Dr. Balázs Lajos néprajzi megfigyelései szerint a székelység számos ősi mítoszt mentett át
2006 végén a Csíkszeredában élő néprajzkutató régi tartozását készült törleszteni, elsősorban saját magának: összeállította legizgalmasabbnak ígérkező, a falusi társadalom nemi kultúrájáról szóló kutatási kérdőívét, amely sokezer kérdést tartalmaz, és egyben kutatási koncepcióját is tükrözte. A nagyszabású munka időközben elkészült, s hamarosan megjelenik a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál. Erről, illetve a néprajzkutatás eredményes műveléséről, értelméről beszélgettünk el.
- Legutolsó könyvének megjelenése után azt nyilatkozta, hogy a néprajztudomány általában adós a falusiak nemi kultúrájának vizsgálatával, mert kényes, nehezen megközelíthető kérdésről van szó. Épp ezért, bár régóta foglalkoztatja a téma, nem szeretné felszínesen elnagyolni az elemzést. Most, hogy mégis pont került a munka végére, miként látja, sikerült elég mélyre ásnia?
- Jó, hogy az ásást említette, ez amolyan vesszőparipám is. Minden lehetséges alkalommal elmondom, hogy néprajzosként nem a gereblyét választom szerszámul, ahogy azt annyian teszik manapság szerte a világon, hanem az ásót. Azok példáját követem, akik e módszerre esküsznek. A gereblye szénát gyűjteni való szerszám: a felszínen található dolgok könnyű összekaparására való. A másod- és harmadkézből való tájékozódás eszköze, és nagyfokú szubjektivitást eredményez, ami a tudományosság kárára megy. Az ásó viszont tenyér- és karpróbáló, verejtékcsavaró szerszám. A mélységet tárja fel, s minél mélyebbre ás az ember egyazon a helyen, annál több meglepő, eredeti felfedezést tehet. Ezért kötöttem ki kutatóként egyetlen falunál, Csíkszentdomokosnál, s írom évtizedek óta e karakteres faluközösség egészen sajátos életrajzát, születéstől a halálig.
- Monográfiáinak melyek voltak a meglepő felfedezései? Vegyük őket sorra...
- Kutatásaim során döbbentem rá mindinkább arra, hogy a székelység, amelyet korábban nem tekintettem külön entitásnak és sokáig iritált a “külön székely, külön magyar” distinkció, bizonyos értelemben szokásvilágában olyan sajátos mítoszokat őriz és mentett át igen korai, homályba vesző ősidőkből, amelyek ilyen formában sehol nem találhatók meg a magyarság által lakott területeken. Magyarán, Csíkszentdomokoson olyan szokásokra emlékeznek, amilyenekre másutt már nem, vagy csak nagyon halványan.
- Például?
- A gyermekáldással kapcsolatos szokás e községben a beavatás, ami nem azonos a keresztelővel, amely általánosan elterjedt a kereszténységben. Olyan rítus ez, amit a keresztény szertartástól függetlenül, nem is a templomban, hanem az útszéli keresztfák egyikénél hajt végre az anya, kötelező módon tanú jelenlétében. Magam is többször láttam, sőt le is fényképeztem. Az anya gyermekével háromszor megkerüli a keresztfát, elmondja a három főimádságot és hazamegy. A szakirodalom említi, hogy az európai kereszténység előtti időkben az istenhez vezető kapcsolat vertikális, közvetlen volt, az áhitat nem templomokban, hanem kultikus helyeken - fák, források, kövek közelében - zajlott. Számomra a mítosz azt jelenti, hogy egy bizonyos rítus sokkal fontosabb minden másnál. Ilyen értelemben Szentdomokoson mind a születő, mind az életből távozó beavatásánál nincsen fontosabb életmozzanat, amelyeket kultikus helyszíneken bonyolítanak le. Úgy tűnik, a korabeli templomállító rendeletek nem elégítették ki minden közösségünk igényeit, ezért itt visszatértek a keresztfákhoz, egy korábbi szokásrendhez. Csíkszentdomokoson például ma is művelik, másutt viszont már nem. Mindez menet közben világosodott meg bennem, s a felismerés indokolta, hogy ugyanott folytassam az ásást, ahol elkezdtem.
- Ez az a bizonyos másság, amit a székelységről szólva menet közben felismert?
- Igen. Az életünk legfontosabb mozzanataival kapcsolatos rítusokkal mások nem tudnak előállni. Ez azt is jelenti, hogy volt sajátos beavatási, házasságkötési és halottgondozói szertartásunk. Ilyen szokás például a bekontyolás, mely egy lakodalomban betétátmenet, éjfélkor kerít rá sort a leányos ház küldöttsége, ez tulajdonképpen a fiatal asszony beavatása. De mifelénk él még lányszöktetés, amely szintén egy ősi praktika, s ellentmond a keresztény szokásoknak, a lányos rokonság igyekszik is minden lehető módon meghiúsítani az ilyen házasságot. Igen ám, de ha a szöktetőknek még időben sikerül bekontyolni az ellopott menyasszonyt, akkor az előtt mindenki kénytelen fejet hajtani, s a mégoly "nemszeretem" házasságot is elismerni. Ez azt jelentheti, hogy a bekontyolás is amolyan mindent felülíró székely mítosz.
- Milyen nóvumot hoz készülő, megjelenés előtt álló könyve?
- Korábbi vizsgálódásaim során mindegyre űröket éreztem a tanulmányozott három nagy sorsforduló: születés - házassági beavatás - halál között. Éreztem, hogy léteznie kell egy részben spirituális, részben pszichikai-társadalmi érdeket befogó belső erőnek, amely mozgásba hozza külön-külön, de egészében is az emberi létet. Ez pedig a nemiség: a szerelem, a nemi vágy. Ehhez dolgoztam ki 23 tematikai egységet, ezen belül több mint kétszáz alegységet, több mint húszezer kérdéssel, a gyermekkori szexualitástól, a nemi élet felfedezésén át a nemi vágy alkonyáig terjedően. Mindez egy titkolózó, nehezen megközelíthető kultúra, a félelem és a szégyen paplana alatt viszont állandó zajlásban, alakulásban van az egész. Nem beszélnek róla, mintha nem is létezne, közben minden lényegeset tudnak róla és állandóan átjárja a rejtett gondolataikat. A kérdőívre adott válaszok, elbeszélések nyomán kibontakozó belső, rejtett paraszti világ egyik érdekessége, az akár csíkszentdomokosi sajátosságnak is nevezhető hengergőzés, amit valamikor a tavaszi juhnyíráskor űztek, de most már gyakrabban használt kikapcsolódás a házas férfiak és asszonyok között. Akár szexorgiának is nevezhetjük. A férfiak felmennek a hegyre juhot nyírni, majd mikor befejezték, megjelennek az asszonyok, étellel-itallal, s mikor a jókedv magasra hágott, mindenki párt választ a hengergőzéshez - férj sose választja a saját feleségét! -, majd egymáshoz bújva, összefogózva lebucskáznak a lejtős domboldalon, s amíg leérnek, minden szabadosságot megengednek maguknak. Számosan akár a következő találkát is megbeszélik ezalatt... Karneváli helyzet alakul így ki, amelyben minden megengedett, bár így is szigorúak a szabályok: a résztvevő kötelezően házasember és juhosgazda kell hogy legyen. Mondanom sem kell: nem egy ember csak azért vásárol néhány juhot, hogy bekerülhessen a "klubba"...
*
Dr. Balázs Lajos (1939, Bukarest) tanár, néprajzkutató.
Középiskolai tanulmányai után (1956, Csíkszereda) a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkarán végez, a román nyelv és irodalom szakon (1965). Doktori címét 1976-ban szerezte meg néprajzból, a székely falusi lakodalomról készített dolgozatával. Egyebek között volt tanár, iskolaigazgató, művelődési felügyelő. Jelenleg egyetemi docens a Sapientia-EMTE csíkszeredai részlegén, kari kancellár. Négy évtizednyi kitartó kutatásának eredményeit néprajzi monográfiákban (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. - 1994, Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. - 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. - 1999, A vágy rítusai - rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről - 2006), illetőleg több tucat szaktanulmányban, szakcikkben tárta a nagyközönség elé. Megjelenés előtt áll legújabb monográfiája, amely a székely paraszti társadalom nemi kultúrájába enged mélyreható betekintést. A Román Tudományos Akadémia választott tagja, ugyanakkor tagja az Erdélyi Múzeum Egyesületnek, továbbá a Magyar Tudományos Akadémia Kültestületi Tagja. Díjai közül a jelentősebbek: A Magyar Kultúra Lovagja , Budapest (2000); Ezüstgyopár Díj, Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (2000); Ortutay Díj A néprajztudományért, Budapest (2000).
Megjelent 2009. április 17-én, az ÚMSZ Színkép mellékletében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése