaüzentünk: délután kettőkor landol majd a gépünk Ferihegy 2-n.
A repülőgépen kedvesen fogadták a Petőfi-expedíció csoportját. Kezünkbe adták az aznapi magyar lapokat, melyekben terjedelmes cikkek jelentek meg a barguzini szenzációról. Meg kell hagyni, nem örültünk az írásoknak, mert igen-igen gunyoros hangnemet ütöttek meg. A stewardessek viszont készségesek voltak. Minden szavunkra figyeltek, hallgatták beszámolóinkat, a barguzini élményeket. A pilóták ugyancsak érdeklődtek. Jólesett, hogy hisznek nekünk. Nem úgy, mint mások később, a budapesti sajtótájékoztatón.
Morvai Ferenc nagyszabású sajtókonferenciát szervezett az újságíró-székház színháztermében. Zászlók, fényképek díszítették a terem falát. Július 31-én, hétfőn délelőtt a Petőfi-bizottság tagjai találkoztak, délután pedig a sajtó képviselői is feltehették kérdéseiket a nem mindennapi expedícióval kapcsolatosan.
Várhatóan izgalmas összejövetelre számíthattunk. Gondoltuk, talán választ kapunk arra is, miért kellett tétlenül várnunk a távoli Szibériában, hogy intézkedjenek a hazaszállítást illetően azok, akiknek lépéseket kellett volna tenniük. Az expedíció tagjai érthetően epekedve figyelték a kormány képviselőinek szavait.
Vass László, a Pozsgay-titkárság vezetője fejet hajtott a csoport áldozatkészsége előtt, szerinte minden tisztelet megilleti a Barguzinból hazatérőket. Utalt a bürokráciára, a nemzetközi kapcsolati formák működésének mechanizmusára. Nem lehet eltekinteni a szokásoktól, a diplomáciai előírásoktól, a szabályoktól — vélte. A Művelődési Minisztériumnak — a kormány illetékes szervének
— kell felelősséget vállalnia a megtalált Petőfi-csontok hazahozataláért. Morvai viszont szokatlan tempót diktált, amit lehetetlen követni. A kormánynak már csak azért is lépnie kell, nehogy újabb mítoszok teremtődjenek. Nem kerülhetők el a további szakmai viták. Azoknak a véleményét is meg kell hallgatni, akiknek az életművük nern a szibériai verzióra épült. A vitát megnyugtató módon kell lezárni, a levéltári kutatásokat pedig muszáj sürgetni. Vass úr azt mondta: türelemre, bölcsességre, okos lépésekre van szükség. Petőfinek, a magyar népnek tartozunk annyival, hogy ne meggondolatlanul, mások véleményét kizárva cselekedjünk, mert ellenkező esetben holnap megint útnak indul egy csapat és Petőfit fogja keresni.
Ebben van igazság. Magyarázat viszont nincs arra, hogy miért nem intézkedtek kellő időben a földi maradványok hazahozataláért. Drexler Gábor, a Művelődési Minisztérium nemzetközi főcsoportjának vezetője vette át a szót. Hangoztatta, hogy a Petőfi-expedíciót tisztelet illeti tetteiért, de azt is megjegyezte, Morvait néha helyben hagyja az emlékezete, a tényeket önkényesen kezeli. Drexler úr támogatólevelet emlegetett, melyet még márciusban adott át a levéltári kutatásokhoz, a források tanulmányozásához. Igen ám, de a júliusi exhumálást már nem támogatták ilyen egyértelműen. Még akkor sem született hivatalos papír, írás, amikor Morvai már táviratban közölte a minisztériummal, hogy megtalálták Petőfi Sándor földi maradványait. Drexler Gábor arra hivatkozott, hogy ilyen esetekben nem a Művelődési Minisztériumnak kell intézkednie, hanem a két ország külügyminisztériumának. S amíg a szakértői jegyzőkönyv nem jutott el a moszkvai magyar nagykövetségre, nem tehettek lépéseket a hazaszállítás érdekében. Csak napokkal később gyorsultak fel az események. Július 29-én, azon a napon, amikor hazaérkezett az expedíció, jelent meg a lapokban a moszkvai nagykövetség és a Művelődési Minisztérium közleménye, miszerint szülessen mielőbb döntés a hamvak sorsáról. Igen ám, de ekkor bármilyen határozat született volna, Petőfi csontjait már semmi esetre sem tudtuk volna magunkkal hozni Budapestre, esetleg Moszkvába, mert régen bezárták az ulan-udei trezorba.
Drexler Gábor azt is mondta a sajtótájékoztatón, hogy nem szeretné, ha a Petőfi-ügy a napisajtó szenzációja lenne, inkább tudományos alapokra terelődjön a vita. Nos, ezt nem sikerült elérni. Maradt tehát a napi sajtós szenzáció, a marakodás, a gúnyolódás. Érthetetlen ez a tény, hiszen olyasmin vitatkoznak az ismert Petőfi-kutatók, amin valójában lehetetlen. A Barguzinból hazatérteket senki nem kérdezte meg, leszámítva a repülőtéri rögtönzött interjúkat és a július 31-ei sajtótájékoztatót. Csak azok véleményére voltak kíváncsiak a riporterek, akik ott sem voltak az exhumáláson. Hogyan lehetne akkor egészséges vitát kialakítani? Legfeljebb hitetlenkedni, támadni lehet. Arról nem beszélve, hogy a Petőfi-csontokat további szaktekintélyek nem látták, miután féltve őrzik Ulan-Udében...
Az expedíció sajtókonferenciáján is támadtak heves viták. Ott voltak a kétkedők, még Ungvárról is eljöttek. Dr. Kiszely István antropológus, Varga Béla, Szabó Géza régészek igyekeztek mértéktartóan felvázolni az exhumálás során történteket, tájékoztatták a hallgatóságot az eredményekről. Megjelent Balajthy András is, akit Morvai Ferenc nem engedett be a sajtótájékoztatóra. Azt az embert, aki bár eljátszotta a becsületét, de mégiscsak évek óta nyomába eredt a szibériai legendának és mégsem lehetett ott a júliusi feltáráson. Sajnáljuk vagy ne sajnáljuk? A döntés nem ránk tartozik. Akkor sem, ha könnyek között nyilatkozik a televízió képernyőjén.
Újra itt van a nagy csapat, hazatért Barguzinból. Huszonhármán tudjuk az igazságot, meggyőződtünk arról, hogy Petőfi Sándor feküdt százharminchárom esztendőn át a barguzini temető egyik sírjában. Az élményeket senki nem veheti el tőlünk. Támadhatnak, gúnyolhatnak bennünket. Ezt meg is teszik! Mit tehetünk? Elviseljük.
...Most új fejezet kezdődik: a földi maradványok újbóli vizsgálatának, a majdani hazaszállításnak és a temetésnek a történetei peregnek. Jó magyar szokás szerint zajlanak az események, akár hónapokig is eltarthatnak. És ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése