12.
A szerző és barátja, hogy az általános behódolás mellett némi ellenzékiséget is felmutassanak, mielőtt felszállnának az elnöki Boeing fedélzetére, még lezserül szétnéznek egy reptéri vámmentes üzletben, s hogy a főnöki repülőgép kíséretéhez hasonuljanak, vásárolnak egy-egy pár napszemüveget, úgy szállnak fel a gépre.
Popescu részletesen leírja az elnöki járat speciális berendezését és az ülésrendet, amit most mi mellőzünk, inkább mellékelek egy 1989 végén, közvetlenül a rendszerváltozás után készített fotót, amely bemutatja, milyen géppel járta a világot a kivégzett román pártfőtitkár. A kép nyomán immár mi is könnyebben odaképzelhetjük magunkat a regény cselekményének soros helyszínére.
Az újságíró brigád, élén a látogatásokban jártas veteránokkal, lelkesen köszöntik a "póttagot", mondván, hogy üljön sürgősen közéjük, mert szükség van az ő ihletett tehetségére. Mivel a látogatás elején feltalálta az előregyártott, a történések előtt elkészült riport műfaját, most az a feladat vár rá, hogy fülhallgatón át figyelve a chilei rádió spanyol nyelvű híradását, Bukarest felé élőben közvetítse a Santiagóban történteket, megspékelve saját kommentárokkal, miszerint a pártfőtitkár még a történtek bekövetkezte előtt tisztán látta a várható események menetét, súlyosságát. Továbbá azt, hogy a világ országainak vezetői közül egyedül az Elvtárs volt az, aki átlátott a fejleményeken és leleplezte a reakció aljas összeesküvését...
Petru Popescu nem hisz a fülének, a választ fontolgatja, amikor két ember átható tekintetét érzi magán: a Zoiáét és az anyjáét. Helyet foglal a felkínált karosszékben, felteszi a fülhallgatót és belevág:
- Kedves hallgatóink!
De rászólnak: angolul kell beszélnie (hiszen jól tud), hogy a külföld is értse. Mire felhangzik: Ladies and gentlemen, at this very instant, the elected government of Chile is being attacked and assasinated... by an American-sponsored conspiracy... És hogy kidomborodjon a pártfőtitkár tisztánlátó szerepe is, hozzáteszi: Románia elnöke figyelmezteti az emberiséget, hogy Chile Köztársaság választott kormányát megtámadták és legyilkolták az amerikaiak által támogatott összeesküvésben...
Az író verejtékezve löki a szavakat, mondja, amit elvárnak tőle értelmesen, angol nyelven, megállás nélkül. A regény ha rövidítve is, visszaadja azt a rögtönzött szóáradatot, amelyet a szerző az éjszakai perui út során az éterbe eresztett, látogatásbeli ténykedése megkoronázásaként. Közben megszakad a rádiókapcsolat, de neki nem szabad leállnia, a környezetnek úgy kell tudnia, hogy minden zökkenőmentesen megy a maga útján. Zoia elégedett Popescuval, s hamarosan megérkeznek a limai reptérre.
Ceausescu elnök hiába nézegeti a repülő ablakán át, milyen odafentről a tiszteletére kirendelt dísszázad látványa, csak rohamkocsikat és katonai készülődést lát. A terminálról hiányzanak a vendégfogadáshoz elengedhetetlen díszítések, a zászlók, a jelmondatok, az elnökök portréi, a lelkendező tömeg. A küldöttséget csupán a román külügyminiszter fogadja, Nicusorral, az elnök fiával együtt. Meg a hírrel, hogy Allendét meggyilkolták az ellenforradalmi erők. Nixon azonnal nyilatkozatot adott ki: semmi köze a merénylethez.
Az elnökasszony, Elena igazolva látja gyanúját és hangosan szidja az amerikai elnököt, s hogy idegességét leplezze, a venezuelai asszonyoktól ajándékba kapott szűk ponchót próbálja lerángatni túlfejlett testéről. Eközben a férjét szapulja, amiért bízott az amerikai elnökben. - Megmondtam neked, hogy ostobaság üzletelni vele! De te hittél neki! Azt mondtad, hogy én megbolondultam és a bolondokházába záratsz, hát most tessék, bolondok háza!
Ceausescu hallgat. Megérinti a tragédia szele. Az író úgy látja: az események ráébresztették arra, hogy még nem ért fel a csúcsra, még nem ural mindent, jóval magasabbra kell hágnia, ami nem könnyű dolog, de újra nekiveselkedik, ahogy valamikor a dákok, az ősei tették...
Illusztráció: az elnöki repülőgépek egyike belülről 1989-ben, ahogy az Agerpres fotósa (Cornel Vlocanu) megörökítette
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése