Kölcsönsorok 2/83

ROMULUS RUSAN

1935-ben született Gyulafehérváron. 1968-ban végezte el a kolozsvári egyetemet. Szerkesztő lesz kolozsvári és bukaresti lapoknál. Közel húsz rövidpróza kötete jelent meg. 1964-ben és 1982-ben írószövetségi díjat kapott. 1989 után a romániai civil társadalom egyik vezetője feleségével, Ana Blandianával együtt. A Polgári Szövetség egyik alapító tagja. Történész munkát is végez a máramarosszigeti börtönnél kialakított múzeumban, amelynek egyik létrehozója. Az oral history műfajának lelkes művelője. Számos történelmi dokumentumot tett közzé a kommunista rendszer által ekövetett bűnökről.

A narancssárga kés

(Cuţitul portocaliu)

Nem tudom, miért, de az, amit most átélek, egy füstbe ment nyaralásomra emlékeztet, amikor elveszett a narancssárga késem. Nem lett volna éppen olyan nagy veszteség, hiszen nem volt valami rendkívüli jószág, egy orvos valamely hálás páciense fusizta a gyárban, a doktor pedig nekem ajándékozta. Nyelét áttetsző, narancssárga műanyaggal rakták be, s ez némi eredetiséget kölcsönzött a késnek. Nem volt kimondottan hosszú, de tartósnak ígérkezett, ugyanakkor kecses alakja volt, bár túlságosan rövidnek sem lelhetett mondani, ráadásul tökéletesen illeszkedett az ujjak hajlataihoz, s eredménnyel használtam bármely művelethez. Könnyedén faragta a száraz ágat, s egyben a levesbe való hagymát vagy sárgarépát is apróra vághattam vele. Szó ami szó, megkedveltem.

Egy napon aztán sehol sem találtam. Nyaralásunkból alig telt el néhány felhőtlen, pompás nap, amikor a késnek váratlanul nyoma veszett. Tűvé tettem érte a szobát, a konyhát, előbb gépiesen, majd egyre nyugtalanabbul. Kizárt dolog, hogy eltűnt vagy ellopták volna. Minden gyanún felül álló, megbízható emberek láttak vendégül. Gyerekük nem volt, a vendégeskedés se dívott náluk. Ámde hová tűnhetett a kés?

Átkutattunk minden egyes fiókot, benéztünk az asztalok, a szekrények alá, majd a tetejüket is alaposan végigvizsgáltuk, aztán a táskák, a bőröndök, a zsebek kerültek sorra, de még a könyvespolcokat sem kíméltük. Próbálkoztunk egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, sőt ötödször is, egymás után. Eleinte reményteljesen, már-már önhitten láttunk dolognak, képtelenségnek tartottuk, hogy netán a keresett tárgy ne virítana elő valahonnan narancssárgán, a kellő pillanatban, mintha nyelvet öltene ránk, amiért •nem kerestük már a kezdet kezdetétől azon a nagyon is nyilvánvaló helyen. Ámde a kés nem került meg, és ez akkor még természetesnek is tűnt, hiszen mit keresett volna éppen ott; vizsgálódásunkat egyben más, képtelenebbnél képtelenebb helyekre terjesztettük ki, például a kertre, ahol uborkát vágtunk vele; a gyepszõnyegre (ahová a kirázott asztalteritőről hullhatott; az ablak alatti bokrokra, amelyek bozótjába a macska egy óvatlan mozdulata lökhette le az ablakpárkányról... Olykor túlzásokra is vetemedtünk - például, mikor házigazdánk öregapjának hosszú, elhegyesedő pásztorbotjával végigcsáklyáztuk a szemetesgödröt. Máskor meg egyenesen felsültünk, mint akkor, amikor felkértük a szomszédokat, kutatnák át ők is a saját udvarukat, ami egyáltalán nem volt ínyükre, minekutána sokáig görbén néztek ránk. Végül tudomásul vettük a szomorú valóságot, s más foglalatosság után néztünk; gondolataink eközben meglehetősen ködösek voltak, s foghattunk bármibe, mindent csak félszájjal csináltunk. Az olvasgatások, sétáink, eszmecseréink fölött nyomott hangulat lebegett, egészen pontosan valami megnevezhetetlen rögeszme nyomasztott. Nyugtalanul és igen keveset aludtunk. Be ugyan nem vallottuk magunknak, de mindez a kés miatt történt.

Márpedig, ahogy ez rendszerint történni szokott, ez az átok se tartott sokáig, s hamarosan már csak én szenvedtem tõle. Kitartóan kutattam tovább, miközben a háziak beletörõdtek a helyzetbe, sőt, voltak, akik egyenesen ellenem fordultak. Úgy tűnt nekik - és igazuk volt -, hogy ostobaság elrontani a nyaralást egy nyavalyás acélpenge miatt, ami ráadásul egy húszast is alig ér. Fűzött-e hozzá holmi rendkívüli emlék? Megmásztam vele tán az Everestet? Vagy eltávozott volna az élők sorából, aki nekem ajándékozta? Mert ha nem, úgy ideje felhagynom a makacskodással. Azok, akik nemrég még váll-váll mellett kutakodtak velem, egyszeriben csipkelődni kezdtek. Előbb csak kioktatólag, hogy netán megjön az eszem, majd egyre nyugtalanítóbban.

Én viszont nem adhattam fel egyhamar a küzdelmet. Először is, egy napomat már rááldoztam (vagy kettőt is?), s nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt az időt a késsel együtt veszni hagyjam. Másodszor: nem illett természetemhez az állhatatlanság. Nem azért, mintha képtelen volnék elviselni a veszteséget, vagy netán fukar lennék, ahogy a többiek vélték; egyszerűen nem tudtam beletörődni semmilyen képtelenségbe, míg szerre be nem bizonyosodott, hogy nem is képtelenségek. De vizsgáljuk csak meg elvi síkon is a dolgokat: nem elég vajon nekem, hogy sietségemnek és kuszaságomnak köszönhetően oly könnyedén fátylat borítok mindarra, ami kikezdhetné a lényem? (Az intrikákra, az irigységre, a belenyugvásra, a képmutatásra, a bosszúra, a ravaszkodásra és a perpatvarra?) Mondtam volna le a késemről is, veszítsem el a legutolsó fegyveremet, hogy aztán teljesen védtelen maradjak? És éppen most, amikor ráérek és szabadságon vagyok?

Így aztán magányosan folytattam a keresést, a reménykedést és a búslakodást. Magányomat dacos ambíció fűszerezte. Szerettem volna bebizonyítani a többiek előtt, hogy igazam van, s a keresésbe ölt idő és idegmunka egy csöppet se haszontalan. Kibéreltem még egy szobát, ahová bezárkóztam. Ugyanakkor taktikát változtattam. Míg korábban képtelen voltam az érzelmeimen uralkodni, s bármibe fogtam, azt csak félig vagy negyedrészben is alig lehetett a számlámra írni, mert öntudatom fennmaradó részét a keresés már-már parttalan rögeszméje töltötte ki, ezúttal úgy döntöttem, hogy „várakozó álláspontra" helyezkedem. Keresésemnek most már nem volt konkrét iránya, eleresztettem magam s vártam, hogy e semmittevésből majd tettre serkent az ihletett pillanat.

Olvasgattam hát, albumokat nézegettem, zenét hallgattam, keresztrejtvényt fejtettem, de mindezt félig öntudatlanul, hogy aztán váratlanul, anélkül hogy a késre gondolnék, megvilágosodjék előttem egy helyszín, amit még nem kutattam át. Ilyenkor pedig ugyanilyen váratlanul teljesen újjáéledt bennem a remény (amiből bár egyre kevesebb volt s rendületlenül fogyatkozott), s tettre készen az illető rejtekhely elé pattantam. A kés, természetesen, nem volt ott.

Vajon, azért nem találtam meg, mert tényleg nem volt ott, vagy azért nem bukkantam rá, mert figyelmem mindinkább formálisan működött? Ellentmondásos helyzet volt ez, ami idővel mind gépiesebb viselkedésre késztetett. Gyakran kaptam magam azon, hogy gondolatban messzire kalandoztam, s ha váratlanul feltettem magamnak a kérdést, vajon mire is gondoltam egy adott pillanatban, rájöttem, hogy egész egyszerűen semmire; se a kés, se más nem járt már az eszemben. Máskor meg, a Hosszú, kimerítő esti séták idején, amikor már hazafelé tartottam, rajtacsíptem magamat, amint tekintetemmel a földet pásztázva keresgéltem - no, de mit?; mert őszintén bevallom, hogy az a valami se a kés, se más nem lehetett. Ha viszonylag szenvedélymentesen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy lassanként a nemlét előcsarnokában éreztem magamat.

A felfokozott készenlét ilyetén (zavaros vagy sem, most mindegy) állapota, mint minden csoda, három napig tartott, és rettegtem attól, hogy egyszer csak véget ér, én pedig vesztesként térek vissza a mindennapi közöny karjai közé, mielőtt megtalálhatnám a kést (bárhogy nézem a dolgokat, e tehetetlen vergődés még mindig jobb volt egy valódi szerencsétlenségnél, amely azzal, hogy ráébreszt az éJet valóságos arányaira, kiölte volna belőlem a kés emlékét; mellesleg, nagyon tartottam ettől a lehetséges kimeneteltől).

Szóval azt szeretném mondani, hogy a kés végül is előkerült, és az eseményre, mint ahogy már-már biztos voltam benne, éjszaka került sor. Ráadásul nem egy akármilyen éjszakán, hanem éppen a harmadikon, a legutolsón. Valószínű, a kudarc súlyával a lelkemen, alig hunytam le szememet azon az éjszakán. Már korábban is meglehetősen éberen hánykolódtam, a vélt megvilágosodás érzése egy pillanatra se tágított tőlem, tekintetemet a sötétbe fúrtam, s az egyetemes homályból, akár egy bűvös szem, egy drágakő vagy maga a világ közepe, felém villant maga a kés... Nagyon is valóságos fénysugarak nagyon is látható erővonalai mentén közeledett feléim, s mihelyt a találkozási pontokig jutottam, meg is fejtettem a talányt. A narancssárga nyelű kés előbb a fűben hevert, máskor egy polcocskán hányódott, majd az ágy alatt húzódott meg mozdulatlanul, közömbösen, ámde nagyon is méltóságteljesen és dölyfösen, s ami a legizgalmasabb az egészben, alig karnyújtásnyira tőlem. Ha az illető hely nem tűnt nagyon távolinak, például ha a szoba valamely részéről volt szó, akkor felkeltem és ellenőriztem a dolgot. Ha távolabbi hely ötlött az eszembe, egyszerűen feljegyeztem a látomás velejét, hogy másnap utánanézhessek, mert nem bíztam az éjszaka csalóka emlékezetéiben. A siker ennek ellenére elkerült.

Ezúttal viszont a valóságban is rábukkantam a késre. Az a legfuribb az egészben, hogy épp a legvégső pillanatban, aimikor még hittem benne, tehát a harmadik éjszaka vége felé.

Nevetségesnek tűnhet, de elmondom, hogy az egyik cipőm mélyén hevert, s azért rejtettem oda, hogy Marta, a bátyám kétéves kislánya nehogy megvágja vele magát, amikor egyik reggel nálunk vendégeskedett. Hogyan felejtkezhettem meg éppen én erről a mozdulatról, amire egy kislány miatt került sor, aki még csak nem is gyanította, hogy szobánkban egy kés található? (Talán még azt se tudta, mi az a kés...) Memóriánk mélyrétegeiben történnek ilyen látszólagos kihagyások; lefényképezünk egy titkot, amit kizárólag a magunk számára tennénk félre, s félő, hogy később éppen ezért pont előttünk marad rejtve.

Másnap késő délig aludtam, s amikor felébredtem, magamba fojtottam a feltörni vágyó dicsekvést; egyszerűen újra természetes módon kezdtem élni, hogy győzelmemet csakis gondtalan viselkedésemből lehessen megsejteni. Valamennyien nevetgéltünk, s nyaralásunkat a tökéletes összhang jegyében fejeztük be. Majd hazautaztunk, s nemsokára megfeledkeztünk ama három nap kínzó, elcsigázó viszontagságairól, amiket még ha vissza is idéznénk, ma már képtélenségnek, torznak, vagy jelentéktelennek tartanánk.

De vajon teljesen megfeledkeztünk azokról a napokról? Először is nélkülük, banális eseményeik nélkül észben sem tartanám, hogy átéltem azt a szabadságot. Igen, csak látszólag borult rá homály, mert íme, bizonyos meghatározott körülmények között egészen aprólékosan, a fuldokló tragikumig elmenően képes vagyok felidézni. Mint ahogy most is történik velem, amikor elég keresztülmennem egy hasonló eseten, s a legkisebb részleteket bő alapossággal kiteregetve, újraélem a letűnt pillanatokat. Mintha ugyanaz a mese ismétlődne meg...

Bocsánatot kérek, amiért szőrszálhasogatóan ennyi mindent összefecsegtem... Szóval, hogy mi lenne az a hasonló helyzet, ami most rámköszöntött? Igen, igen, nem történet, hanem helyzet; és nem is hasonló, hanem azonos. A történet, amelyben testet ölt, természetesen gyökeresen más, és semmi értelme, hogy most elmeséljem, amíg magam se látok benne tisztán és le sincs zárva. Talán egyszer, egy más alkalommal majd ezt is elmondom, ha netán harmadízben is hasonló helyzetbe gabalyodom; olyanba, mely egyelőre, megmagyarázhatatlanul és érthetetlenül csupán a narancssárga kés keresésének és felbukkanásának (emlékezetes, banális, sőt nevetséges) eposzát hívta életre.