Sebő Ferenc szerint, ha nem mentjük át, tanúiból a múlt lassan kifogy körülöttünk
Az idei Magyar Kultúra Napjai csíkszeredai rendezvényeire hivatalos meghívottként érkezett Sebő Ferenc együttesével, ám rendhagyó módon nem csupán teltházas lemezbemutatóra kerítettek sort (amelyen Lázár Ervin: Az erdei dalnokverseny c. művének feldolgozásából adtak elő), hanem ellátogattak a város legnagyobb középiskolájába a tanulókkal találkozni, találkoztak a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetőivel, a vidék kultúrmenedzsereivel és a sajtóval, ahol a magyarországi Hagyományok Háza tevékenységéről és a hagyománymentés magyar hagyományairól, úttörőiről és sikereikről számoltak be, s nagyon tanulságos volt az a könyvbemutató is, amelyet a csíkszeredai önkormányzat szervezett és amelyen a neves zenész és népzenekutató tulajdonképpen néhai édesapja, vitéz Sebő Ödön több kiadást megért memoárjának (A halálraítélt zászlóalj. Gyimesi szoros, 1944) 2008-as, új kiadását mutatta be. A találkozón a spontán érdeklődő kérdésekre adott válaszok azért bírhatnak kiemelt tanulsággal, hiszen Sebő Ferenc a szerző fiaként cselekvően és alkotóan részt vett a kézirat kihordásában, a könyv szerkesztésében és sorsának egyengetésében. A találkozón elhangzottak egyetlen nagy, célirányos vallomássá álltak össze, szerkesztett változatából ezért elhagytuk az esetleges, nem túl releváns kérdéseket.
*
- Mit nem adott volna édesapám, ha ezt a népes érdeklődő sereget láthatta volna! A történet, amiről a könyv szól, sok ember szívében ott volt, erről sokáig nem lehetett még beszélni sem. A háborúban, apám mellett, sok ember vett részt, és mások is magukra ismerhettek a könyvben leírt helyzetekben.
- Gyerekként sokszor hallottam apám történeteit, de hát az ember fiatal korában annyira felelőtlen, máson jár az esze, hogy igazából nem is figyel oda az ilyen mesékre. De egy idő után rájöttem arra, hogy ezt a történetet bizony, nagyon kevesen tudják. S amikor apám olyan idős lett, hogy nem volt mit kezdjen magával, mert mindig energikus, tettrekész ember volt, nagy elképzelései voltak, s addig ügyködött, amíg bár ha a saját kizsákmányolásával is, de megcsinálta. Mondtam neki, ülj le szépen és írd le sorjában a történeteidet, hátha másokat is érdekel. Hála felsőkereskedelmi képzettségének, mert annak idején megtanították őket vakon, 10 ujjal gépelni, vettünk egy írógépet, s kezdte szépen leírogatni mindenféle cédulákra az emlékeit, egyiket a másik után, volt amit feledékenységből többször is leírt, ezért nekibúsult, én vigasztaltam, ne törődj vele, amikor számítógépbe viszem, kigyomlálom az egészet, te csak írjad úgy, ahogy jön, ahogy most gondolod.
Ha beindul a képzelet
- Lassan indult, de ahogy telt az idő, mind jobban belejött, egyre jobban ment a fogalmazás, egyre választékosabban fogalmazott, egyre több mindenre emlékezett vissza. Édesapám a gyimesi események idején 24 éves volt, egészen fiatal. Beindult ugyan a képzelete, de úgy érezte, hogy hadilábon áll az adatokkal, naptári időpontokkal. Mikor már egy jó csomó anyag összegyűlt, elmentem vele a hadtörténeti múzeumba, segítséget kérni az ellenőrzéshez. A személyes visszaemlékezések egyik gyakori hibája, hogy gyakran összecsúsznak a dátumok, az események. A múzeumban nagy lelkesedéssel fogadtak: "Jaj de jó, végre akadt valaki, aki ezt is megírja! Hiszen mi erről nem tudunk semmit!" Az egész erdélyi hadjárat egy zavaros eseménysor volt a számukra is, dokumentum nincs róla, megsemmisültek a harcokban. Így aztán magamra maradtam, nekem kellett valamiképpen rendet raknom az idősíkokban. Apám például minden eseménynél odaírta, hogy a “következő nap”, meg a “következő nap”, majd az “azután következő nap”, így nem lehet egy ilyen komoly történetet elmesélni, szükség van valamilyen viszonyítási pontra. Próbáltuk az apám kitüntetéseinek kopott, szakadozott papírjairól - a kabátja belső zsebében hordozta őket, hogy mindig nála legyenek - leolvasni, mikor és milyen eseményekért kaphatta őket, azt a pár dátumot táblázatba állítottam, ám a kiindulási dátum, amikor is apám elkezdte sűrűn használni, hogy következő nap és másnap, az tulajdonképpen a karakói híd felrobbantásához kötődött. Azt viszont az istennek sem tudtuk, hogy pontosan mikor volt. Elmentünk hát Gyimesközéplokra. A polgármester meggyőzött néhány egykori résztvevőt, akik még éltek, hogy találkozzanak velünk. Édesapám 1944-ben fiatal parancsnok volt, viszont az alája beosztottak majd mind idősebbek, kevesen éltek már, amikor a könyv íródott. Így is összegyűltek azért vagy húszan-harmincan, s mikor elmondtuk idejövetelünk célját, kiderült, hogy legtöbbjük is a belső védelemben vett részt, nem közvetlenül apám mellett. Volt viszont ott egy úriember, aki nagyon hozzáértően nézett és kérte, adjuk egy kicsit oda neki a kéziratot. Amíg mi ott beszélgettünk, nosztalgiáztunk, ő átnézte az egészet, ő volt Bilibók Ágoston helytörténész, aki nem csak, hogy a vasúti dolgok iránt érdeklődött szenvedélyesen, de a Gyimesek történetében is otthon volt. Mikor a robbantás dátuma iránt érdeklődtünk, azt mondta, ez egy vasúti probléma, hamarosan kideríti. Egy hét múlva kaptam is tőle egy levelezőlapot, rajta ez állt: szeptember 5-e, délután 3 óra. Ezzel a kezemben volt az origó, a táblázatot, amit az apám adatai alapján gyártottam, hozzáigazítottuk ehhez a dátumhoz és kiderült, hogy napról napra stimmelt minden.
Nem hagyta elvonulni a németeket
- A könyv szubjektív szemüvegen át tárgyalja a történteket, azt a helyzetet, hogy a Gyimesekben teljesen felvilágosítatlanul, elképesztően gyenge fegyverzettel, igen kevesen, ötvenszeres túlerő ellenében kellett fellépni. Azt a túlerőt ők nem is tudták elképzelni. De közben megjátszották magukat, hogy többen vannak. Apám gyermekkorától kezdve rajongott a látványos hőstettekért, az Egri csillagoktól kezdve szerette a magyar vitézségről szóló történeteket, s úgy érezte, most itt az alkalom bizonyítani. Felborzolták, felfújták magukat, mindenféle trükköt elkövettek, innen lőttek, onnan lőttek, mintha többen lennének...
- A legnagyobb szerencséjük az volt, hogy apám a németeket nem hagyta elvonulni, ahogy azok szerettek volna. Pedig szívesen gyakorolták ezt minden vonalon, mondván, hogy ti magyarok, maradjatok csak helyben, mi addig egy kicsit elvonulunk. Apám elébük állt a gépfegyverrel: márpedig itt maradtok! A németeknek még megvolt a hírközlési rendszerük, fel tudták venni a kapcsolatot Szászrégennel, ahonnan küldtek néhány Stukát, s azok úgy megbombázták az ukrán hadsereget, hogy kénytelenek voltak körbe kerülni, a román segítséggel alulról próbáltak áttörni, s amíg ez a dolog tartott, beletelt vagy két hétbe, s ez alatt a harapófogóba szorult magyar és német hadseregrész elvonulhatott, megmenekülvén a biztos pusztulástól. Kitartóan vonultak Csíkszeredán át nyugat felé, Felvidéken át egészen Németországig, hogy az amerikaiaknak adhassák meg magukat. Ezzel azért egy kicsit melléfogtak, mert olyan amerikai tisztet fogtak ki, aki nagyon bosszúálló volt, a magyarokat s a németeket úgy tépte, ahogy csak lehetett...
A könyv tévhitet oszlatott el
- A történetben az az igazán gyönyörű, hogy ama néhány száz ember mellé, akikkel kitörtek a gyimesi harapófogóból, Németország felé haladva egyre többen és többen csatlakoztak. A nyilasok akkor már nagyon vadásztak a csellengő katonákra, akiket szó nélkül helyben agyonlőttek. A vesztes ütközetek kóborló túlélői, a leszakadt csellengők menedéket találtak apáméknál, a rendezett alakulat szárnyai alatt a túlélést köszönhették a találkozásnak. Apám többször is elmondta, hogy miután a Gyimesekből elvonultak, egyetlen gondolat vezérelte őket: az embereit megmenteni az életnek. Egy negatív legendát is eloszlatott, mert van egy ilyen tévhit a magyar hadtörténetben, hogy azért nem sikerült Gyimest tartani, mert a székelyek hazaszökdöstek... Apám világosan tanúságot tesz, hogy ez nem így volt: ő maga mondta a székely katonáknak, menjenek haza, mert nem viszi el őket nyugatra, nekik itt van az otthonuk.
- Számomra nagy élmény volt, hogy ez a könyv megjelent, rengeteg telefonhívás érkezett, előkerültek emberek, jelezték, hogy ők is ott voltak, s édesapám ettől annyira fellelkesült, hogy közben teljesen elfelejtette megkérdezni a jelentkezők elérhetőségét. Így egy egész sereg potenciális tanú nyomát veszítettük el, pedig jó lett volna az adatok kiigazításához. A végső tanulság az, hogy ezeket a dolgokat fel kell tárni, nagyon sok adat, dokumentum elpusztult, s a múlt lassan elfogy körülöttünk.
- Néhány évvel ezelőtt, a könyv megjelenése után, a Duna Televízió meghívott, egy karácsonyi műsorba, sokan voltunk meghívottak, mellettem éppen egy gyimesi asszony ült, beszélgetni kezdtünk, mondtam, én is sokat jártam odafelé, zenét gyűjteni is. Mondja nekem: fiatalember, olyan érdekes könyvet szereztünk, hogy na! Hát kérdem, milyen könyvet? Mire mondja az apám könyvét, meg hogy a férje minden este felolvas belőle... Mondtam neki, én ismerem azt az embert, aki a könyvet írta, az az én apám... Ugyan, nevetett az asszony, s ezt higgyem is el? Talán még ma se hiszi...
Cseke Gábor
Vitéz Sebő Ödön (1920-2004) magyar katonatiszt, főhadnagy.
1944 őszén a 32. hegyi határvadász zászlóalj élén embereivel hatalmas túlerő ellen védelmezte a Gyimesi-szorost. 1940-ben felvették a Ludovika Akadémiára, ahol 1942-ben hadnaggyá avatták. Egy román-magyar határincidens után nevezték ki a gyimesi örs parancsnokául. A Gyimesi-szorosból való kitörés után a 22. gyalog tábori pótezred zászlóaljának parancsnokaként a rábízott katonákat továbbvezette a Székelyföldön, Felvidéken, Csehország át Németországig, állandó harcban, „halálra ítélt zászlóaljként". Erről szóló könyve 1999-ben jelent meg, majd 2008-ban javított kiadásra került sor; 2007-től pedig elérhető az interneten is.
Fia Sebő Ferenc (Szekszárd, 1947) építészmérnök, énekes, zenész, népzenekutató, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója, a Sebő Együttes vezetője.
Éveken át építészmérnökként dolgozott Budapesten (Pest Megyei Tanács Tervező Vállalata, Országos Széchenyi Könyvtár, 25. Színház). Zenei tapasztalatszerzése közben a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, népzenegyűjtő- és kutató, a hangszeres népzenei mozgalom népszerűsítője lesz televíziós adásai révén. A Népművelési Intézet kutató munkatársa lesz, majd 1984-ben beiratkozik a Zeneakadémia Kodály alapította Zenetudományi Szakára. Zenetanári, majd zenetudósi diplomát is szerez. Iskolában, majd a zeneakadémián tanít, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa. Huzamosabb televíziós műsorkészítői tevékenysége mellett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett, majd 2002-től a Hagyományok Háza szakmai igazgatója. Díjai közül kiemelkedőek a táncházmozgalom szervezéséért 1978-ban kapott (Tímár Sándorral és Halmos Bélával megosztott) Állami díj, a Pro Cultura Urbis díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozat) kitüntetés (2006). Számos Lemez és zenei kiadvány fűződik az ő és együttese tevékenységéhez.
(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletének 2009. január 30-i számában)
A képeken: fent Sebő Ferenc / Fotó Molnár Attila * Lent: Sebő Ödön 1944 tavaszán egy patakmederben / Archív felvétel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése