Ha ebben a Petőfi-legendában valakit szidni kell, akkor ezt Morvai Ferenccel teszik. Azzal az emberrel, aki anyagilag vállalta annak kockázatát, hogy a költő halála körülményeit földerítő expedíciója végül sikertelenségbe, sőt nevetségességbe fullad. Ekként mutatkozott be 2002-ben, egy akkori választási honlapon:
"1946. október 22-én születtem Nagyrédén (Heves megye). Gyöngyösön esti tagozaton gépipari technikumot végeztem, gépésztechnikusi képesítést kaptam. 1977-ben Gyöngyösön középfokú biztonságtechnikusi képesítést szereztem. Tizennyolc fűtési rendszerekkel, kazánokkal kapcsolatos szabadalom tulajdonosa vagyok. 1989-ben létrehoztam a több mint 200 főt foglalkoztató Megamorv Kft-t, cégemet ügyvezetőként magam irányítottam. Az 1989. évi szibériai Petőfi-kutatás szervezője és finanszírozója vagyok, s a Megamorv-Petőfi Bizottság Egyesület elnöke. 1988-ban kezdtem politikával foglalkozni. 1994-ben léptem be a Független Kisgazdapártba. Az 1990. évi országgyűlési választásokon Bács-Kiskun megye 6. sz. Kiskőrös központú választókerületében független jelöltként indultam, nem szereztem mandátumot. 1994-ben Heves megye 3. sz. Gyöngyös központú választókerületében indultam, az első fordulóban 9,47 százalékkal a negyedik helyen végeztem. Az FKGP országos listájának tizedik helyéről szereztem mandátumot. 1994-1998 között voltam országgyűlési képviselő. Azóta szaktanácsadóként, fejlesztőként dolgozom. Fő fejlesztési feladatom a fáradtolaj, mezőgazdasági hulladék, ipari célra nem használható fa, fűrészpor automatikus eltüzelésének kifejlesztése, energetikai hasznosítása céljából."
Amikor tehát a csúcsra törő, csupa-siker üzletember, akkor keresi meg őt, sokadik kudarcos próbálkozása után - anyagi támogatásért - Kéri Edit, a szibériai legendában hívők nevében. A Petőfi Szibériában?! (Eötvös Kiadó, 1990) c. könyvében Kéri részletesen elmeséli, miként folyamodik rendre egyik nagymenőtől a másikig mecénási segítségért, hogy Balajthy elképzelései szárnyra kaphassanak. Az első kiszemelt áldozat Soros György volt, aki hosszas huzavona után mosta kezeit: az akadémia döntésétől teszi függővé a támogatást, a magyar Soros bizottság viszont nem rajongott a tervért. A második levél Spéter Erzsébetnek ment, New Yorkba, de válasz egyáltalán nem érkezett. Következett Rubik Ernő, a róla elnevezett kocka és egyébb zseniális játékok tervezője, s Kéri Edit bevallja: annak örült volna, ha Rubik úr áll a szibériai kaland mellé. De ő sem válaszolt. A negyedik címzett Béres József volt, a Béres-csepp felfedezője, aki kedvesen visszajelzett: " Sajnos, se gyáram, se pénzem nincs! Bármennyire szeretném segíteni azt az ügyet, amihez a segítségemet kéri, nincs lehetőségem. Alig alszom pár órát, úgy le vagyok kötve, de plusz pénz sehonnan nem jön. Ha mégis csoda történne, természetesen nem maradok ki a mecénások közül."
Csoda nem történt, viszont Kérinek eszébe jutott Morvai...
...Ötödik jelöltemre, Morvai Ferencre csak (1988) szeptember végén került sor, amikor végképp megszűnt a Messiás-várásom. Másrészt Morvai címét csak augusztusban tudtam meg Dragon Páltól, a szentendrei Petőfi Egyesület vezetőjétől! Már hallottam róla, meg a televízióban is láttam, amikor elmondta, hogy több milliót áldozott a magyar királyi koronával kapcsolatos új ötvösművészi felfedezésre és kiadott egy könyvet - amit minden érettségiző diáknak elküldött (de állítólag egy iskola sem kapta meg). Említettem Balajthynak - de ő már tavasszal megkereste, és nagyon lebeszélt róla: „Isten őrizz ahhoz fordulni. Egy buznyákot nem fog adni. Engem kidobott". De én úgy gondoltam, hogy most már öt nagy cikkem jelent meg a Népszavában erről a témáról - s a két legnagyobbat elküldöm neki egy rövid levéllel... Eltelt a nyár, elmaradt a júliusról augusztusra, majd szeptemberre tervezett expedíció. Nem nyíltak ki a pénztárcák. Balajthy megmutatta a Művelődési Minisztérium államtitkára, Stark Antal levelét - (lemásoltam) - mely szeptember 27-én kelt, s melyben azt írja, hogy a dokumentumfilmre a művelődési tárca nem tud pénzt tud pénzt adni, forduljon a filmvállalatokhoz s stúdiókhoz - akik közvetlenül tudnak erről dönteni. Ír arról, hogy Köpeczi Béla volt miniszter sem tudott pénzt kiutalni, majd amikor Balajthy Pozsgay Imréhez fordult - ő támogatási javaslatával - átküldte az új miniszternek, Czibere Tibornak. De: „a Művelődési Minisztérium a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tudja támogatni az Ön filmkészítési elképzeléseit." (Ü. sz.: 121270/88. IV.) Balajthy nem fordult a stúdióhoz - ott nem volt hitele. Nem rendező - és bolondnak, megszállottnak tartották. (Mint mindnyájunkat.) De én már egy nappal előbb, 26-án levelet írtam Morvainak - Balajthy tudta nélkül:
„ Tisztelt Morvai úr! Dragon Palitól tudtam meg a címét. (A Petőfi Egyesület tagja vagyok.) Itt küldöm két cikkemet Petőfi esetleges szibériai rabságával kapcsolatban. (Május 14, július 30.) Tudom, hogy milyen nagy magyar, láttam a TV-ben is. Ha úgy gondolja, hogy ezt az ügyet is tudná támogatni - mert nagyon nehezen születik meg a minisztériumi pénz, és Petőfi megérdemli, hogy eltűnésének rejtélyét kiderítsük végre - akkor vagy hívjon fel a reggeli órákban 8-9 közt: 425-232, vagy írjon pár sort, és összehozom Balajthyval; vagy ő felhívja magát vagy leutazik. (Még nem tudott a SZU-ba utazni.) Szeretettel üdvözlöm: Bp. 1988. szeptember 26. Kéri Edit (cím)."
Erre aztán pár nap múlva, október 2-án kaptam választ (mint megtudtam, a titkárnői olvasták el a cikkeket, és ők „lelkesedtek be"):
„Sz: 1602/1988. Morvai Ferenc, (embléma mellette) a Megamorv Kazánfejlesztő Iroda vezetője, tulajdonosa, Hungary, Nagyréde, Kossuth út 4. Kéri Edit részére, Bp. (cím). Tisztelt cím! A hozzám írt leveleddel kapcsolatban ezúttal tisztelettel tájékoztatlak, hogy engemet már korábban, jó. pár évvel ezelőtt foglalkoztatott Petőfi Sándornak különös eltűnése, az a körülmény, hogy a Szovjetunió elhagyott területén nyomok vannak arra, hogy Petőfit oda hurcolták el. Kérlek, hogy ebben a témában október 22-e után egy előzetes telefonértesítés mellett szíveskedjél megkeresni a nagyrédei Kossuth u. 4. sz. alatti irodámban, mert van egyéb más elgondolásom is ebben a témában. Az Egyesült Államokból akkor érkezem vissza. Várom jelentkezésed. Nagyréde, 1988. október 1. Morvai Ferenc irodavezető."
Azt a megjegyzését, hogy „jó pár évvel ezelőtt" foglalkoztatta ez a probléma - furcsának tartottam - mert akkor miért rúgta ki Balajthyt - pár hónapja? Ettől függetlenül rendkívüli módon megörültem a válasznak: éreztem, ráharapott... meg fogja csinálni... Azt is éreztem, hogy Amerikában is csinál valamit a három hét alatt a magyarok körében. De gyors járású, aktív agya van, az biztos! Írtam a cikkben, hogy kell antropológus, szovjet is és magyar is - ő már rögtön puhította a clevelandi magyarokat az ügyre, hogy fizessenek két amerikai antropológust erre az expedícióra (1000-1000 dollár munkadíjat kaptak a három hétre; úttal, kétnapos pesti tartózkodással és Petőfi nemzetőr-attilájának mérésével együtt, nekik ennyi ideig tartott Clevelandtől Barguzinig és vissza. Az amerikai magyarok fizették.) Én azt hittem, kint lobogtatja a cikkeimet, és mutatja, hogy mit ír a budapesti sajtó. De ki akarta hagyni Balajthy nevét (és természetesen azt is, hogy én kértem fel erre). Varjas Károly dr., bizottságunk tagja, aki könyvet írt Petőfi szobrairól - kapott Clevelandból három cikket kivágva erről a témáról s a két antropológus nyilatkozatáról. "The plain dealer." Cleveland, 1989. július. Ebben az újságkivágásban a következő olvasható:
„Szovjet kutatók megtalálták levéltáraikban Petőfi elfogatásának történetét és hozzájárultak ahhoz, hogy az információkat továbbadják. Morvai, szovjet kapcsolatain keresztül, bejuthatott a levéltárakba. A múlt decemberben háromezer dokumentumot vett fel mikrofilmre - mondta Gönczöl (Goenczoel) Gyula Olmsted Townshipből, egy itteni társasági-képviselője, aki magyar születésű."
A jelentést telefonon vette fel Gönczöl Morvaitól. Sajnos egy mondata sem igaz... Petőfi elfogatásának történetét még senki sem találta meg. Történész-kutatók sem szokták magánvállalkozóknak átadni az adataikat. Morvainak semmilyen szovjet kapcsolata nem volt, mert Balajthyval ment ki először a SZU-ba, és minden kapcsolata - a levéltári főigazgatóé is - Balajthyn keresztül épült ki, ő pedig nem szovjet állampolgár. (Azóta már kazánkiállítása volt Ulan-Udéban, sőt kirendeltséget alapított ott, megvett egy épületet.) A háromezer dokumentum csak háromezer oldal, és ő nem „vette fel", hanem mi rendeltük meg áprilisban. Én néztem át 2 nap alatt - és Záhemszky, az expedíció vezetője rendelte meg - másolaton. Mert rég fel volt véve mikrofilmre - én a dianézőn vakoskodtam. Kiabált is velem az út után Mátrafüreden: „Mire költöd a pénzem? Nem azért küldtelek, hogy filmeket rendelj". Akkor azt mondtam neki: „Kifizetem én, mert hét kopek egy mikrofilmkocka; s a négy iratcsomó, amit átnéztem és megrendeltünk, 19 mikrofilmtekercsen van felvéve - mind a 49-es magyar hadjáratról szól, nagyon értékes, ismeretlen anyag - számításom szerint kb. háromezer oldal irat, ugyanannyi mikrofilmkocka. Tehát = 210 rubel (21000 kopek) - az magyar pénzben kb. négyezer Ft. Négyezret én is kifizetek - s akkor megvétetem a Hadtudományi Intézet levéltárával! ... Egyébként - mondtam neki - ha Petőfit nem találjuk meg esetleg - ezzel a ténnyel is bekerülhetsz a történettudomány lapjaira, a lexikonba is - hogy ekkora anyagot hazahozol - és átadod ünnepélyesen a Hadtudományi Intézetnek!" Erre felkapta a fejét, és ez volt a válasza: „Na azért még négyezer Ft-ot ki bírok fizetni." - Ezért is lep meg, hogy a kecskeméti tévének két és fél milliót, a budapesti sajtótájékoztatókon 1 és fél milliót mondott - mint a „háromezer darab dokumentum" másolási díját! Kár, hogy a valóságnak meg nem felelő adatok - különböző nyilatkozatai - teljesen lerombolják, tönkreteszik azt a valóban fantasztikus dolgot - hogy fizette az expedíciót, szakembereket (Kiszelyt és a leningrádi Burajevet, a két régészt, a sírásókat - és minket, a kutatókat és a tévéseket is) - hogy ő ásatta ki azt a csontvázat... Megkérdezik tőle tájékoztatónkon: hogyan jutott eszébe, hogy „keresse" Petőfi csontvázát? (Az emberek várnák, hogy beszéljen Balajthyról, az én levelemről és cikkeimről nem tudnak.) Ilyenkor azt mondja: „Tavaly október elején kimentem Amerikába.(K. E.: ez stimmel, akkor írta nekem a levelet.) Ott hallottam arról, hogy az amerikaiak már tudják, hogy előkerült Moszkvában Bem apó hadilevéltára (K. E.: ez egyik cikkem címe) - és hogy a titkos levéltárak már kutathatók (K. E.: azok 1917 óta kutathatók), és előkerült a Szibériába hurcolt hadifoglyok titkos névsora (K. E.: ez cikkem alcíme volt!). Na, gondoltam, járt nálam egyszer az a Balajthy, ott sírt a kapum előtt, hogy adjak pénzt - azonnal táviratoztam Mónikának, hogy kerítse elő Balajthyt - aki aztán jelentkezett is nálam." No, már ki is lettem hagyva a lánc-lánc-eszterláncból. Ott ültem a dunaújvárosi előadásán augusztus 10-én, amikor ezt mondta - és nem pattantam fel, nem „igazítottam ki". Támadják eléggé a csontvázat, Kiszelyt - nem akartam kavarni a belső bajokat is... Kevés ember tudja elviselni méltósággal, hogy egy futballcsapat része, s nem egyedül rúgja a gólt. Amikor október 2-án megkaptam Morvai levelét - csak óriási örömet éreztem: meglesz a pénz az expedícióra! A félévi levelezés, kunyerálás nem hiába volt! Azonnal felhívtam Balajthyt: „Andris, nagy újság! Írtam Morvainak, és válaszolt, úgy néz ki, hogy elvállalja a menedzselését a dolognak! Felolvasom!" Ő éppen előző nap hívott fel, hogy vigasztaljam meg, mert a béka feneke alatt van... nem érdemes élni, ő úgyis véget vet az életének. A vonal másik végén most egy örömmámorban úszó férfi kérdezte: „Mikor jön vissza? Mi is a telefonja? S a pontos címe? Jó, akkor 22-e után lemegyek hozzá Nagyrédére egy filmgyári kocsival." - „És velem, ugye Andris?" -„Nem, magát nem viszem, mert én vagyok a kutató, nem maga!..." Ettől kezdve sose hívott, valóban egyedül ment Morvaihoz és nem is köszön nekem... Közben megalakult a Petőfi Bizottság 1989 januárjában. (Csak az ásatáskor lett a neve Megamorv Petőfi Bizottság!) Kutatók, újságírók, orvosok, Kiszely, 1 régész, Balajthy, Szirti és a decemberben kivitt MOVI-operatőr: Niederland Dénes; Sárdi Ferenc, a Szabad Föld munkatársa lettek a tagjai. Mivel itt Budapesten mindenféle rémhírek terjedtek el, hogy Morvai „lepénzel embereket" - le kell szögeznem: kivéve a kinti út napidíját (áprilisban azt is csak fillérekben, napi öt rubelben, azaz kb. 85 Ft volt, cigarettára, egy üdítőre vagy sörre, képeslapra) - soha senkinek még csak az útiköltségét sem fizette meg, ha vidékről feljött a budapesti bizottsági ülésekre a Szabad Föld szerkesztőségébe (általában havonta, januártól júliusig; azóta kb. 3-4 ülés volt, melyekre táviratilag hívott meg mindenkit) - vagy ha vidéki sajtótájékoztatóra leutazott (mint én is áprilisban Egerbe és augusztusban Dunaújvárosba). A bizottság tagjainak nagy része évek óta foglalkozott már jóval Morvai előtt - a szibériai problémával...
*
Borzák Tibor 1991 májusában, személyesen így jellemezte előttem Morvai szerepét a Petőfi kutatásban:
- ... Az biztos, hogy úgy van, nagyon sok dolgot elrontott a Morvai ebben az egész Petőfi-ügyben, viszont nagyon sokat segített is. Mert azt hiszem, ha nem lett volna egy olyan ember, aki fölborítja az asztalt, aki odacsap, akkor ez az alamuszi kis csendes társaság lehet, még ennyire se jutott volna...
*
Hulesch Ernőnek (Sándor, te vagy?) 1991-ben, a Moszkvában tartott nemzetközi antropológus bizottság sajtótájékoztatója után alkalma volt alaposan elbeszélgetni a kazánkészítő mecénással.
Morvai Ferenc: Gyakran esik a „tégla"
- Amikor ismertté vált, hogy Morvai Ferenc, a Megamorv Kazánfejlesztő Iroda vezetője és tulajdonosa bekapcsolódott a Petőfi-kutatásba, a legtöbben arra gondoltak, hogy a népszerűség és a reklám miatt tette.
- Nem azért kapcsolódtam be a kutatásba, hogy még nagyobb népszerűségre tegyek szert, mert nincs rá szükségem. Tavaly a népszerűségi listán a negyedik voltam Petőfi nélkül is. Első volt a Pozsgay vagy a Grósz - ki tudja, hogy csaltak ott -, a harmadik volt a Király és a negyedik voltam én. Tehát nem kellett hozzá Petőfi, hogy megismerjenek az országban. Sajnos, a sok büntető hercehurca és más minden ismertté tette a nevemet. De nem ezért vállaltam fel Petőfit. Hiszen ha ezért tettem volna, akkor nem adtam volna ki a Magyarország Szent Koronája című tanulmánykötetet se. Azt is azért adtam ki, hogy a múltunkkal kapcsolatban az az ötvenhatezer kisdiák, akinek odaadtam azt a könyvet, hogy olvassa el azt is, amit az előszóban írtam, amiért Köpeczi le is akart záratni - még hála Isten, hogy közben leváltották -, hogy figyeljenek oda a múltunkra, a történelmünkre, a régiségeinkre...
- Végeredményben akkor miért adta a nevét és a pénzét a kutatáshoz?
- Petőfi Sándor ügyéhez azért adtam a nevemet, a szervezőkészségemet és a pénzemet, mert az első kiutazásom alkalmával meggyőződtem arról, hogy reális alapja van a kutatásnak. Láttam, hogy a magyar kormányban lévők most nem törődnek nagyon vele, mert az asztalukat fogják és inkább helyezkednek. Nem baj az, ha az elsüllyed gazdaságilag is, ideológiailag is. Úgy gondoltam, hogy ha azt mondják, nem csinálhatom, én azért nyugodtan megcsinálom, mert nem figyelnek oda rám, magukkal vannak elfoglalva.(...) Először beszéljünk arról, hogy ki is volt Petőfi. Én nem vagyok történész. Abba se bocsátkozom, hogy a verseit elemezzem. Nem vállalkozom arra se, hogy véleményt mondjak a verseiről. De egyet tudok: amikor az Anyám tyúkját gyermekkoromban először hallottam, akkor - valamit mondott nekem Petőfi. Azt viszont most már felnőtt fejjel tudom, hogy a múltban írt versei a jövőbe mutatnak! Ha pedig már egyszer a jövőbe mutat és a szabadságért, a világszabadságért volt egy ember Magyarországon, aki az életét áldozta - mert nem csak úgy áldozzák az életüket, hogy felakasztják őket vagy agyonlövik, hanem úgy is, hogy lejáratják, úgy is, hogy tönkreteszik. Nézzük csak meg, hogy ugyanezt tette a saját hatalom Petőfi Sándorral is. Valamiért küzdött - nem magának, nekünk. Szelleme, jelképe a jövőre mutat. 1848-at nem kérdőjelezik meg hála Istennek. Éppen ezért szüksége van a magyar embernek valamire, valakire. Úgy gondolom, hogy ebben a hazugságban, amiben eddig éltünk, időszerű volt már, hogy megtaláltuk Petőfi Sándort. Hogy legyen valami ennek a magyar népnek, hiszen ha nem vigyázunk, eltűnik Magyarország, mint a Balaton szintje... Petőfi szelleméhez nem méltó cikkek jelennek meg sorban. Mióta megértették ezek a tudorok, akik Petőfi szelleméből, nevéből, abból, hogy eltűnt, mint Petőfi a ködben viccesen mondva karriert, hasznot, dicsőséget kovácsoltak. Féltik ezek az urak, Fekete Sándor és a hozzá hasonló álkutatók, akiknek kellemetlen az igazság. Éppen ezért mindent megtesznek a rendelkezésükre álló eszközökkel, hogy eltitkolják az igazságot. Kiszely doktor egyszer már elmondta nekünk az ipari területről - hogy mennyire igaz, érzem a hátamon -, ha az ember feltalál valamit, vagy valamit igen fel akar mutatni és ez nem egyezik azoknak az embereknek az érdekével, akik azt hiszik, hogy ők a „csodák" mert olyan helyzetbe kerültek valami csoda folytán, akkor először megpróbálják eltitkolni. Ez történt Petőfivel is hosszú ideig. Amikor pedig már tovább nem tudják titkolni, akkor azt a személyt, aki azt nyilvánosságra hozta, kigúnyolják, lehetetlenné akarják tenni. Ez történik most velünk. Kiszelyt azért, hogy nem ért a szakmájához, engem, hogy adócsaló vagyok már mindenben...
- Hogyan tudott a Szovjetunióban eredményt elérni?
- A Szovjetunióban most a Gorbacsov-politika nagyon jó. A vállalkozás kapcsán sikerült a vezetéshez eljutnom. De el kellett terjednie az újságokban, hogy én velük kapcsolatban vagyok. Így aztán kinyíltak a titkos levéltárak, csak hivatkoznom kellett a vezetőkre. Így végig tudtam vinni a tévékamerát, amerre állítólag Petőfi járt. Tudtam utasítást adni, hogy ezt akarom látni, vagy amazt akarom látni. Kihasználtam a nemtörődömségüket, és ahová nem tudtak száznegyven évig magyarok eljutni, oda én bevittem a szakembereket. Pontosan azért, hogy a legenda végére járjak. Így, ezzel a céllal indultam el Szibériába. Mert az is eredmény a tudományban, ha bebizonyosodik, hogy nem úgy van, ahogy hittük. Akkor viszont le kell venni a napirendről! Én erre vállalkoztam. De mivel én egy kutyacsontot nem tudok megkülönböztetni egy macskacsonttól, nem vagyok hajlandó se Fekete Sándorral, se a hozzá hasonló álkutatókkal leülni vitatkozni rajta. Ezért gondoltam arra, hogy én csak a feltételeket biztosítom és aztán megoldom a temetést is. Próbára tettem a vállalkozási képességemet, hogy vajon végre tudom-e ezt hajtani a Szovjetunió lehetetlen körülményei között, a magyarországi tiltás és akadályoztatás ellenére. Ez volt nekem a nagy próbatétel. A szakmai, a régészeti, a tudományos és az antropológiai munkát pedig a szakemberek végezték. Azt előre láttam, hogy megkérdőjelezik itthon a tisztességemet. Elhíresztelték, hogy a Morvai lepénzeli a szakembereket. Pedig Kiszely doktort nem lehet lekenyerezni. Neki neve van a világban. Aki királyokat exhumált, annak nem kell az én tíz- vagy százezer forintom, mert őneki a tisztessége többet ér annál!
- És az amerikaiak?
- Amerikából, Clevelandból két antropológus - Bruce Latimer és Clyde Simpson - érkezett, ők a Tudományos Akadémia tagjai. Én nem őket hívtam meg név szerint, mert ők nekem ismeretlenek voltak, hanem a Tudományos Akadémiától és a Múzeumtól kértem két antropológust. És az Emberjogi Bizottsághoz fordultam, hogy segítsenek nekem, jelöljenek ki szakembert. Mi jogon kérdőjelezik meg az ő becsületességüket is, hogy lefizettem az amerikaiakat is, mikor őket az exhumáláshoz úgy „utalták ki". Én akkor még azt se tudtam, hogy ők kik. Az igaz, hogy napi ezer dolláromba kerültek, de azt a pénzt nem ők kapták, hanem az intézetük. Az természetes, hogy ki kellett fizetnem, de nem az ő kezükbe, hanem a munkaadójuknak. A Szovjetunióban a Burját Köztársaság Minisztertanácsa hivatalból rendelte oda az antropológusokat. El lehet azt képzelni, hogy első esetben jön össze hat neves szakember különböző országokból, és akkor én fogom ezeket a neves embereket és lefizetem őket, hogy mondják azt valakire, hogy Petőfi Sándor?! Ez nevetséges!...
- Gondolom, hogy segítséget adott az expedícióról kiadott jelentés.
- Az első jelentésünket a papírkosárba dobták, a szó szoros értelemben. Az első jelentést a Művelődési Minisztérium, Fekete Sándor és a hozzá hasonló sajtóorgánum félredobta. Mert ott is azok vannak - tisztelet a kivételnek -, akiket a jó sógor-koma rokonságból oda tettek. Mint a TV-elnök - aki gépkocsivezető volt -, eldöntötte azt, hogy nem szabad a nagy Televízióban Petőfit adni. Szeretném, ha megkérdezné valaki tőle, hogy a Petőfi-filmünket miért nem láthatják odahaza a képernyőn. Az előfizetők forintjaiból fenntartott TV-nek fontosabb az, hogy mit tüsszentett egy elvtárs, mint hogy a hazai irodalomtörténettel kapcsolatos Petőfi-kérdésekről leadják a közléseket... Pedig ezek az emberek március 15-én azt mondták, hogy a TV a magyar népé! Én akkor ott álltam a lépcsőn, a szavaló mellett. Elhittem nekik. Buta voltam! Hamar elfelejtették...
- Azóta javult a kapcsolata a minisztériummal?
- Miután a Művelődési Minisztérium - Glatz úrnak köszönhetően - érdeklődést mutatott és nem tiltott ebben az ügyben és megváltoztatta a véleményét, írásban felhatalmazott arra, hogy a titkos levéltárakban levő okmányokat átvehessem. Fekete Sándor valami papírt mutatott a névsorról a TV-ben - az valótlan volt, mert a dokumentumokat neki nem adhatták oda. A minisztériumnak egy kicsit a javára kell mondanom, hogy az egyre több bizonyíték nyomására megváltoztatta a véleményét és írásban felhatalmazott, hogy hazahozhassuk a Petőfi Sándorral kapcsolatos okmányokat. Németh Miklós kormánya és a minisztérium kérte egyúttal a Tudományos Akadémiát, hogy jelölje ki a hivatalos antropológusát. Nagy meglepetésünkre - ezt a szégyent! - a moszkvai sajtótájékoztatón, a második vizsgálatnál az amerikai, a japán, a szovjet antropológusok mellett a moszkvaiak külön is jelöltek szakembert, de a tizenegy nemzetközi antropológus között nem volt ott a Magyar Tudományos Akadémia által küldött. Pedig mi külön is felkértük, hogy képviseltesse magát...
- Úgy tudom, hogy a kormány elnökét is megkereste ebben a kérdésben.
- Egy hónappal előbb Németh Miklós a kérésemre megbízta őket, hivatalosan utasította a kormányfő az Akadémiát, hogy vegyenek részt a felülvizsgálaton. Engem egyúttal levélben értesített, hogy hivatalból megbízta a Tudományos Akadémiát. Ők tehát egy hónappal azelőtt megkapták a miniszterelnök levelét. Erre azt írták nekem, hogy nincs idejük, nem tudnak addig az időpontig összeülni, hogy kijelöljék az antropológust. Szégyelltem magam, amikor azután, hogy a nemzetközi antropológus bizottság hivatalosan, kétséget kizáróan megállapította, hogy Petőfi Sándorról van szó, sajtótájékoztató volt - három nappal ezelőtt - a Szovjetunióban. Megkérdezték tőlem: a Magyar Tudományos Akadémia hol van? Hisz az önöké Petőfi, nem a mienk. Ezt a kellemetlenséget, hogy az a 240 tudor, aki az MTA tagja - ahol elég lenne tizennyolc is, hisz Amerikában sincs ennyi tagja az Akadémiának, nem a hozzájuk töpörtyű országnak -, de nem akarok jelzőt használni! Nem tudtak senkit kijelölni, mert nem volt elég az az egy hónap, hogy összeüljenek...
- Idehaza - szóban és írásban is - gyorsan elterjesztették a hírt, hogy Barguzinban engedély nélkül exhumáltak.
- Nem igaz az a vád, hogy engedély nélkül exhumáltunk. Furcsának találták azt, hogy a moszkvai minisztérium adott nekem engedélyt - ez az előbbi módszerrel ment, úgy ahogy elmondtam. Áttelefonáltak az egyik helyről a másikra, hogy megyek. És mivel az „magasabb hely" volt, ahová átmentem, ott csak azt kérdezték, hogy miért jöttem. Volt engedély, írásos, nálam volt. A temetőt tisztességesen rendbetéve adtuk át, nem pedig úgy, hogy vandál módra összetúrva. Ebből csak annyi az igaz, hogy csak egy kis darabot engedtek meg, de én az egész temetőt felásattam egyszerre, hogy biztosak legyünk a dolgunkban. De hiszen az is volt a célunk, azért mentünk oda, hogy ha azt kell mondani, hogy nincs ott Petőfi, akkor azt nyugodt lelkiismerettel tudjuk mondani. De ha egy részt nem ásunk fel, akkor hátha ott van. Ezt nem engedhettük meg magunknak. Ezért nem is törődtem azzal, hogy meddig szól az engedély. Már az emlékművet is szétszedettem volna - a Küchelbackerét -, hogy nem az alatt van-e. Örömmel kell azt mondanom, hogy Küchelbacker sírját is megtaláltuk... Az oroszok tisztelik és örülnek, hogy most mi megtaláltuk - negyven méterrel ugyan odább, mint ahol az emlékműve áll. De azt majd szétszedik és emelnek egy másikat a valódi sírja fölé. Az a lényeg, hogy megtaláltuk. Petőfit ugyanott a közelben találtuk meg. Az élet iróniája, hogy mind a ketten a szabadságért küzdöttek és egy időben találtuk meg őket.
- Most hol vannak a csontok?
- Az utolsó jelentésünk alapján a Burját Köztársaság Minisztertanácsa - ahová eredetileg is én zártam be Petőfit - kiadta a ládát és átvittük a Szovjet Tudományos Akadémiára. Ott van jelenleg bezárva, változatlanul a zsebemben a kulcs. Két gond látszik most. Az egyik az, hogy a szakemberek szerint Petőfi nem a magyar államé, hanem az emberi világszabadságé. Nem maradhat évekig a filmládában, mert tönkremegy a csont, hiszen nincs konzerválva... Nagy Imréről két perc alatt megállapították, hogy Nagy Imre. Jöjjön hát egy tudor, aki megmondja, hogy eddig vagy addig nyilatkozunk. Mi huszonöt, a szakirodalomból, a tudományból ismert elváltozást megtaláltunk a csontokon - azokat az ismérveket, amiket pont ezek az elvtársak tanítottak velünk. Hisz ők adták ide, hogy ilyennek kellett lenni Petőfinek. Az élet iróniája, hogy ezt mind megmutattuk a csontokon. Olyat viszont egyet se tudunk, hogy béna, vagy sánta, hogy alacsonyabb vagy magasabb, ami ellentmondana. Mi világosan megmondtuk azt, hogy Petőfi Sándor csontjai egy 60x40x30 cm-es filmládába vannak zárva. Szeretnénk vele valamit kezdeni. Nem akarjuk azt, hogy még ott legyen évekig. Nem akarjuk, hogy egyesek a karrierjük meghosszabbítására használják föl...
- Mik a további elképzeléseik?
- Először is elértük azt, hogy minisztertanácsi határozat van arról a Szovjetunióban, hogy én és a Kiszely doktor nélkül senki sem nyúlhat a csontokhoz. Senkinek se adják ki nélkülem.
- Amikor elhangzott a híradás, hogy rátaláltak Petőfire, milyen volt a visszhangja?
- Szibériában különböző országokból gratuláló táviratokat kaptunk... A magyar kormánynak nem volt arra pénze, hogy táviratozzon. Kaptunk viszont olyan táviratot is, hogy Morvai vigyázzatok, mert provokáció készül és meg fogják semmisíteni a csontokat. Ezért valóban az ágyam alatt volt a láda, ott őriztük. Nem azért, hogy ott jó helye volt neki, de így voltunk nyugodtak. Ezért az embereim nem fogják elengedni egy percre se itthon, ameddig el nem temetjük tisztességesen.
- Van kész terve a temetésnek?
- ...A Bush-vacsorán, ahová a Bush úr hívott engem a Parlamentbe, ott volt a néphadsereg főnöke, a Kárpáti úr is. Már akkor elméletben megállapodtunk abban, hogyha kimondják a tudorok azt, hogy ez Petőfi Sándor, akkor a néphadsereg örömmel veszi és fölvállalja, hogy a saját halottjának tekinti és a rangjához méltó katonai pompával fogja eltemetni. A vezérkar kijelölt egy ezredest, Sipos Gézát, akivel konkrétan, elvben, gyakorlatban, részletesen megbeszéltünk mindent. Ő azért vezető, hogy ott annyi katona legyen, hogy Budapesttől Kiskőrösig elérjenek. Tehát a temetés miatt csak a néphadsereggel vagyok kapcsolatban. Azt mondta a Kárpáti úr, hogy a néphadsereg a magyar népé, és Petőfi Sándor is a magyar népé volt. Ezért úgy gondolom, hogy a legilletékesebb a magyar néphadsereg...
- Kósza hírként terjedt el, hogy maratoni temetésre készülnek, vagy van ennek alapja?
- Mi maratoni temetést akarunk... Karöltve az egyházakkal és a néphadsereggel, politikamentesen szeretné a bizottság Budapesten, méltó helyen egy hétig fölravatalozni, hogy egy szál virágot letehessen aki akar a koporsó elé. Majd Budapestről gyalog kívánjuk levinni Kiskőrösre a koporsót. Emlékezetem szerint úgy tanították nekünk, hogy Kiskőrösön született - habár most már ez is kétséges a sok tudor között. Megvan már a négy fehér ökör, aki le fogja vinni a koporsót. Tisztességes, maratoni temetést rendezünk. A menethez mindenki csatlakozhat, aki csak akar. Huszonhárom óra alatt lehet leérni. Gondoskodunk a fáklyákról és a korrekt temetésről. Minden állomáson neves színészek szavalják a verseit, így lesz Petőfi szelleméhez méltó! Kiskőrösön valamennyi egyházi vezető ott lesz, aki elfogadja a meghívásunkat. Ők segítenek a méltó temetésen.
- Mi a további terve?
- Az a terve a Petőfi Bizottságnak, hogy dolgozóink munkájából van még annyi pénz, hogy két márvány emlékművet fogunk készíttetni - a legnevesebb szobrászokat kérjük fel erre. Közülük az kapja meg az elkészítésre a megbízást, aki a legjobban fejezi ki a szellemét, a nagyságát a szabadság szemszögéből. Mindegy, hogy mennyibe kerül. A teljesen egyforma két emlékműből az egyiket Kiskőrösön, ott ahol eltemetjük, a másikat pedig Barguzinban, ott ahol megtaláltuk, fogjuk felállítani. Egy pármilliós alapítványt teszek. Ennek az alapítványnak az lesz a célja, hogy az a magyar ember, aki a legtöbbet teszi a magyarság múltjának a fenntartása érdekében, kapjon elismerést, díjat minden évben a kiskőrösi emlékműnél. A külföldön élő magyarok számára ugyanúgy kiírjuk a pályázatot, ők pedig Barguzinban fogják megkapni a díjat, az ottani emlékműnél... Szeretném, ha ez az alapítvány a Nobel-díjhoz hasonlóan működne. Végre fogom hajtani, akár tetszik a tudoroknak és azoknak a karrierista tudósoknak, akár nem, amennyiben a tégla nem esik a fejemre.
- Milyen gyakran esik az a „tégla"?
- Sajnos nagyon gyakran. El kell mondanom, hogy betörtek az irodámba és a magyar állambiztonság nem találja a tettest. Modern riasztóval van ellátva az iroda. A fiókban 450.000 forint volt, az nem tűnt el. Ebből gondolom, hogy nem huligánok voltak, mert azoknak pénz és ital kell, meg ékszer. A Petőfi-iratok meg összevissza lettek keverve. Nem tudom, miért nem kérdezik meg, amit keresnek. Nyugodtan adnék egy fénymásolatot. Sajnos, történt egy másik eset is. Mikor a múlt héten indultunk Szibériába, hazánkba jött az összes antropológus, aki részt vett a második vizsgálaton. Mert nekem kellett biztosítanom az összes szállást, a repülőjegyeket, az étkezést. Az indulás előtti napon még el kellett mennem Budapestre, mert a repülőjegyek még nem voltak rendben. Az angol követség előtt az ötödik helyre álltam be, közvetlen a rendőr előtt. Még szólt is, hogy miért állok a diplomata kocsi helyére. Tehát látta, hogy odaálltam, még jó, hogy azt nem mondta, hogy takarodjak. Átmentem a Vörösmarty térre. Szerencsére Búzás Mónika kivette a 11 útlevelet a diplomatatáskámból. Hogy miért, még ma se tudja. A repülőjegyeket nem tette el, mert a külföldiekkel előzőleg gond volt és húsz perc múlva vissza kellett értük menni. Világos nappal, délelőtt 11 órakor kivették a kocsiból - a rendőr előtt. De nem is ez az érdekes. Nem is az ezer dollár, ami benne volt és még a pénz, a bélyegzők és a csekkek. Hanem az, hogy amikor elmentünk az V. kerületi rendőrkapitányságra feljelentést tenni, akkor a rendőr azt kérdezi: „És hogy fognak holnap utazni? Nem tudunk annyi ideiglenes útlevelet adni reggelre." Mondtam, hogy csak írja nyugodtan meg a feljelentést, az útlevelek megvannak. Még most sem értem, hogyan tűnhetett el a táskám az ott őrködő rendőr előtt. Az igazi meglepetés mégis akkor ért, amikor az egyik nyomozó azt mondta, hogy ne törődjek vele, mire visszaérkezünk, meglesz a táska. Meg is lett. A táskám. Az ezer dollár, a rubel és a forint nélkül. Illetve a Petőfi-okmányok nélkül. Ezt azért mondtam el, mert említettem a téglaesést. Jönnek a telefonok: fölgyújtják a kocsimat, ha tovább folytatom a kutatást, vagy elüt egy autó, ha kilépek az utcára... Remélem, hogy nem merik megtenni. Jó lenne, ha a szemembe mondanák, nem a telefonba, amit letesznek, ha kérdezem, hogy ki beszél... (Keszthely, 1989. október)
*
Fekete Sándor, akit Morvai esküdt ellenségként festett le a fenti interjúban, A szibériai métely című vitairatában elmondja első eszmei konfliktusát a kazánkirállyal:
1988 végéig a szibériai vita afféle állóháborúként zajlott: a Bajkal, a Népszava és a hevesi Népújság hasábjain durrogtak a hazugságágyúk, néha egy-két cáfoló petárdát mi is visszalőttünk az Új Tükör fedezékéből. Biztatásaim ellenére Tyivanyenkóék nem siettek ásni, csak végeérhetetlen folytatásos regényeiket közölték a Bajkalban, s ezek teljesen Eugen Sue receptjét követték: az egyik szám „szenzációjának” leadásakor még nem is sejtették, hogy miként fog folytatódni a sztori a következő számban. Amikor azután a Megamorv vezére körül megszilárdult a „kutatói” csapat, az ukrán–burját–magyar vegyes válogatott, Morvai (hiába, az idő pénz) felgyorsította a tempót. 1988 utolsó napjaiban drámai hangvételű távirattal lepte meg a magyar lapszerkesztőket, köztük e sorok íróját is. Érdemes betű szerint közölnöm a becses dokumentumot:
„GYONGYOES 5488 138 22 1700
TUEKOER SZERK FEKETE SAANDOR
7 KER LENIN KRT 9/11 BPEST
TISZTELT CIM FELKIAALTOJEL TAAJEEKOZTATJUK OENOEKET A MEGAMORV FEJLESZTOE IRODA SEGITSEEGEEVEL MEGTALAALTUK KOELTOENK PETOEFI SAANDOR SIRJAAT EES VALAMENNYI EREDETI DOKUMENTUMOT A SZOVJETUNIOBAN SZIBEERIAABAN BARGUZINBAN FEJLESZTOE IRODAANK 1988 DECEMBER 10 EES 20-A KOEZOETT VEEGIGJAARTA PETOEFI SAANDOR SZOVJETUNIO-BELI UTJAAT DOKUMENTUMFILM KEESZITOEKKEL FELKERESTE A LEVEELTAARAKAT ELJAART SZOVJET ILLETEEKES HATOSAAGOKNAAL EES FELKUTATTA PETOEFI DEED-UNOKAAJAAT MEGKERESTE PETOEFI HAAZAAT ELJUTOTT EGEESZEN A PETOEFI SIRJAAIG HIVATALOS MEGAALLAPODAAS TOERTEENT A SZOVJET VEZETOEKKEL PETOEFI 1989 NYARAAN TOERTEENOE EXHUMAALAASAARA EES MAGYARORSZAAGON TOERTEENOE ELTEMETEESEERE AZ EXPEDICIO NYILVAANOS SAJTOTAAJEEKOZTATOT TART 1988 DECEMBER 28-AAN DE. 11 OKAKOR BUDAPESTEN A MIKROSZKOP SZINPADON BUDAPEST, NAGYMEZOE UT 22–24 SZ ALATT AHOL VALAMENNYI SZOVJETUNIOBOL SZAARMAZO DOKUMENTUM A MEGHIVOTTAK RENDELKEZEESEERE LESZ BOCSAATVA. LEVETITEESRE KERUEL KB. 1 ORAAS DOK.FILM MELYBEN NYILATKOZNAK SZOVJET ANTROPOLOGUSOK EES MAGAS RANGU VEZETOEK IS A FEJLESZTOE IRODA TISZTELETTEL MEGHIVJA OENT EES MUNKATAARSAIT AZ AALLOFOGADAASSAL EGYBEKOETOETT SAJTOTAAJEEKOZTATORA
TISZTELETTEL: MORVAI FERENC IRODAVEZETOE”
Magát a táviratot betűhíven leközöltük az Új Tükör 1989. január elsejei számában. (Megjegyzendő, hogy lapunk mindig vasárnapi dátumot viselt az első oldalon, de általában pénteken már az utcán volt.) A fakszimilében közölt távirat alá ezt a szöveget írtam.
„Talán helyesebb volna…”
Köszönjük a meghívást, felajzva várjuk a kilátásba helyezett dokumentumokat. Annyit mégis hadd jegyezzünk meg, hogy talán helyesebb volna Petőfi sírjának megtalálását múlt időben majd akkor emlegetni, amikor a sírt már fel is ásták, s benne kétséget kizáróan a költő tetemét lelték meg. (F. S.) 1988. dec. 27. ...
A közben lezajlott sajtófogadáson rögtön lelepleződtek némely furcsaságok. Nyersebben fogalmazva: nem kaptunk semmiféle dokumentumot, amely Petőfi szibériai tartózkodását bizonyíthatná! Akár azért, mert nincsenek is ilyen dokumentumok, akár azért, mert egyelőre nem akarják megmutatni azokat – egyik esetben sem szabad azonban azzal áltatni kétszáz meghívottat, hogy nekik minden meg lészen mutatva!… Természetesen nem tekinthetők Petőfi-dokumentumoknak azok a levelek, amelyeket az iroda magyar művelődési funkcionáriusokkal vagy szovjet levéltárosokkal váltott... Egy-két héttel a sajtófogadás után Morvai Ferenc meghívott a „Petőfi Bizottság” alakuló ülésére. Természetesen nem vállalhattam a közreműködést. Elsősorban azért nem, mert egy tizenöt éven át írt munkám, a költő és a francia forradalom viszonyát elemző eszmetörténeti monográfia, a Petőfi evangéliuma című könyv utolsó korrektúráival bíbelődtem... Leginkább mégis az befolyásolt, hogy a Megamorv „Petőfi Bizottságáról” hozzám eljutott hírek riasztottak... A részvétel mindenképpen azzal a kockázattal járt volna, hogy cinkossá válhatok egy esetleges machinációban. Ismerve a Megamorv vezérét és csapatát, ez utóbbira – Kiss József kollégám látnoknak bizonyult – számítani lehetett. Így hát a Petőfi Bizottságba szóló meghívást el kellett hárítanom. Mivel abban az időben az Esti Hírlap még egyértelműen Morvai ellen foglalt állást, a lap riportere telefonon megkeresett, s én választ diktáltam neki.
„Köszönöm, de magam is be tudom osztani az időmet”
Ma délelőtt, az Újságíró Szövetség székházában megkezdte munkáját a Petőfi Bizottság alakuló ülése. Információnk szerint a bizottság megalakítása Morvai Ferenc feltaláló ötlete volt. Mi Fekete Sándort, az Új Tükör főszerkesztőjét, az ismert Petőfi-kutatót – a Petőfi-sír kutatási ügyében közismerten másképp gondolkodót – kérdeztük, kapott-e invitálást.
– Igen, hívott Morvai úr. Pontosabban kaptam egy sokszorosított körlevelet, amelyben felszólítanak, hogy jelentkezzem a Petőfi Bizottságban munkára, s majd kijelölik feladataimat. Ezúton is köszönöm „a lehetőséget”, de magam is be tudom osztani munkaidőmet, feladataim így is a fejem fölé tornyosulnak.
*
Az újvidéki Magyar Szóban 1990-ben Dezső János újságíró több beszélgetést is közölt dr. Kiszely István professzorral, a szibériai Petőfi-expedíció főantropológusával. A neves szakember elmondta, mi vezette őt Morvai táborába:
– Ami a köztem és a Morvai közötti viszonyt illeti..., közöttünk teljesen fair, tisztán üzleti kapcsolat van, s még az a szó, hogy „üzleti" is ez esetben csupán annyit jelent, hogy ő felkért engem egy munkára, de az első naptól fogva abban állapodtunk meg, hogy egy fillért sem fizet érte. (A magyarországi csontanyag-vizsgálatokat sohasem pénzért végzem.) Morvai csupán a szállodaköltségeket és az utat fedezte, s engem semmire sem kényszerített. Egyébként pedig köztem és Morvai közt soha egy rossz szó sem hangzott el. ... Ő végtelenül jóindulatú, de szókimondó ember, és a szókimondáshoz a tudományos életben nincsenek hozzászokva az emberek. Ha azt mondja, hogy kezdjünk el dolgozni, én elkezdek dolgozni, mert ezt szoktam meg nála, és külföldi munkáim során is.Nyugaton, ugyebár, nem az a munkatempó, mint idehaza. Az igaz, hogy Morvai az üzleti élethez szokva elég nyersen fejezi ki magát. Olyan embernek, aki ezt nem szokta meg, lehet, hogy durvaságnak tűnik, nekem azonban a világon a legtermészetesebb. Én tisztelem és becsülöm az olyan embert, aki a szemembe mond mindent, de semmi hátsó gondolata nincs. Bár mindenki ilyen lenne!
*
Szenti Tibor neves néprajzosnak, a kulturális antropológia művelőjének, népszerű szakírónak évekkel később sikerült a Morvai-féle okoskodáson túllépve "dekodifikálni" a Petőfi kapcsán a rendszerváltáskor kialakult szellemháborút (Elmélkedés társadalmi viszonyainkról. Hódmezővásárhely, 2001. aug. 15. / www.szenti.com):
Legjobban az igazság kiderülésétől félünk. Valami elemi rettegés lesz úrrá rajtunk, és ez valóban magyar betegség – ha úgy tetszik: „hungaricum” –, de ezért egy petákot sem adnak a külföldi piacon. Tipikus példa erre a Megamorv Petőfi-bizottság ügye... Az ismert vállalkozó pénzét nem kímélve, hazahozatott egy csontvázat, amely hol női, hol férfi, hol Petőfi, hol nem. A költő anyjának hamvaiból vett darabka csontminta dönthetne a kérdésben. Húzódik az ügy a legkülönbözőbb ellenszegülések miatt: etikai, kegyeleti, presztízs, ki tudja még milyen megokolásokból. Csakhogy van egy tény: egy csontváz, amelyet ettől a pillanattól kezdve nem lehet „meg nem történtként” kezelni, mert „a tények rendkívül makacsok és nehéz ellenük hadakozni”. „A napot nem lehet tenyérrel eltakarni”, „a gondot a szőnyeg alá söpörni”, mert „a fölfeslett folt álltában éjszaka is tovább szakad”. A dolgot úgy lehetne eldönteni, mint ahogyan az angol a pudingot próbálja. Már az egészet régen elfelejtettük volna, e kérdésben nem szakadt volna több táborra egyébként is széthúzó társadalmunk, nem fantáziálna egyre sületlenebb dolgokat, és nem nőne az ügy nemzeti kérdéssé. Mert mi van akkor, ha netán mégis kiderül, hogy az idehurcolt csontváz csakugyan Petőfié? A nemzet lánglelkű költője Segesváron „meghalt”. Az én Petőfim lezárta életművét, még akkor is, ha esetleg Ázsiában maradt utána néhány írás. Géniusza ettől nem vált volna sem kisebbé sem hősebbé. Ha pedig a sebesüléstől és fogságtól mentálisan megváltozott, többé már nem az az őrnagy volt, aki Segesváron szál karddal szembefordult a túlerővel, és ebben az esetben különösen nem számít a dolog. Legföljebb a teste élhette túl a kozák dzsidás lándzsaszúrását, és miért ne adhatnánk meg neki a végső tisztességet itt, a szülőföldjén? A szelleme, a lelke ott maradt összegyűjtött verseiben és szárnyal a magyar Parnasszus fölött. Orvosi szempontból nehéz ugyan elképzelni, hogy ez a törékeny, korábban tüdőbeteg ember jókora sebbel a mellkasán, ahol esetleg átszakadt a mellhártya, netán légmellet kaphatott, sérült a tüdőlebeny, bevérzett a mellüreg; a seb a rossz ellátás következtében elfertőződhetett, általános szepszis és magas láz fejlődhetett ki; a feudális kor végén, lovas kocsin hónapokig, esetleg évig tartó rázódás után Szibériában a tajgában, olykor mínusz, máskor plusz 40 fok C fölötti hideg télben, forró nyárban, megfelelő ellátás és gyógyszerek nélkül ezt a traumát túlélte, és ráadásul a cár Atyuskának kellett volna egy újabb, munkára képtelen, éhes száj, amikor saját dolgozó embereit sem tudta ellátni; de csodák vannak, és tételezzük föl a fölsoroltak ellenkezőjét… Ha kiderülne, hogy újabb kötetnyi gyönyörű verset írt, hogy mentálisan nem sérült, hogy teste kiheverte a sebzést, és a vizsgált csontváz csakugyan az övé, még inkább megérdemelné, hogy méltó helyen, szülei sírjában nyugodjék. Akár egyik, akár másik föltételezés az igaz, vagy egyik sem helyes, döntésképtelenek vagyunk, mert az igazságvágyunk sérült, vele a szemléletünk elmaradt, és képtelenek vagyunk szembenézni egy esetlegesen megváltozott múltképpel.
*
Végül egy ellenségesen elfogult, de őszinte mondat Morvairól, az emberről Váradi-Sternberg János professzor részéről, aki különben a szibériai legenda esküdt ellensége (Vigyázat, Petőfi! Kárpáti Igaz Szó / Új Hajtás, 1989. szept. 17.): Jómagam jelen voltam a július 31-én tartott sajtótájékoztatón, és innen ellentmondásos érzésekkel távoztam. Morvai Ferenc, mint vállalkozó és szervező, rokonszenvessé vált számomra. Kevésbé találtam szimpatikusnak azt az intoleranciát és agresszivitást, amellyel Morvai a sajátjaitól eltérő nézetekre reagált. Többek között kijelentette: »Történészek és firkászok véleménye engem nem érdekel«.
Illusztráció: Barguzini expedíció, 1989. Morvai Ferenc könnyes öröme a 7. sz. sír leletei fölött * Fotó Borzák Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése