Kölcsönsorok 2/85

A Kölcsönsorok utóélete

(A következő néhány napban közzéteszem a készülő antológia fenti alcímű, ötödik fejezetének anyagát.)

*

Nyílt levél (a Vatra szerkesztőihez)

Kedveseim, Cis és Cornel!

E nyílt levelet, amelyet Cseke Gábor magyar költőhöz és fordítóhoz intézek, aki pillanatnyilag nyugdíjas újságíró és nemrégiben adta ki Kölcsönsorok. 36 modern és kortárs román költő versei magyarul Cseke Gábor tolmácsolásában című könyvét. Ha netán Kocsis Francisko barátom szeretné méltatni a könyvet, a szerzőhöz fordulhat kérésével, akit én is megkértem, hogy küldjön egy példányt a Vatrához.

Köszönettel és barátsággal:

Dan (Culcer)

Kulturális párbeszéd: A lelkesedés és a hiábavalóság szomorúsága közt

Drága Barátom, Drága Gaby bátyám!

Nem szeretném összekeverni a dolgokat. Mihamarabb vissza kell térnünk Témáinkhoz, amiket javasoltam neked. De amit tegnapi üzeneted végén írtál nekem, árnyaltabb és pontosabb választ kíván. Azt hiszem, jól tetted, hogy megírtad keserűségedet vagy szomorúságodat tapintatlanságom és megkésett reakcióm miatt a jelenkori román költészeti antológiád megjelenésével kapcsolatban. Természetes és érezhetően jogos kívánság volt, hogy láthassad e nagyívű munka “fizetségét”, legalább egy gesztus - s elsősorban baráti gesztus - erejéig.

Azt hittem, baráti gesztusomnak tanújelét adtam a könyv megjelenése előtt, akkor, amikor előzetes olvasásra elküldted az előszót. Amikor azt figyelmesen elolvastam és papírra vetettem mindazt, amiről úgy véltem, hogy el kell mondani, kiegészítés és az árnyalatok végett.

Mikor végre megkaptam a kinyomtatott könyvet, erősen ellentmondásos ünnepi érzés fogott el. Valahol a lelkesedés és a hiábavalóság szomorúsága közt. Lelkesedtem - látva, hogy a feszültségek dacára, amelyek jóval leplezetlenebbek, mint a nemzeti-kommunista korszakban voltak, közösségeink politikai “elitje” egy részében még él a szándék a kapcsolathoz és a közvetítéshez, amit mások, de nem sokak mellett te képviselsz s ezt ki is tudod fejezni. Következetesen. Néhány bejegyzéssel láttam el az általad küldött példány hátlapját, majd összevetettem egyes román versek eredetijét a te változatoddal. Bevallom, elsősorban saját verseim párhuzamos olvasatát részesítettem előnyben, amelyeket az utóbbi évtizedekben lefordítottál, annyi jószándékkal, tehetséggel és barátsággal, s arra a következtetésre jutottam, hogy szerencsém volt, amiért verseimet a magyar kultúrában létezett egyik legjobb román versfordító tolmácsolta. Olyan kultúra ez, amely talán más alkalommal - amikor véleményedet is meghallgattam - kifejtendő okok miatt rendszeresen hangot adott a román kultúrának “a nyereg alatt húst puhítók” nyelvén, ahogyan az ostoba oláh megvetés közhelye fogalmaz, mintegy válaszként ama hitvány magatartásra, amit Gazda úrral kapcsolatban kifogásolva “magyar gőgnek” neveztem. E kifejezést valóságos felháborodással írja le tollam, mindkét irányban kihívóan, mert számomra a román és a magyar gőgösök egyformán ellenszenvesek. Mivel úgy beszélnek és írnak, hogy nem tudják mit - zagyválnak össze. A hiábavalóság szomorúsága meg hűvös szélként jár át, kiszárítja amiatt könnybe lábbadó szemem, hogy jóakaratú emberek léte ellenére, a mi világainkban örökké és ismét csak a provokátorok, az egoisták és a “művelt” műveletlenek lettek s lesznek a győztesek. Octavian Goga beszédeire és cikkeire gondolok, az ő Madách-fordítására, amelyet jelentőségében egyéb, idegen nyelvekből románra fordított művek mellé állít, mint amilyen például az Iliász, amely románul az aromán George Murnu szorgalmának köszönhető, vagy a nagy csavargó, Villon, aki előfutára egy olyan versformának, mely hiányzott a román költészetből, s akit Romulus Vulpescunak köszönhetünk. De ha Romulus Vulpescura gondolok - aki több nyelvet beszélő, művelt ember -, az is eszembe jut, hogy amikor egy marosvásárhelyi cukrászdában üldögélt, efféle kínos tulajdonosi gondolatokat vetett papírra: “Egy cukrászdában ülök Vásárhelyen, ebben a szájaló, rossz, piti fészekben” (Stau intr-o cafenea la Targu Mures, orasu-i mic si rau si gures), meg: “Fejedelmi, derék, dák, s egy gyors mozdulattal szétverődik ez a vásárhelyi cukrászdaasztal” (Voievodal, drept, dac, intr-un scurt iures, intreaga cafeneaua praf s-o fac la Targu Mures). Mert ama jogunk mellett, hogy anyanyelvünket beszéljük, és attól, hogy meg kell határozni egy államnyelvet mindaddig, amíg létezik az állam, mivel az állam szimbolikus és egy etnikai többség köré szerveződik, elfogadott szempont, hogy az államok meghatározó elve a nemzeti-etnikai-kulturális elv, amíg a különböző közösségek közti kommunikációhoz szükség van egy eszközre, alárendelve ezt az állampolgárságnak, amely biztosítja mindenki jogát és kötelességeit, a közösségen kívüliekét is, egészen az “úri megvetésig” a szomszédunk iránt, akinek nem ismerjük a nyelvét, akkora a távolság, amelyet lám, milyen szökkenésekkel hidal át ez a költő, akiről különben azt hittem, hogy egy értelmiségi. A legrendszeresebb, legjobb, közvetítő nélküli fordítások, amelyeket a román nyelv valódi magyar ismerői hajtottak végre Magyarországon és Romániában, főként 1945 után jöttek létre. Az Európa és a Krikterion könyvkiadó, közösen és külön-külön is, átfogó, teljes és rendszeres programot valósítottak meg, melyből nem hiányzott némi ballaszt sem, a művek válogatásában olykor szerepet játszó politikai tényezők miatt. Említsem meg Kányádi Sándort, Fodor Sándort, Réz Pált (G. Calinescu regényeinek fordítója) az általam is ismert professzionista fordítók közül? Említsem fel azt az egyetlen alkalmat, amikor találkozhattunk egy székelyföldi kolostorban, hogy a kölcsönös fordítások tárgyában tanácskozzunk? Mikor az elhangzottakat a sajtó megcenzúrázta, pedig tudom, hogy senki sem támadta ott a rendszert, egyszerűen azon voltunk, hogy egy tartósabb hidat ácsoljunk. Nem hiszem, és soha se hittem abban, hogy a román irodalmat jobban értékesítjük, ha franciaországi vagy paraguayi fordítókra lelünk. Tudom, hogy ezerszer fontosabb a román kultúra és irodalom szempontjából, hogy egy magyar, lengyel, ukrán, bolgár vagy szerb, vagy éppen horvát közönség becsülje, még ha ezek kisebbségben maradnak, mint egy ugyanolyan szűkkörű amerikai, francia vagy angol közönség. Sosem értettem meg egyes román írók megszállottságát, hogy Párizsban közöljék őket, vagy anyanyelvüket feladva, franciául írjanak. Nem ítélem el és nem vetem meg azokat, akiknek fordításokban volt részük vagy áttértek arra a nyelvre, amit 15 éve én is beszélek, s amelyen olykor írok is, amelyen mint egy francia lap szerkesztőségi titkára tördelni szoktam. Örvendek miattuk és nem irigylem őket. Nem mondom azt, hogy savanyú a szőlő csak azért, mert nem érek fel a gerezdekig, mint a mesebeli Róka. Ha akartam volna, közölhettem volna nagyon sok lapban, amelyek különböző szponzorok segítségével jelennek meg, s ha éppen nem is verset vagy novellát, de néhány tanulmányt bizonyosan, ahogyan ez néhányszor meg is történt vagy egy szociológiai, vagy egy kommunikációelméleti folyóiratban. Megfigyeltem, hogy az ilyen könyvészeti lista tudományos vagy egyetemi karrierhez is vezethet, de mert egy ilyen utat már képtelen voltam bejárni, annak dacára, hogy egyszer-kétszer próbálkoztam vele, végül is az ilyesmihez meglehetősen későn érkeztem Franciaországba, és mindenek előtt táplálkoznom kellett és gyermekeimet is el kellett látnom, más utat választottam, ahol nem volt rá szükségem, hogy erőlködjek, nyüzsögjek és feltűnősködjek ebben a világban, amely Romániában sem volt kedvemre való, mert formalistának és alá-fölérendeltnek tartottam, amikor kutatással vagy doktorátussal foglalkoztam. Mélységes meggyőződésem, hogy a mi közönségünk Kelet-Európában él. Ami értelmiségiként és erkölcsileg elszomorít, az egyes románok (értelmiségiek), de egyes magyarok (értelmiségiek) szellemi elégedettsége, amivel azt hiszik, hogy semmi szükségünk nincs már egymásra. Vagyis, hogy elszigetelt kultúrákat hozhatunk létre, vagy hogy megvédhetjük magunkat az ál-egyetemes műveletlenség agressziójától, amit globalizációnak hívnak, azáltal, hogy akár egy csigaházba, öngerjesztett gettókba húzódunk vissza, amelyek úgymond megvédenének a kultúránk vagy az identitásunk elvesztésétől. Az újabb balkáni háborúk, a boszniai tragédiák után, a koszovói térségben körvonalazódó lehetséges katasztrófális fejlemények után hiheti egyáltalán valaki, hogy a határmódosítások megoldás lehet Európa stabilitására? Igaz, számos ellenpéldát is hozhatnál föl a szerb, a román, az ukrán sajtóból, úgyanolyan hangvételű és típúsú “érveléseket”, amelyekre semmiféle logikus, történelmi, demográfiai vagy logika fölötti érvvel sem lehet értelmesen vitatkozni. Itt kezdődik a társadalmi gondolkodás válsága. Innen táplálkoznak az ellentétek és az időzavarok. Az álelemzések anakronizmusai. Tagadván, hogy fontosabb a közvetlen szomszédok kultúrájának, tehát lelkületének ismerete; azt, hogy ismerjük és gyakoroljuk a nyelvüket, az egyetemesnek beállítot tkereskedelem buzogányait dobáljuk ama felvevőpiacok felé, amely fogad bennünket; egyenként, mint valami ágrólszakadtak, akik képtelenek megküzdeni ezekkel a közös piaci óriásokkal; amelyben ránk a fogyasztói szerep vár, lebénítják az alkotó szellemünket, a szabadpiaci versengés - ami csak a nagykutyáknak szabad - elméletei alá rejtett protekcionizmussal megfosztanak minden esélytől, hogy ne legyünk elegánsan vagy kegyetlenül kifosztottak. Amikor a kommunista “blokk” összeomlott, Kelet-Európa valamennyi országa, saját szakállára megpróbált kivételezett viszonyba kerülni a rég bejáratott együttműködési és kereskedelmi rendszerekben található nyugateurópai országokkal. Ha együtt maradnak, a Nagy Keleti Testvér ellenőrzése alól szabadulva, ezek az országok az erő helyzetéből tárgyalhattak volna, és nem kolduspozícióból az eszményi Vár, az áhított egyesült Európa kapujában kéregetve. Sajnos, hogy a gazemberek (vagy kolaboracionisták) száma túl nagy volt (s ma is az) valamennyi politikai irányzat soraiban, de az “értelmiségiek” között is, akiket hangadóknak tartottak; kivétel nélkül, Kelet-Európa valamennyi országában. De térjünk vissza az antológiádhoz. Egy kommentárra számítottál. Egy jelzésre, egy megméretésre, annak elismerésére, amit véghez vittél. Igazad lenne, ha dühöngenél is. Mert amit te tettél a te Kölcsönsorok című könyveddel, olyan ritka holló az utóűbbi időben, hogy megérdemelné, ha keretbe foglalnák, ahogy mondani szokás. Miközben a felidézett korban a Kriterion és az Európa kiadók fegyvertényeiben keveredtek az egyéni kezdeményezések az állampolitikai szempontokkal, most, a parttalan szabadság korában - amilyen a Garaudy-féle realizmus (“sans rivage”) volt - és a behatárolt költségvetések idején nem lehetséges az ilyen típusú programokat lebonyolítani. Mindenki magának kapar és a Nagy Keleti Testvérnek gazsulál. Igazad van, e sorokat akkor kellett volna megírnom Neked. És mihelyt mégis csak leírtam, Te pedig, végül, mégis elolvashatod, akkor már egyenesbe jutottunk.

Most pedig föl kell fednem késedelmem egyetlen valós okát: azt hittem, hogy itt,

Franciaországban találok egy olyan kiművelt főt, vagy román értelmiségit, méghozzá erdélyi vétetésűt, aki képes lesz kommentálni könyvedet, ezt a 36 részből álló antológiát, az Asymetria számára, megmentvén engem attól a kínos helyzetből, nehogy úgy tűnjön, azért dicsérek egy olyan könyvet, amely önmagában minden dicséretet megérdemel, mert rám is pazarol néhány passust. És itt kezdődik a tragédia. Senkit se találtam az itteni románok között. Ott pedig, Marosvásárhelyen például szintén senkit, a fiatal Kocsis Franciskót leszámítva, akinek a neve csupán sejteti kétnyelvűségét, aki a Vatra folyóirat munkatársa, s aki képes elolvasni munkádat és hozzáértően megítélje a szerzők válogatást, a fordítás milyenségét. ő az egyedüli. Senki más. Micsoda “történelmi szakadék tátong ránk” (Bacovia), drága barátom! Francisc Pacurariu regényíró és diplomata nem szerette ugyan a magyarokat, mert átélte Erdély elvesztését a tragikus 1940-es évet. Volt tehát némi fenntartása neki és az övéinek. Vagy George Sbarcea, a zenetudós, zeneszerző, fordító, ugyanabból a fajtából. Vagy a némileg fiatalabb Gelu Pateanu. De kétnyelvű erdélyiek voltak, képesek arra, hogy a nyelveden szóljanak, hogy elátkozzanak, ha úgy volt kedvük, és tudom, nem engedték volna meg maguknak azt az ostoba verset, amit Romulus Vulpescu papírra vetett. De az után a nemzedék után jött az újabb vetés, te, én, néhányan mások, s utánunk nincs más senki. Mi lesz velünk? Úgy hogy megkérlek, Gaby, fogd a könyv egyik példányát, ha még van neked tartalékon, , s küldd el Kocsis Francisko nevére, ennek a fiatal költőnek és fordítónak, a Vatra szerkesztőségébe, Tusnád utca 5 sz. alá, 540027 Targu Mures/Marosvásárhely.

Amennyiben ezt nem teszed meg, én nem vagyok eléggé adakozó kedvemben, hogy megváljak a nekem dedikált példánytól, a román irodalom történetében az én szövegem marad a román kultúra megbecsülésének és barátságának egyetlen jele (amit itt akarva-akaratlan képviselek), amellyel gyöngéden és őszintén illették a költő és fordító Cseke Gábort és sikeres költői-stilisztikai erőfeszítéseit.

Barátsággal, a mielőbbi viszontlátásra

Dan (Culcer)

*

KOCSIS FRANCISKO

Egy bámulatos erőfeszítés dicsérete

Még mielőtt Dan Culcer révén tudomást szereztem volna Cseke Gábor egyes román költők lírai alkotásaiból készült antológiája kinyomtatásáról (Kölcsönsorok / Imprumuturi), az interneten magyarországi kultúrszervezői intézmények után kutattam, segítségüket remélve ama tervemhez, hogy Romániában megjelenhessen egy erdélyi magyar költészeti antológia. őszintén bíztam és reménykedtem, hogy megértésre és támogatásra lelek, s ekkor bukkantam az Andrassew Iván által gondozott honlapra. Órákat töltöttem azzal, hogy áttanulmányozzam ama virtuális antológia lapjait, kinyomtattam a szerzők nevét, néhány jegyzetet, megjegyzést és kommentárt is készítettem (a legtöbb dícsérő volt; sajnos, a papírlap, amire jegyzeztem, elveszett), azzal a szándékkal, hogy írok a weboldal kapcsán egy jegyzetet a folyóirat talmes-balmes rovatába (magyarul erről-arról-nak lehetne értelemszerűen fordítani - Cs. G.), s ezt Cistelecannak is megemlítettem. Lelkesített a fölfedezésem, s abban a pillanatban megjárta az eszemet, hogy érvként használom föl kérelmemhez, arra számítva, hogy milyen hatása lesz egy hasonlóan nemes és szükséges viszonzásnak. De mivel minden irányból csak a távoli csönd volt a válasz, újabb adag kiábrándulással tetézve az eredeti demokráciánk éveiben begyűjtötteket, amikor túl sok köszörű fente az etnikai szembenállás szablyáit és mindenben a viszályt keresték (ma a többség már ráébredt, mik voltak a békétlenség okai), letört lettem s nem hittem, hogy valaha is elérhetem a célom. Ilyen mélységesen alkalmatlan körülmények között egy román verseket tartalmazó magyar antológia megjelenése a bámulat szögeit verte belém, és erőt adott ahhoz, hogy újrakezdjem antológiám befejezését és kiadását, amelyre 2006-ban került sor.

Köztudott, hogy az író maga az eszményi önkéntes, s hozzá hasonlóan a fordító is az - annál kevésbé a politikai vétetésűek - , nem fél attól, hogy elveszíthet valamit, mert ő úgy is megírja a művét, akár a saját maga feláldozásával is, egy alternatíva nélküli megszállottsággal. Így aztán társadalmi kiteljesedése (a kultúra egészében) akkor is megvalósul, összeáll, , ha éltető tényezőit lekezelik. Jó ideje beletörődtem, hogy elfogadom ezt a valóságot és még csak reményem sincs rá, hogy életemben valami megváltozna. Úgy tűnik, Cseke Gábor ugyanezt az utat járta be és ugyanezekkel a kétségekkel találkozott.

Az első dolog, ami meglep az antológiájában, az maga a bevezetés, amely a maga nemében eredetien fejti ki és mondja el érveit, meglátásait. Nem valamiféle klasszikus bevezetés, amit a hagyomány és a megszokás diktálna, s nem kísérel meg a román költészet egészére néhány fénycsóvát vetni, nem kommentálja a kritikus szemszögéből a műveket, s értékelésükkel sem próbálkozik. Egész egyszerűen egy érzelmes naplót művel, valóságos non-fiction irodalmat, szenvedélyesen és helyenként lefegyverző őszinteséggel, anélkül, hogy kikerülné vagy elhallgatná a kényes kérdéseket, a tanácstalan pillanatokat vagy azokat, melyek kiábránduláshoz vezettek, s valamennyit a ráció megnyugvó öblébe tereli. Szemünk előtt játszódik le a román nyel megismerésének és elsajátításának éposza, a megmosolyogtató vétségeket ejtő gyerektől a felnőtt férfiig, aki a felfedezések feszültségével éli át valamennyi új kontaktusát a román irodalommal, s visszapillantó felidézésében valóságos feszültségeket képes teremteni, amivel az elemzés tárgya, mint egy lasszó vonz az előadott történet felé, és magával ragad, egészen a szerző által leszűrt tanulságok logikájának elfogadásáig, a véleményéhez való csatlakozásig, vagy ellenkezőleg, hogy védekező álláspontról nekiláss átértékelni saját nézeteidet.

Egészében ez a bevezető valóságos eszmetörténeti tanulmány is egyben, egy olyan világban, amelyben a társadalmi ösztönzők mindegyre riadókészültségben, sőt ellenszegülésben tartanak olyan csoportokat, akiket a sors együttélésre ítélt ugyanazon a helyen, mindegyiket a maga, nem ritkán ellentétes előjelű történelmi és kulturális örökségével. Számos részlet szól erről, de most csak annál időzök el, amely pár feszes mondatban felidézi azt a feszültséget, amit Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania c. írása (1982) keltett. A magyarok úgy fogták föl, mintha hátbaszúrták volna őket, és ösztönből reagáltak rá, annál is inkább, mert később, jó pár megszorító intézkedés után, megtapasztalták, hogy egy átfogó kisemmiző politikát képvisel, amelynek alapja a társadalmi srófok megszorítása volt. Az élet további leromlása során a hivatalosság a feszültségek eltérítésének régi manővereihez folyamodtak, s minden alkalommal megtalálták az önként kínálkozó eszközöket. Ebből könnyen következik, hogy az ellentétek és a történelmi sértettségek szőnyeg alá söprése örökös halasztásnak és perfid késleltetésnek bizonyult, ami mindegyre azzal fenyegetett, hogy újra és újra megnyílnak a politikai régészet munkatelepei.

Nem kimondotta a fentiekre válaszként, de olymódon, ami lehetővé teszi a visszacsatolást, az Igaz Szó és a Vatra folyóiratok írótalálkozót szerveztek Szárhegyen, amelyen résztvettek “erdélyi magyar és román írók, szerkesztők, közéleti emberek, akik jelentősen hozzájárultak a román, illetve a magyar fordításirodalom gazdagításához”, s amelynek a fő tárgya “ a román és a magyar irodalom kölcsönös megismerése, az eredmények, távlatok és elhivatottság fényében”, a megvalósítások és a vállalt felelősségek alapján. Ott teremtették meg annak a hivatalos keretét, melyek között a román és magyar értelmiségiek nyíltan vitatkozhattak a két etnikum feszült viszonyáról, az elfojtott, ki nem mondott problémákról, a sérelmekről. A két folyóirat később megjelentette az elhangzottak - igaz, gondosan fésült - jegyzőkönyvét, amelyből kiderült, hogy a vitákból nem hiányoztak az érdességek, s az egész fő haszna az volt, hogy kiindulópontul szolgálhattak kimozdulni a történelmi tehetetlenségből. Szóba került a többség és kisebbség viszonya (abban az időben e téma részletezése egyből semmissé tette “a békés és testvéri együttélés” tézisét), a többségi kizárólagosság veszélye, a történelmi események egyoldalú, elfogult megpolitizálása. Ha csak ezt a néhány szempontot vesszük figyelembe, rájöhetünk, hogy az első találkozó saját ítéletét írta alá, ami be is következett, mert tévedésnek, már-már illegális összejövetelnek állították be.

A szárhegyi táborról szóló részlet fölelevenített bennem egy akkoriban terjengő híresztelést, annál is inkább, mivel már abban az életkorban voltam, amely megkönnyítette tájékozódásomat a “földalatti” információkból is; a követlen résztvevőktől, no meg azoktól is, akik utólag hozzátoldották a kikerülhetetlen ráadásokat, amelyek zömében fel lehetett ismerni a korabeli propaganda hatását. Ma, amikor ugyanabban a helyzetben vagyunk, úgy vélem, nagyon nehezen valljuk be, hogy kezdünk bajnokokká válni az esélyek elpuskázásában.

A tisztánlátó értelmiségiek - magyarok és románok - kellene a kockázatvállalók legyenek, s megtegyék a lépéseket a történelmi megbékélés felé, amit a politikum, a nyilatkozatok és az egyezmények dacára tulajdonképpen elutasít, a zavaros pillanatokat pedig lappangva fenntartaná, hogy válsághelyzetben bármikor vádlóan emelhesse föl a mutatóujját. Minél jobban késik a tisztázás, annál több árnyalattal szaporodik a tisztázandók száma, a szemrehányások intenzitása. Cseke Gábor tisztában van ezzel és cselekszik. Az antológiáját vészkiáltásnak érzékelem. Az én antológiám pedig maga a visszhang.

Túl ezen a kényes ponton, végigkísérhetjük a fordító kalandozását a román nyelv és irodalom rejtelmeiben, antológiája születésének és létrejöttének történetét. Ez a napló magyarázatot ad opcióira, amelyek természetes társadalmi és személyes motivációjúak. Átfogó, részletes képet nyújt Cseke a román irodalom egyik kényelmetlen kritikusához, aki később nyíltan ellenzéki és emigráns lett, s akit kolozsvári diákéveiben ismer meg, Dan Culcerhez fűződő baráti kapcsolatairól. A kritikus mintegy a tárgy epicentrumába kerül, akihez viszonyítva a foprdító meghatározza saját koordinátáit, és akitől egyféle jóváhagyást vár, ösztönzést, ami nem is késik, mert nem is késhet, ismervén a kritikus érdeklődését a kulturális kapcsolatok helyzete iránt, maga is fordító, kezdeményezője lévén, Romulus Guga mellett egy, a Vatra folyóirat által támogatott fordítói gárdának (lásd a Tribuna folyóirat 2006. július 16-31-i számában közölt interjút).

A maguk során az erdélyi magyarok sokat tettek a román irodalom alkotóihoz való közeledés érdekében, fordítói versenyeket is rendeztek, így számos költő, akik közül kitűnik Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Méliusz József, Király László, Szilágyi Domokos, rengeteget tett ennek az irodalomnak a megsimertetéséért és a fordítói munkát saját értelmiségi személyiségük kiteljesedése részeként értelmezték.

Az Ifjúmunkás folyóirat szerkesztőjeként, a leendő fordítónak alkalma nyílt bejárni a román vidékeket, s kapcsolatba kerülni a lakosság valamennyi rétegével, élőben, környezetében megismerve mindenféle emberfajtát, a maguk élet- és gondolkodásmódjával. Ezek az ismerkedő utazások a lap számára készített riportok megírása végett megkönnyítették román nyelvtudását, de rá is kényszerítették egyben, amint azt ő maga is bevallja, hogy olykor nagy erőfeszítéseket tegyen, különösen a meghatározó kulturális alapozás megszerzésében, amely sajátos kifejezésekben és szótársításokban kizárólag a román környezetben lelhető fel. A fordító tudatában van annak, hogy a helyszínek, az emberek megismerése, a felfogás és a vérmérséklet (ez utóbbi oly elütő a románok esetében), a nyelv, a műveltség megértése révén olyan ismeretanyagra tesz szert, aminek nagy hasznát veszi a tolmácsolásban, hiszen közismert, hogy valamennyi szerző előszeretettel ad helyet művében a természetes módon átöröklött, a formálódását meghatározó közösségre jelllemző ősi jelképeknek és kulturális tartalmaknak, amelyek már-már lefordíthatatlanok (ha kerül is rájuk olykor megoldás, nem lehet elkerülni a pótlólagos magyarázatot), nehezen átültethetők egy más környezetbe, néha egyazon nyelvi közösségen belül is, amikor a nagy földrajzi távolságokban élő csoportok eltérő szimbólumokat használnak. A rendezett, pontos szabályokhoz igazodó falusi környezethez szokott erdélyi emberből a bukaresti székhelyű folyóirat szerkesztőként az ókirályság falvainak élménye sokkoló, fölkelti kíváncsiságát, gazdagítja szókincsét és műveltségét.

Beszámolójában mozgóképszerűen felsorakoztatja az általa fordított költőkkel való találkozásait, megismerkedésük körülményeit és azt, hogy miként alakult vagy szakadt meg kapcsolatuk. Megkapóak azok az oldalak, melyek a Ioan Alexandruval falun történt megismerkedéséről szólnak, ott, ahol az életritmus még nyugalmas, távol a város nyüzsgésétől. Néhány évvel azelőtt történt, hogy a költő németországi tartózkodását elkezdte volna. Az onnan visszatérő költő arcképe komoly revízióra szorul, legalább is Cseke olvasatában, aki szerint radikális átalakulása nem a várt irányban történt, fejlődése (a fordító itt zárójel közé egy kérdőjelet is eléhelyez) túlhajtott vallásosságba torkoll, amely nacionalista, kizárólagos felhangokkal társult, más erdélyi értelmiségiekhez hazonlóan. Ennek egyenes következményeként megváltozott költészetének tárgyköre is, jelentősen csökkentve egyetemes percepcióját. Az új Alexandru és Cseke között a kapcsolatok kihűlnek, ez utóbbi távolról követi nyomon ama román költő lírai fejlődését és későbbi politikai karrierjének alakulását, akit Kányádi (aki fenséges verset írt Alexandruhoz, amit a könyv is idéz) a “legrománabb költőnek” nevez. És bár e sorokból nyilvánvalóan kitetszik valamiféle sajnálkozás, a fordító nem “száműzi” a költőt az antológiából, éppen csak a korai szakasz versei mellé nem kíván a himnuszok időszakában született versekből fordítani.

Cseke esetében az antológia akár egy élettapasztalatnak is tekinthető, a román társadalmi és kulturális közegben élés következményének, amit értékelt és megszeretett, s a fordítások útján igyekezett átadni másoknak is, ellátva ezzel a sûrített naplóval, amelyben az életrajzi, társadalmi, kapcsolati, művelődési és történelmi vonatkozások mellett a fordító néhány elméleti tapasztalatot is megfogalmaz a tolmácsolás aktusával kapcsolatosan. A hetvenes évek közepén megrendezett mûfordítói versenyen, amelynek tárgya George Ţărnea három versének lefordítása volt, Cseke Gábor tudtommal egy előzmény nélküli kísérlethez folyamodik. Az egyik vers esetében, bár számos fordítás érkezett be, a zsűri értékelése szerint nem sikerült érdemleges fordítást elérni, annak ellenére, hogy számos variánsban szerepelt egy-két sikerült strófa, versrészlet, telitalálat. Csekének az az ötlete támadt, hogy ezek alapján állítsanak össze egy kollektív fordítást, egy új szövegváltozatban egyesítve a legszerencsésebb megoldásokat, amelyek nyomán megszületik a fordítás “robotképe”. A kísérletnek nagy visszhangja volt, s Cseke bevallja, hogy kitűnően szórakozott, amíg a kísérlet tartott, s azt latolgatta, hogyan lehetne mindezt a fordítás elméletében és gyakorlatában alkalmazni. Egy idõ után azonban ráébredt, hogy semmilyen jövõje nincs az efféle előregyártott fordításnak és elismerte a kollektív fordítást ért bírálatok jogosságát. A legmeggyőzőbb érvnek az tűnt számára, hogy “épp úgy, amiként minden alkotó, alkotás saját öntörvényűségében, egyetlen egységként értékelhető és közelíthető meg, ez a fordítások esetében sincsen másképp. Egy műfordítás lehet jó vagy rossz, közepes vagy gyenge, de fölötte kockázatos belőlük kiragadott elemeket - akár a legjobb szándék dacára is - összedolgozni, egymásba illeszteni. Akárcsak a szervátültetések esetében, az egymástól szervezetidegen szervek könnyen kilökõdhetnek, s jobbik esetben is sose illeszkednek igazán be új helyükre.” És bár nem mondja ki, végkövetkeztetése szerint a fordítás is egyedi darab, hitem szerint mindenek elõtt a szenvedély okán, amivel a szöveghez közeledünk, az alkotásnak kijáró tisztelet s az odaadás révén, amellyel más hangzásban újraírjuk ugyanazt a dallamot. Csekének meggyőződése továbbá, hogy az eredetitől eltérően, a fordítások esetében nem létezik végső variáns. Annyit lehet megállapítani, hogy a legjobb fordítók milyen mértékben voltak képesek megközelíteni a „hűtlen hűség” végső határát, vagyis a tökéletességet. Meggyőződése, hogy a legsikerültebb fordítások sem zárják ki annak lehetőségét, hogy valamikor egy másik, minőségileg ugyanolyan fordítás jöjjön létre, amely egy lépéssel közelebb visz az eredeti vers titkaihoz.

Cseke idéz Andrassew Iván internetes naplójának egy 2003. július 20-án írt bejegyzéséből, amely válasz mindazoknak, akik aziránt kiváncsiskodtak, hogy miért pazarolja erejét és idejét a román költészetre. Én is ideemelek egy bővebb részletet a válaszból, érthető okokból:

„A román költészettel... azért foglalkozunk kitüntetett módon, mert gyönyörű, és azt fontosnak találjuk megmutatni. Ez a két nép mindent megtett azért, hogy az utálatban és a megvetésben kölcsönösen megnyomorítsák egymást. Évszázadok alatt ránk telepedett az a fajta gonoszság, ami attól ártalmas, hogy van. Ha nem öl, akkor is öl. Ha én gyűlölök valakit, az engem nyomorít, nem a másikat. Ha ketten gyűlöljük egymást, akkor mindketten a saját gyűlöletünktől fulladozunk. Ha népek teszik ezt, akkor maguktól veszik el az oxigént, fulladoznak az előítéletektől.

Az internet adott nekünk egy új hatalmat: békességet teremthetünk vele. Aki hajlandó megismerni a román költészetet, kész arra is, hogy az előítéleteit elveszítse. Aki meg is ismeri, az nem tud nem másképp gondolni a románokra, mint azelőtt.

Vélhetően még ebben az évtizedben elérkezünk egy történelmi fordulóponthoz: egy államban élünk majd. Abban egészen biztosak vagyunk, hogy rövid az idő, addig nem sokat változtathatunk. De valahol el kell kezdeni. Nem dumálgatni kell egymás oly kívánatos megismerésérõl, hanem tenni kell érte valamit.”

Ehhez nincs is mit hozzátenni, minden világos, a gesztusok egyértelműek.

Cseke bámulatos gesztusa minden dicséretet megérdemel és meggyőződésem, hogy vonatkozási pont lesz a fordítások történetében. Egy ekkora kulturális erőfeszítés meglehetősen ritkán következik be, legalább is a múltból ez olvasható ki, amikor is kevés ehhez fogható esemény történt. Marad viszont a remény, hogy többet is lehet tenni, hogy lesznek emberek, akik nagy szenvedéllyel még többet tesznek.

Ideírnám annak az internetes antológiának a címét is, amelyrõl fentebb szóltam, s amely a két alkotó erõfeszítéseibõl épült: http://irodalom.elender.hu/roman/

(Megjelent a Vatra c. folyóirat 2007/1-2. számában - lásd a mellékelt fedőlapot)