Megrakott éjjekiszekrény

Nincs ugyan éjjeli-

szekrényem, de ha volna, most biztosan megpakolnám; jobb híján egy fotelben halmozom fel az olvasni- és böngésznivalót. Az idei nyár folyamán különösen nagy a halom.

Június utolsó napjaiban zártam le lakásunk ajtaját, s már csak szeptember elején léptem át újra a küszöböt, akkor viszont örömmel vettem számba szellemi abrakállományom látványos gyarapodását.

Mindenek előtt Bölöni Domokos Elindult a hagymalé (Impresszum, 2009) című könyve ragadta meg a figyelmemet, merthogy az utóbbi néhány esztendőben valahogy biztatóan megpendült ez a Marosvásárhelyen élő prózaíró, aki még ugyanvalóst nem élre ki igazából a rá jellemző mesélőkedvet, s örökké friss hangjával örvendeztet meg. Ráadásul a kötet dedikált példány, amihez így duplán illik ragaszkodni, merthogy szerzői bejegyzés emeli a becsét.

Hasonló a helyzet Ion Dumbrava marosvásárhelyi román költő három kötetével is, melyeket a szerző kísérőlevélbe foglalt sorai kísérnek. A Dezordinea lucrurilor (Documentis, 2004) amolyan saját bejáratú válogatott versek, a költő huszadik századi verseiből, , a másik kettő (Poeme din mileniul curent, Ardealul, 2007; Departele din aproape, Romghid, 2009) újabb termés. A könyveket tulajdonképpen Kocsis Francisko biztatására küldte el címemre, hogy nézném meg, bekerülhetne-e néhány verse a blogon szépen alakuló román költői antológiába. (Miként egy korábban mellékelt ábra mutatja, került hely...)

Hiszen a Kölcsönsorok 2 egyelőre feneketlen zsáknak tűnik, elfér benne még akárhány jó költő, csak attól félek, minél tekintélyesebb anyagom gyűlik össze, annál nehezebben vállalkozik majd kiadó a megjelentetésére...

Mindjárt hazajövetelem első napján kezembe vehettem Botár László képzőművészeti albumát, amit még a tavasszal én szerkesztettem Ádám Gyulával közösen, nagy szeretettel és odaadással, mert a nyáron 50 esztendőt töltött csíkszeredai festő a barátunk; termékeny, tehetséges művész, akitől mindig szívesen vásárolnak a műpártolók. Úgy hagytam itt a Megélt pillanatok-at (HMKK-könyvek), félig tördelve-korrektúrázva, hogy majd csak ősszel szembesülhetek a kész könyvvel. Közben olvastam a hangulatos születésnapi ünnepségről, amelyen az albumot is bemutatták egy szülinapi tárlaton, láttam az alkalommal készült riportképeket is; most pedig lapozgatom a művész által dedikált szerzői példányt, majd büszkén teszem a polcra, örvendetesen gyarapodó művészalbumaim sorába.

A nyár termékeny időszaknak bizonyult a Vatra c. marosvásárhelyi folyóirat életében: rövid egymásutánban két-két összevont számot is hozott a posta. Előbb az 5-6. szám érkezett meg, majd jött a 7-8-as is.

A korábbiból mindenek előtt az Echinox c. kolozsvári diákfolyóirat alapításának 40. évfordulójára készített nagyszabású összeállítás (vallomások, értelmezések, háttéranyagok, versek stb.) emelkedik ki, s közülük is a magyar oldalak egykori szerkesztőinek (Szőcs Géza, Balázs Imre József, Balogh F. András) válaszai a szerkesztőség körkérdésére. Tény, hogy a mai román irodalom sok meghatározó alakja inaskodott a kolozsvári ellenzéki hangvételű diáklapnál, amely körül egész legendakör alakult ki.

Ugyanebben a számban indítja Kocsis Francisko az erdélyi magyar költészet legjobbjait bemutató új sorozatát, mely a jelenlegi fiatal költészet alkotóit ismerteti meg a román közönséggel. A sorban első a Csíkszeredában élő Lövétei Lázár László lett, akiről költészetét méltató és elemző esszé és 25 darab románra fordított vers alapján formálhat véleményt az olvasó. A fordítások kiválóak, s mintegy megerősítenek abban a hitemben, hogy a más nyelven való tolmácsolás is nyújthat élményt az olvasónak, aki nem kerülhet közvetlen kapcsolatba az eredetivel.

Világirodalmi csemegét is tartalmaz ez a könyvméretű 5-6. szám: megtudom belőle, hogy Marc Chagall (Mose Segalov), a párizsivá lett belarusz-zsidó festő tulajdonképpen költő is, akinek verseit maga Szergej Jeszenyin, Anna Ahmatova és Vlagyimir Majakovszkij is nagy becsben tartották. Az oroszul és jiddisül írt költeményeiből olvashatni, Leo Butnaru avatott fordításában bő válogatást.

A Vatra 7-8. számának főbb gerincét a mai olasz líra tényleges és kritikai keresztmetszete alkotja, de fő helyen közli a lap Dan Culcer beszámolóját is 1978-as budapesti interjú-kísérletéről az akkor már nagybeteg Illyés Gyulával, illetve azt a beszámolót, amit ennek kapcsán én írtam idén tavasszal az Új Magyar Szó Színkép mellékletébe. Így aztán az akkor elhallgatott dokumentum és háttérinformációk most meglelték méltó helyüket a román kultúra egyik jeles, tudatalakító fórumában.

E számból kiemelném még Ion Zubascu soros riportját, amit a szerző Eduard Ovidiu Ohanesian, a pár éve Irakban elrabolt egyik román újságíró tényfeltáró könyvének (Amintiri din portbagaj. Din culisele unei diversiuni - rapirea din Irak. Editura Minerva, 2008) nyilvános piacra dobásáról ír, a bukaresti Sadoveanu könyvesboltból. Az eseményen tüntető módon felvonult a mai román politikai ellenzék népes panoptikuma, élükön Emil Constantinescu egykori román elnökkel, s a bemutató láthatóan csak ürügy volt arra, hogy a jelenlegi elnök, Traian Basescu elleni megnyilatkozásokat dobjon be a köztudatba. Zubascu, aki amellett, hogy jó költő, az egykori avangárd politikai szerepet vállaló Evenimentul zilei riportereként jeleskedett, most kellő távolságtartással és józan értékeléssel mutatja be az esemény "filmjén" keresztül a romániai politizálás sekélyes, nem egyszer operettbe illő valóságát és erőteljes manipulálhatóságát.

Fő helyen kellett volna említenem azt a csodálatos verses albumot, amiből csak egyetlen példány létezik a világon, s ma már az is az én birtokomban. Súlyos érték ez, a szó szoros értelmében is, a könyv ugyanis több mint három kilót nyom, én pedig Montrealtól Torontóig, majd onnan egész Csíkszeredáig hurcoltam magammal, hogy idehaza kedvemre gyönyörködhessek benne.

Vaudreuil-Dorionban élő barátaim, Pusztai Péter és Georgeta művészházaspár követték el e könyvritkaságot annak a verskötetnek az anyagából, amit nagyobb részt vendégszerető házukban (akkor még a közeli Pierrefondsban laktak) sikerült formába önteni 2004 nyarán (lásd 2008. november 30-i bejegyzésem végét). Péterék, meghatottságukban, már akkor fenyegetőzni kezdtek vele, hogy meglepnek majd a kézirat könyves változatával, de én elengedtem a fülem mellett e fogadkozást, s lám, most ez lett belőle!

Hatalmas munkát végeztek, többször is nekiugrottak a tervnek, míg a mostani megoldás mellett döntöttek: Péter a legjobb csendélet-fotóiból válogatta össze a szöveghez az olykor csak lazán illeszkedő munkákat, Georgeta pedig grafikái legjavát illesztette a kötetbe, s így, a kettejük hozzájárulása a legmagasabb szerzői rangra emelkedett - azóta is restelkedem, hogy a címlpaon csak az én szerzőségem díszeleg öklömnyi betűkkel és hatásos színes portréval...

Már a birtokomban volt a könyv, amikor Péter kérve utánam üzent: próbáljak meg fotókópiát készíteni minden egyes oldalról, hogy nekik is legyen egy dokumentumuk - egy emlékük - a birtokukban. (A felvételeket sikerült még Torontóban, a lányomék napfényes teraszán elkészíteni, a képek végső kidolgozására Csíkszeredában került sor.)

...Itt azért leállok, pedig nem szóltam még a székelyudvarhelyi Berecz Edgár elektronikusan hozzám eljuttatott deltai útikalandjainak kéziratáról (Felfedezőúton a Duna-deltában), amit hamarosan szívesen fogok elolvasni, mert szeretem a szerző friss, egészséges humorát, amivel az élet dolgait színesen elmeséli, s adósságot igyekszem törleszteni Elekes Ferenc barátom irányában is, aki ezen a nyáron nagyszerű lendülettel megvetette egy siménfalvi emlékezőkönyv (Gacsovszkyné) alapjait,s annyi év hallgatás után végül az írói tanúság sokszor hiábavalónak tűnő, ám egyetlen járható útját választotta.

A könyves teher alatt roskadozó kis vadász-szék már nehezen bírna el újabb tételeket. Nincs más hátra, mint gőzerővel megemészteni, amit a nyár számomra felhalmozott...

(Illusztráció: a több mint 3 kilós verses album fedőlapja)