MARIN SORESCU
Felhőváros
Mivel a városunk oly könnyű szegény, ügyesen megül egy felhő peremén. Valahol távol, egy völgy mélyén talán, felhőt dagasztva dohog egy mozdonykazán. Vagy egy vulkán tüsszent és tűzködöt okád, “egészségedre” - egy bámész gyermek elkiáltja magát.
Csakhogy itt senki se tudja, mi a nátha, mert a levegő egyenesen szeszből van gyártva. (A szesz tűleveleken buggyan elő, amelyek végére nem jutott fedő.) A behavazott házakon tető helyett sítalp vagyon. Siklasz, siklasz rajta, s ha botlasz egyet, máris ott találod magad a tüzes kályha mellett. A tűznél, míg az ablakot belepi a hó, karbatett kézzel gubbaszt nagyanyó. Lábánál macska dorombol, és te látod, szőréből mekkora szikrákat csihol a simogatásod. Azért ragyog úgy belül a ház, mintha köd sose lenne, te pedig szeretnél benne élni egész életedbe'. Meg aztán, a fény jégvirágot olvaszt az ablaküvegen, s az elolvadt virágból víz és hal leszen. Mert ahol víz van, ez a törvény, ott se a hal nem hiányozhat, se az örvény. De túl az ablakon szintén csuda a világ nagyon.
Valaki úgy rendezte el, hogy a mesében a dolgok fordítva süljenek el. A sasok totyognak a hóban, mint Péter bátyám, míg a tyúk méteres szárnyakat visel a hátán.
A farkas, a bárány, a nyúl s a többi állat minden fontosabb mesében helyet találnak.
A nyúl például nem ugrik egyenesen fejest a farkas torkába, mintha a teste acélrugóra járna.
Mert minden megeshet ám a gyermekek városában, ahol az is valóság, amit csak kitaláltam. Nyugodtan odébbtolhatod a hegyet, ha nem tetszik, ahol áll, bezzeg másutt egy szék miatt is mindenki rád kiabál. Gumikat csenhetek le a csillagok kerekéről, vagy végigbiciklizhetek velük az utcasoron, s titkos híreimet az emberek fülébe súgom. Errefelé a csoda - semmiség, erről mondok éppen itt mesét. Jó tudni, hogy a vonat, ahelyett, hogy egy életen át a síneken járjon, bármerre nekivághat - hegyen, völgyön, árkon!
Milyen jó, hogy nem lettünk nagyok e városban, mely a hangyabolynál nem nagyobb. A felnőttek ugyanis a város körül lovagolnak, óráikon ülve, gombjuk úgy virít, mint az én hátam, nyáron, pirosra sülve. Az ébresztőórák csengője lavinát zúdít hegyről a völgybe, s mindent betemet a hó, körbe-körbe. Pedig hogy szeretnének ők is a városba jönni! De a felnőttekhez képest túl kicsik a kapuk, vagy talán nekik túl nagy a hasuk.
S amíg szegények annyira lefogynak, híre-hamva sem lesz kicsiny városunknak.
***
(Kissé régecske fordítottam le ezt a bájos, belső rímekkel nem csak teletüzdelt, de azokból építkező Sorescu-szöveget, még az 1989-es fordulat előtt, az egyik évi Előre Naptár gyermekrovata számára. Nemrég került kezembe és meglepett, mennyire friss, játékos és mennyire túlélt minden változást és konjunktúrát. Azt hiszem, azért, mivel a szerző szívből és nem megrendelésre írta. Örvendek, hogy magam is saját jószántomból, mindenek előtt a magam gyönyörűségére és nem társadalmi megrendelésre nyúlhattam hozzá...)
Illusztráció: Téli mese * Ilyés András-Zsolt fotója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése