Egy temetés akkor ér véget, amikor az utolsó sírásó is helyére teszi a szerszámát, a sír mellől behordják az immár fölöslegessé váló kellékeket - az emelő rudakat, a kötelet -, a sír ott domborul a friss hantokkal feltornyozva, koszorúk és élővirág csokrok tömkelege alatt, a gyászoló gyülekezet pedig elvonult a torra, ahogy illik, hogy közös étkezéssel és koccintással még egyszer megemlékezzék az eltávozottról, utána pedig hagyja békében nyugodni s lelkét elvegyülni az odatúliaké közt...
A Gazda - vagyis Sztálin - halálával nem ez történt. A fél világ annyira ragaszkodott ahhoz, hogy örökké élni fog, hogy nem halhatott meg igazán, és nem is a nyirkos földben a helye az Atyuskának, hanem közöttünk, élők között, hogy szellemével felügyeljen bennünket továbbra is, ne legyünk annyira elárvultak. Ez a görcsös ragaszkodás annyira összezavarta a természetet, hogy végül akkor sem sikerült megtisztítani a közszellemet a sztálinizmus kártékony hatásától, amikor pedig legfelsőbb párthatározat is született erre nézvést. Láttuk, hogy a tetemét kiebrudalták a Mauzóleumból, mondván, hogy a nagy Lenin mellett immár nincsen neki helye, annyi vér és gonosztett tapad a kezéhez, annak ellenére, hogy végül is, a második világháborút sikerült megnyerni, a csapatokat sikerült Berlinig győzelemre vinni, a teheráni és jaltai konferenciákon sikerült a Szovjetunió világpolitikai érdekeit és érdemeit érvényesíteni. Egyre több hang szólalt meg azzal kapcsolatban, hogy a háborút is jóval kevesebb veszteséggel és rövidebb idő alatt lehetett volna lefolytatni - s talán még el is lehetett volna kerülni -, ha Sztálin bízik a népében, a hadsereg hűségében, ha nem keres mindenütt összeesküvést, árulást és kémtevékenységet, ha nem tekinti pártütőknek azokat, akik arra figyelmeztetik, hogy a fegyverkező Németország halálos veszélyt jelenthet az elbizakodottságában terpeszkedő szovjet hazára.
Ezzel kapcsolatban az első bátortalan, de határozott, tisztázó szándékú hang a háború poklait megjárt és annak valóságát viszonylag becsülettel feltáró Konsztantyin Szimonov íróé, akit 1965-ben felkértek, értékelje egy előadásban a szobjet háborús memoárirodalmat. A jeles prózaíró Sztálin 1945-ös győzelmi pohárköszöntőjéből indult ki (Az orosz nép egészségére), amelyben beismerte, hogy 1941-42-ben a kormány nem kevés hibát követett el, s ezért nagy volt a veszély. Másutt az ilyen kormányt egyszerűen elcsapta volna a nép, de az orosz nép ezt nem tette meg, mert bízott kormányában és inkább vállalta az emberfeletti áldozatokat.
"Vitathatatlan, hogy e szavak számos hiba nyílt beismerését és az 1941-1942-es esztendők legválságosabb pillanatainak igazságos értékelését is tartalmazzák - fejtegette Szimonov. - Ezek a szavak önbírálatot is tartalmaznak, mert amikor Sztálin a „kormány" szót használta, ezen magát szokta érteni.
...De mindennek megvolt a visszája is, amit szerintem általában figyelembe kell venni, amikor Sztálin szavait és tetteit értékeljük. Sztálin ezzel a pohárköszöntővel korántsem a háború menetének igazságos és kritikus megítélésére hívta fel az embereket, köztük a történészeket. Ellenkezőleg, ő maga mint legfőbb bíró, miután értékelte a történelemnek ezt a szakaszát s ezen belül saját viszonyát az orosz néphez - úgy, ahogyan ő értelmezte ezt a viszonyt -, mintegy kitette a pontot, s lehetetlenné tett bármiféle bíráló megítélést a továbbiakban. A pohárköszöntő szavai látszólag arra buzdították az embereket, hogy mondják el a szigorú igazságot a múltról, a valóságban viszont az az eltökélt szándék húzódott meg e szavak mögött, hogy egyszer és mindenkorra lezárja a múltat, s ne engedje meg a további elemzést. Nem nehéz elképzelni, milyen sors várt volna Sztálin életében arra, aki e híres pohárköszöntőből vett idézetekkel felvértezve megpróbálta volna konkrét történeti anyagra támaszkodva részletesen kibontani Sztálinnak azt a megjegyzését, hogy a kormány nem kevés hibát követett el, vagy mint a háború tanúja és részvevője személyes emlékeivel próbálta volna szemléltetni ezt a megállapítást.
Amikor ezt mondom, szeretném hangsúlyozni, milyen nehéz - még az írókénál is sokkal nehezebb - helyzetbe kerültek akkor mindazok, akik különféle katonai beosztásokban fontos szerepet töltöttek be a háború idején, és akiknek volt mit mondaniuk róla.
Amikor a háborúról szóló mai memoárirodalmunkat értékeljük, figyelembe kell vennünk, hogy erőnek erejével késleltetett termést hozott, és csaknem egy egész évtizedet veszített, mégpedig a legértékesebb évtizedet, ha az emlékezet frissességére gondolunk. "
Amikor Szimonov a történelmi bírálatban mértékletességre és objektivitásra, de határozottságra törekvést szorgalmaz, Sztálin már több mint tíz éve halott. De cikke, amit az előadás alapján fogalmazott, nem jelenhetett meg a cenzúra miatt s csak 1987-ben látott napvilágot!
Vaszilij Grosszman tehát távolról sincs egyedül megkésve kiadott ködoszlató, leleplező könyveivel. Az 1960-as évek számos írót sarkallnak arra, hogy tapasztalataik alapján szembenézzenek a sztálinizmus tragikus következményeivel. Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics-a is ekkor születik s nagyszabású leleplező művei (Rákosztály, Gulág szigetcsoport) miatt száműzték a Szovjetunióból , ahová majd csak 1994-ben tért csak vissza. Dugyincev közel harminc éven át írja Fehérruhások c. nagy munkáját, amely csak a nyolcvanas évek végén jelenhet meg. Ugyanígy jár Anatolij Ribakov orosz-zsidó író Az Arbat gyermekei című regényfolyama, amelyben Sztálin félig-meddig főszereplőként áll az olvasó elé és leplezetlenül demonstrálja a súlyosan sérült, paranoiás személyiség kártékony szerepét a legfelső hatami struktúrában. Könyve pillanatok alatt bestseller lesz, mindenki róla beszél, magyar nyelvre is azonnal lefordítják s két részben közli a Budapesten szerkesztett Szovjet Irodalom c. folyóirat 1988/7-8. száma.
A nyolcvanas évek végének romániai ideológiai szűrője szinte lehetetlenné tette, hogy külföldön kiadott sajtótermékre előfizethessen a halandó ember. Kivételt csak a szovjet sajtóval tettek - a Szovjet Irodalom, bár nem egyszerű mutációja volt, hanem önállóan szerkesztett laptársa a Szovjetszkaja Lityeraturának -, így megszűnéséig sikerült hűséges előfizetőjévé válnom s a tisztulási folyamatról, a "peresztrojkáról" első kézből tájékozódni, amikor nálunk még szentségtörés volt a közbeszédben erről akár említést is tenni.
A szerkesztőség azt a gyakorlatot követte, hogy a lapszámok hátán időről időre felsorolta, milyen olvasmányokkal lepi meg a nagyközönséget. Izgatottan vártam a postást, amikor az előzetesben feltűnt Ribakov regénye. Attól tartottam, hogy az írásmű merész és közvetlenül politizáló hangvétele miatt valahol, valakik majd megpróbálják visszatartani a kérdéses számot, de aggodalmam ezúttal feleslegesnek bizonyult; a két puhakötésű folyóiratot hamarosan agyonolvasta a család és közeli ismerőseim.
A regény általános fogadtatására jellemző, hogy az orosz írótársadalom, az olvasókkal ellentétben, jóval tartózkodóbban nyilatkozott róla, mindenáron megpróbáltak valamilyen fogást találni rajta, kisebbíteni érdemeit, belekötni valamibe, mert az nagyon zsenánsnak hatott, hogy annyi sok évvel a sztálinizmus hivatalos elítélése után is a szovjet írótársadalom zöme félt úgymond a szarvánál fogva megragadni a bikát. A Szovjet Irodalomban való közlés élén egy Valerij Murzakov nevezetű kritikus írása (Történelem és alkotói koncepció, Szovjetszkaja Kultura, 1987. december 19.) áll, amely azt kéri számon a szerzőtől (elismerve a regény népszerűségének és olvasmányosságának jogosságát és tényszerűségét), hogy miért nem a történelmi hűséget tette meg az alkotás alapkövéül, mert így az olvasótábor nagy része majd azt hiszi, hogy az általa bemutatott irodalmi igényű Sztálin ábrázolás egybevág a valósággal. "Az olvasó figyelmét mindenek előtt Sztálin személyiségének az elemzése, értelmezése köti le, s ezáltal sajátos torzulás megy végbe szemléletében: a szerző művészi elgondolását, az általa kitaláltakat szinte dokumentumként, megfellebezhetetlen igazságként fogadja el (különösen, amikor Sztálin gondolatainak, titkos törekvéseinek rekonstruálásáról van szó). Ebben rejlik a szerző álláspontjának gyengesége, sebezhetősége."
Amikor aztán az olvasó a regény végére ér, újabb kritikai eligazítást kap, ezúttal egy összeállítás formájában (Olvasói levelek és kritikák Ribakov regényéről). Kedvező jel, hogy a kor legjobb írói elismerik Az Arbat gyermekei előremutató voltát és megírásának szükségszerűségét, ugyanis a múlttal nem csupán elviekben kell leszámolni, hanem a lehető legapróbb kérdésekben is... Vannak olvasók, akik attól félnek, hogy a kemény bírálat, a gyökerekig ásás megingathatja a rendszer tagadhatatlan eredményeibe vetett hitet, az emberek könnyen kiönthetik a fürdővízzel együtt a gyermeket... Egy odesszai író így érvel: "Túl gyakran hallani még ilyen hangokat: De hát minek ez az igazság? Minek háborgatni a holtakat? Elégedjenek meg azzal, hogy a személyi kultuszt elítélték. És azok közül, akik így beszélnek, és akik őket némán hallgatják, senki sem gondolkodik el azon, hogy milyen erkölcstelen ez az álláspont..." Ugyanabban a lapban (Lityeraturnaja Gazeta) egy történész kandidátus felteszi a kérdést: "Miért kell az összes tévedést, nehézséget, és áldozatot Sztálinnak felróni? Sztálinnak, aki egy alacsony műveltségi fokon álló népet irányított a nemzetközi porondon folyó ádáz osztályharc körülményei közepette, amikor a világ imperialista burzsoáziája a szó szoros értelmében szorongatta az országunkat. Mehetett ez áldozatok nélkül? De okosak vagyunk így utólag! Elfeledkezünk a körülményekről."
A sokféle szempontú megközelítést egy türkmén kritikus véleményével zárom: "Mindannyiunkhoz szól együtt és egyenként, mintha csak megszabadítana bennünket az erős hatalom béklyóitól, a félelem szülte szeretettől. Hogy a bűnöket eltitkoljuk, mindannyiunkban ott ül a magunk kis Sztálinja, s vele is harcolnunk kell. A regény egyebek között erről is szól."
Filmszakértők értetlenül állnak ama jelenség előtt, hogy a nyocvanas évek végén nagy port felvert regény felhajtó erejét miért nem aknázta ki a filmes szakma, 2004-ig ugyanis, amikor az első komolyabb orosz filmfeldolgozás készült sorozat formájában, sok-sok év elvesztegetődött s némileg a téma leadott eredeti hőfokából is. Ezt az időeltolódást a kritika már a könyv megjelenésekor jelezte: Az Arbat gyermekei igazából megírásakor érte volna el a katartikus hatás maximumát...
Illusztráció: Ribakov portréja és a regényét közlő folyóirat fedőlapja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése