Rangrejtve (1)

Úgy esett, hogy sikerült két ízben is hamis adatokkal jelentkeznem a magyarországi sajtóban, anélkül, hogy előzetesen ilyen szándék vezérelt volna.

Az első eset a hetvenes évek közepén történt, amikor még az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként a budapesti Ifjúsági Magazin (IM) vendége voltam egy hétig. Akkoriban az ilyen vendégeskedések voltak a külföldi tapasztalatszerzésnek szinte egyedüli elfogadott és takarékos formái, s leginkább a környező, baráti szocialista országok szerkesztőségeivel lehetett művelni, természetesen a lapunkat kiadó ifjúsági szervezet előzetes jóváhagyásával. A vendégség mindig kölcsönös volt: a kiutazásra itthoni vendégfogadás volt a válasz.

Hogy a vendégnek költőpénze legyen, az volt az úzus, hogy a vendéglátó lap közlésre "megvásárolta" az illető néhány, magával hozott írását, s lehetőleg még ottléte alatt le is hozta azokat.

Az IM esetében ez nem sikerült egészen, ezért a honoráriumot csak bizonyos pénzügyi machinációval lehetett kiutalni, amelynek a feltétele az volt, hogy amikor sikerül megjelentetni a magammal hozott novellát, akkor egy másik nevet írnak fölé, ne tűnjön fel, hogy azt egyszer már kifizették. Így történt meg, hogy akik a Magazinban olvasták az alábbi - fiatalkori - novellámat (amúgy megjelent 1970-ben a Tornác c. kötetemben), Cseke Lászlónak tulajdonítják azóta is (ha vannak egyáltalán még ilyen "túlélők"!), mert hirtelenjében és szorultságomban azt írtam a kézirat fölé.

(Mellesleg úgy alakult azóta a helyzet, hogy a kiterjedt rokonságban egyik unokatestvéremet és egy unokaöcsémet is Cseke Lászlónak hívják. Most viszont megtudhatják: nem róluk van szó...)

Fék nélkül

Éjfél óta ülnek a nyeregben, hogy még este Kolozsvárra érjenek. Csapzott hajú kamaszok a kerékpárosok, szorosan tartják egymás közt a távolságot, míg a küllők nikkelesre kavarják a hajnali levegőt.

Most a második húz előre, útközben elhatározták, hogy felváltva falaznak az ellenszélnek, szemük amúgy is ég már a hűvös levegőtől. A lemaradó néhány lusta kört ír le, s illanó társa után kiált:

-  Hé, dolgom van!

S míg az erdő széléig jut, Imi beéri.

-  Hülye  vagy,   Lac,   mikor  olyan   jól mentünk!

De azért ő is nadrágján matat. Többet nem szólnak, borzonganak a mozdulatlan földön, lábszárukban még a pedálozás reflexe kering. Kerékpárjaikat az árok füvébe döntötték, most körbejárják, a nedves abroncsokat rugdossák. Lac valami tviszt-daltamot fütyörész, Imi cigarettára gyújt.

-   Eltehetnéd a pipát, te ügetsz elől.

-  Hagyd csak!...

Nemsokára eltapossa a félig szívott cigarettát, mert nem ízlik.

-  A gitár? ... Megvan?

-  Azt nézem.

Lac aprólékos gonddal tapogatja a keresztrúdra gúzsolt elektromos gitárt. Végigsimít a húrokon, majd a tekercselt mágnesek következnek, nem lazultak-e le az eszeveszett rohanásban.

-   Nincs semmi, vedd a bringád. 

Mint egy uszály  terül szét mögöttük a júliusi reggel. Fél óra múlva ismét Lac kerül előre. Ilyenkor jobbra-balra himbálózva hajrába vág, bár Imi mindenképpen tudja feladatát: szó nélkül lemarad. Házsorok közt, álmosan zöldellő kertek mellett suhannak - falu, s ismét az országút kanyargó végtelenje. Úgy kilenc óra tájt érnek a nagy szerpentinhez, ha megállnának, eléjük tárulna a Szamos völgye, lustán párálló nyugalmában, de Lac belevág, már meg is ugrott. Imi kézifékkel és torpedóval bajlódva, borzongó bensővel utána. Iszonyodik az ereszkedőktől, s ez minden mozdulatán látszik. Lac közben annyira felgyorsult, hogy már el is tűnt a kanyarban, s Imi pár percre szem elől téveszti. Magas sziklafal mellett pillantja meg, jóval túl az árkon. Ez is csak egy másodperc töredéke: ott a szét-roncsolódott kerékpár, alatta elnyúlt barátja.

-  Laaac! - tekerődzik lefelé a kiáltás, mert hiába fékez,  nem tud megállni. Meg kell állnom, üvölti magában, s az első szelídebb    útszélen    szerencsésen    fűbe    dől. Gondolkodás nélkül vágtat fölfelé.

-  Lac! Lac! Jövök ...

A kép ugyanaz, mint előtte. Fény és árnyék játszik a kiugró sziklafalakon, a repedéseken néhány igénytelen kóró vert gyökeret, a fal tövében pedig a mozdulatlan test, a kerékpár maradványaival. Imi zihálva távolítja el a girbegurba vasakat, s társát élesztgeti:

-  Te... bediliztél? Lac!

Most pillantja meg a félrebillent koponyán tátongó öklömnyi léket. Vér maszatolta össze a füvet, a köveket, a seb mélyén tompán villogva remeg az agyvelő. Imi, ki orvosnak készült, most összecsuklik, s öklendezni kezd. Bal karjával erősen dörzsöli homlokát, testét teljesen kiverte a veríték. A gondolatra, hogy tennie kell valamit, egy csapásra megszűnik belső remegese. Tenni, de mit?... Rendőrség ... ha jön egy autó, leinti . ..

Az ereszkedő felől motor bőg, tejeskocsi.  Imi kézzel-lábbal  integet, ám az autó képtelen megállni a meredek kanyarban, s elrobog mellettük.

-  Álljon meg! Disznó, megállni!

Valahol a kerékpár mellett köt ki végül, s a fülkéből bőrkabátos ember kászálódik le, tenyerét ellenzőnek tartva, szemben a nappal. Imi hadonász, integet, észre is veszik, mert pillanatok alatt fordul a kocsi s kínlódik fel a kapaszkodón.

-  A lábát fogd! - förmed rá a bozontos, durva   hajszálú   sofőr,   aki  Lac vállát markolja.

-  És a milícia?!

-  Marha!  Egykettő,  be a kabinba... 

Ritkán  hulló vércsöppek jelzik az utat a tejesautóig. Imi nem mer Lac mellé ülni a kabinba. „Nem leszek orvos, nem, nem..." Mégis ott kell ülnie, ölében tartva barátja véres fejét.

Sátrat egyedül Lac hozott. Az érettségi bankett után úgy egyezkedtünk, hogy Pista is kerít egyet, de csak Lac szerzett. Úgy látszik, a többieknek nem volt olyan fontos, s egyszer csak ott álltunk, térdig érő kövér fűben, s kiderült: négyen kell megosztanunk Lac kétszemélyes katonai sátrát, Pista, Jack és jómagam. Meg Lac, természetesen. Már-már   ölre   mentem   Pistáékkal,   mikor   Lac 

mindhármunkat lehülyézett. „Annál érdekesebb!" - mondotta. Elment a kedvem az egész táborveréstől. Mert hegyén-hátán zsúfolódni, egymás fenekébe bújni, mint a disznók, - köszönöm, nem kérek belőle. De - Lac szerezte a sátrat, s az út végéről ennyiért nem fordulhattunk vissza. Szóval: nagyon ki voltam a szökdöső, papagáj Pistára, meg a nyámnyila Jackre.

Pedig mindenünk meglett volna, hogy kipihenjük az érettségi válogatott kínjait, tíz napra megfeledkezzünk a rohadt könyvekről, felvágós osztálytársnőinkről, szülői intelmekről ...

Ráadásul, még indulás előtt, felbukkant Arany is. Minket nem érintett különösebben, jó pajtás volt, fiúsra vágott haja illett örökké villogó szeméhez, még vele úgy-ahogy kijöttünk a liciben. Mégsem kellett volna találkoznunk vele: gondolom, Lac lelki békéje miatt. Lac nagyon bírta Aranyt. Még először verődtünk össze, mai klasszisok (mondhatom, csuda ürgék lehettünk hátulgombolós korunkban!), már akkor szerette. Nagy marha volt, eleget mondtuk neki, mert örökké ejtette szegényt hol egy úszóval, hol egy festő-tojással, s Lac úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mikor elvonultak előttünk, valami   nyápic   alakba   kapaszkodott,   ,,Szervusztok, srácok!", még Lac vetette oda: „Szevasz, aranybogár, jó mulatást!" és még csak hátra se nézett. Hát igen, de ezt az egyet nem hiszem el neki: Arany azzal a pasassal föltétlenül beleköpött a lelkébe.

És így tett most Pistáékkal is. Nevetgéltünk tovább, s hogy az erdőbe értünk, rosszkedvem is elpárolgott. Mentünk négyen, s Pista, ki a környéken született, mutatta az utat. „Tudok egy jó helyet: forrás, bokrok, tüzet is gyújthatunk meg minden" - mondotta, de már nagyon untuk a gyaloglást, s elhatároztuk, ha félórán belül nem érünk oda, istenesen elbunyózzuk. Szerencséje volt a fiúnak, mert Lac egyszer csak elüvöltötte magát: — Állati! — s letelepedtünk.

Valóban állati volt, különben Lac sosem tévedett. Deréknyi vastag fák övezték az elbozótosodott tisztást. Az ágakról hosszú, liánszerű indák lógtak, Jack mindjárt ki is próbálta, s úgy lengett ide-oda a levegőben, mint egy hülye gorilla. Tán még az őse is intelligensebb látvány lehetett, gondolom. Fű, fű, combig érő fű nőtte be a tisztást, egy bokor mellett rábukkantunk a lusta, törpe tószerű forrásra is, s Lac gitárjával kiállt a napra. Hatalmasokat ugrott, míg a Tviszt és kiáltást énekelte, mi meg bőgve, nyávogva, röfögve kísértük. Annyit énekeltünk, hogy estig alaposan  be is rekedtünk. A sátor állt, csak éppen nem tudtuk, hogyan alszunk az éjszaka. Javasoltam, ketten-ketten felváltva őrködjünk, s aki pihenni akar, hát kényelmesen elnyúlhat a lombágyon.

Pista és Jack kezdték volna el, a szerencse nekünk kedvezett. De még sokáig kinn ültünk mi is, a tűz körül, Lac megállás nélkül gitározott. Bámultuk a lángokat, s a napnak nem akart vége szakadni. Nagyokat ásítottunk, különösen Jack és én, felváltva -  hol az egyik, hol a másik. „Dögöljünk le"

- szóltam. Lac ránk nézett: 

„Menjetek! 

- Én is? (Jack meglepődött.) 

- Te is, majd helyettesítelek."  

Gitárjához   fordult,   s   többé nem törődött velünk. Jack suttogva faggatott: „Mi van vele? - Semmi. . . Nem ismered? - Jó, durmoljunk".

Dobpergésszerű zajokra ébredtünk, hirtelen nem jöttem rá, hol is vagyunk. A zaj nem akart megszakadni, míg nagy későre magamhoz tértem: künn szakad az eső. Jack mellettem horkolt elnyúlva, hason. Nemsokára berontott Pista is, bőrig ázva, s én fogvacogva  szorítottam  helyet.  

„Lac? -  Nem akar jönni. Hallod?" 

Künn finoman pengett a gitár, foszlányok keringtek, súlytalanul  lebegve, fülem körül.  „Add nekem a te szemeidet. .."   Bomba   szám   ez,   Ray Charles, a vak énekes szerezte,  Lac odavolt érte. Hiányzott belőlem az erő, hogy felkeljek s behívjam az ostobát, biztosan egy fa alatt ül és Aranyra gondol, miközben énekli, hogy add nekem . . . Igen ám, de az énekes az vak, s úgy kérte, egy másik embertől. Valami kiéhezett török jelentkezett, olvastam, százezer dollárért odaadja a fél szemét... szegény surmó! Arany, ő egészen más, nyugodtan odaadhatná, arany, arany, arany .. .

Reggel minden gőzölgött, szikrázott a kövér napsütésben, Lac egy öreg fenyő törzsének támaszkodva bóbiskolt, térdét álláig húzva.

-   Miért nem jöttél be, te bunkó! 

Kissé  megemelte a fejét,  fél  szemmel rám nézett:

-   Büdös volt.

ORVOSI RENDELŐ - olvasta a maszatos fülkeablakon keresztül. Lapos, fehér épület az út jobb oldalán, három derékig meszelt facsemete dárdái mögött. A tábla alatt ódon kapualj tátong álmosan.

Itt fékez a sofőr, oly hirtelen, hogy a kerekek hátborzongatóan nyikordulnak a tapadás aszfalton. Imi tehetetlenül nézi, amint hirtelen feltépi oldalán az ajtót. Nem hiszi, hogy ölében Lac fejét tartja, jobban mondva, hogy ilyen visszataszító anyagból készül az ember. Gyenge, nyomorult test így, véresen, még a legerősebbé is, hiányzik belőle akarat, méltóság . ..

- Vigyázz, hogy csúsztatod!... Lassan, így, így, most a lábát...

Nem keletkezik csődület, mint városon történt volna. A községi rendelő túlságosan kívül esik a reggeli falu érdeklődésén, legalábbis most ez történt. Csak a hófehér köpenyes, borzolt hajú lány fut ki a kapu alól, nőiesen szétdobálja lábait, s az árnyékos kapualjban nemsokára megjelent egy bordó pongyolás, nagy hasú asszony is. Szeme mélyen ül szemöldökei alatt, arcát piszkosbarna foltokkal hintette tele a terhesség. Úgy áll ott, ormótlan papucsokban, zsíros, kontyba markolt haját babrálva, hogy bármelyik pillanatban visszaléphessen, menekülhessen a látvány elől.

Már nincs rá ideje, pedig a lány, ki már száguldott is befelé, hogy előkészítse a legszükségesebbeket, rákiált: „Menjen innen, Mariska néni!", hiába. Gyorsan hozzák Lac súlyos testét, a sofőr és Imi, az asszony kénytelen látni a fejet is. S mire a látvány borzalma tudatáig hatolt volna, Lac már a viasszosvászonnal burkolt fehér kanapén feküdt, a sofőr öles léptekkel siet a kocsihoz, le sem ül s indít, egyből ötvenessel, a milíciára. Akkor sikolt fel, gurgulázva de valahogy még  betámolyog a  hatágyas patikaszagú kórterembe.

Az ápolónő körülbelül ekkor fedezi fel, hogy Lac - nem Lac többé, csak élettelen test.

Imi a hűvös rendelő közepén áll, barátja lógó cipőfűzőjét nézi mereven: a levegőnyomás meg-megbillenti a pertlit, de ez már annyira idegen Lac életétől, barátságuktól, hogy remegni kezd a gyomra. Most mindjárt öklendezni kezd ...

A lány sincs jobb állapotban Iminél. Ez az első halál prakszisában, és életében is, mert a kórházi hullák csak rideg szemléltetőeszközt jelentettek számára, az orrfacsaró formalin kilúgozta belőlük a tragédiákat, itt azonban minden lüktet, ápolónői mivoltát meghazudtolják beharapott ajkai s az arcán lefelé gördülő cseppek. Az orvos történetesen a harmadik faluban vizitel, kétkerekű homokfutójába fogott göthös lovával, s ő itt maradt egyedül, védtelenül, a halállal szemben, bár úgyis tudta, hogy egyszer bekövetkezik, mégsem számított erre. Zaklatott képzeletében megpróbálja életre kelteni Lacit, ezt a fiatal testet nagyon lehetett volna szeretni, talán egy életen át is, s a félig nyílott száj: vajon  mit akart utoljára mondani, csókolta-e valaha valaki, az anyján kívül?...

Megjön az őrmester, cserzett arcú, szíjas férfi, hosszan nézi a halottat, a síró lányt s a csüngő fejű Imit.

- Baleset...

Aranynak észre kellett volna vennie, hogy Lac odavan érte. Én nem értem, de ezt a nők mindig tudják. Hiszen a bandából csak ők ketten készültek agronómiára. Lacról mindig tudtam, hogy mérnök szeretne lenni, már ötödikben teledumálta a fejünket, így vetésforgó, úgy trágyázás, ipari növények és a fene tudja még mi. Arany csak kilencedikben nyilatkozott, egy osziórán, valami újságíró is ott volt, hogy az agronómiánál nincs szebb pálya és neki falura kell mennie, ott a helye... Puff neki!... Szóval, gondolom, Aranynak tudnia kellett, és akkor mire volt jó az egész hecc? . . . Pedig Lac még a gitárt is megcsinálta. Mert otthon állandóan kétbalkezesnek csúfolták, talán eltört egypár fene tányért meg poharat, de hát ki nem tör el? Ha elromlott egy csap, az apja mindjárt megállapította, hogy Lacnak halvány dunsztja sincs, mert ő így született, egy kétbalkéz. De kérdem én, ha igaz is lenne, pedig nem igaz, akkor is, ki fabrikálta a Lacit? Talán az isten?... Eldugult a vécé, hibás volt; kiégett a körte, megint csak hibás volt; megállt az óra, Lac hibás volt. . . A suliban is elterjedt, nem tudom, ki volt az a hülye, aki belekezdett. Arany is emlegette eleget, és én is, mit tagadjam. Azt mondtuk egyszer, sok tvisztet meg madisont tud fütyülni, de azért egy gitárhoz ő hatökör. Akkor megcsinálta a gitárt és volt olyan jó, mint az üzleti, hiába csúfolták otthon kétbalkéznek.

Azt hiszem, nem volt az osztályban olyan, akinek Lac ne nyúlt volna a hóna alá. Ezt-azt adott, segített, pedig nem volt valami könyvbe búvó nyápic, mint Jack. Szépen, alkalomadtán bezúgott ő is, de szentül hiszem, hogy véletlenül. Ilyesmi mindenkivel előfordul. Jó csatár volt a focicsapatban, s ha lejön róla a komplett zománc, akkor is végigjátssza az egész időt. Előfizetéseket szerzett, s máig sem jöttem rá, mi volt benne az, mitől egyszeriben megnyíltak a bukszák, vagy a szülők sürgősen pénzt kerítettek valahonnan. Minden héten ő hordta szét osztályonként az újságokat, senki sem aggatta rá feladatként, egyszerűen csak csinálta. Úgy gondolom, minden fölösleges marhaságon át tudott lépni, ahogy a marhalepényen az emberek, s ha hiányzott közülünk, hármunknak egy bani ára ötletünk sem volt.

Kevéssel az érettségi előtt jól megjártuk. Úgy volt, hogy estefelé találkozunk négyen az egyik kertvendéglőben, valamelyik eldugottabb helyen, kerültünk minden feltűnést. Akkor dumáltuk meg a kirándulást, fejenként ittunk is egy-egy üveg sört, csak úgy ülni s beszélni üresen, azt nem lehetett. Nem időztünk sokat, de az utcán pokoli kedvünk támadt, kezdtük megjátszani a részeg tagokat, botladoztunk és őrülten szórakoztunk. Hát, valahonnan a sötétből elénk toppant egy milicista, csak leesett az állunk, máris be akart kísérni. Lac kiabált vele, eresszen el, de ő: hogy mi igenis, huligánok vagyunk, ilyen fiatalon, mondta nekünk, és vitt az őrszobára. Irtó, hogy begazoltunk, Jack bőgni kezdett, neki haza kell menni, Pista is, én is csak makogtunk, Lac falfehéren kullogott utánunk. Érkezéskor betuszkoltak egy szobába, nemsokára jött egy tiszt és mindenfélét kérdett: mennyit ittunk, kik a szüleink, melyik suliba járunk. Erre Lac felugrott: ,,Nem igazság, hogy idecipeltek minket. Jókedvünk volt és kész! Miért lennénk mi huligánok?" És szikrázó szemmel nézett a tisztre. Az először meghökkent, majd hirtelen Lachoz lépett, és bekevert neki egyet. „Hogy ne pofázz! . . . Mars haza, taknyosok!" Lacnak bedagadt a szája, vérzett,  másnap ferde  pofával  jött  suliba.

Azt mondtuk   mindenkinek,   családi  balhé. Mert közben az is volt.

-  Rágyújthatok? - kérdi rekedt torokhangon  Imi  az  íróasztalnál  ülő őrmestert, aki bólint, s nehézkes mozdulattal leveszi a tányérsapkát izzadó fejéről. Míg a fiú gyufával bajmolódik,   az   idősebb, már őszülő hajú ember homlokát törölgeti, melyen vörös sávot hagyott a sapka.

Az   őrmester   mögött,   az   ablakon   túl lombos fa remeg a napsütésben.

-  Hogy volt, fiú?

Imi elhatározza, hogy minden kérdésre a lehető legrövidebben válaszol.

-  Jöttünk haza, kirándulásról. Itt, a közelben, az a nagy ereszkedő . .. előrefutott, azt hiszem,   fék   nélkül,   mert   úgy   szokott menni, s mikor odaértem, láttam. .. hogy. . . de még élt!

- És maga . . . használja a féket?

-  Igen, félek a nagy sebességtől. Nem tudom, de lejtőben  mindig fékezek.

-  De hátha   az a fék volt rossz, vagy valami hibádzott... mi?

- Nem, jó volt, ő úgy szokott menni, direktbe.

-  Hogyan?

-   Hát úgy, nem fékez.

Itt megakad a beszélgetés, Imi csak néz maga elé, az őrmester asztalát rendezgeti, néha meg-megcsikordul szétterpesztett lábán a bőrcsizma.

-  Jól van, na ... szóval baleset... 

Elnézi  ezt  a   sovány gyerkőcöt,  ezt  a városi legényt, ahogy arcán időnként áthullámzik a rémület.

-  Most hazamegy,  ugye?

-  Nem tudom...

-  Menjek csak, este itt megáll a vonat, felrakják a biciklit, s otthon van.

-  Vonat?

-  Az hát... mit gondol, ez olyan falu?...  A többit  meg   mi   megcsináljuk,  a mi dolgunk.

Imi már az ajtónál van.

-  Hogy is híják? — szól utána.

-  Engem?

-  Nem, a holtat.

-  Lac ... Darai Laci . . .

Sokáig mered a csukott ajtóra, keze üres papírokon matat. László az ... hát akkor a Lac minek? Most már... Szusszan egyet és kigombolja nyakán a gallért. Fene egy meleg van!

1964

*

Rangrejtett jelenésem második esetéről majd holnap.