Andrassew Iván barátom ismét megszólalásra késztet, mégpedig lehetőleg azon melegében. Talán kivártam volna, de a szombati napon túl sok minden összejött, "bogra futott", mintha csak ki lett volna számítva.
Pedig a kérdés már régóta a levegőben van, legfeljebb nem akadt, aki ennyire nyilvánvalóan nevén nevezze. Arról a félelemről van szó, amit a betű, a leírt és az írásban terjedő gondolat kelt egyesekben. Akik agymosottan mindenféle agymosást emlegetnek, szellemi befolyást, ami ellen úgymond harcolni kell, mert különben végünk, eláraszt bennünket a pusztító, a degradáló, az elnemzetlenítő gondolat...
Anrdassew Iván blogjában szólt pénteken, október 30-án erről. Rá lehet lépni, de a továbbiak kedvéért teljes szövegét itt is idézem (átvéve az eredeti illusztrációját is), hogy legyen egészen világos, miről is van szó...
***
Kérés a könyvek, az írók és méltóságunk védelmére
Faludy György verseinek állami ünnepekről való kitiltásának ötlete után néhány héttel új, és talán még veszélyesebb gondolatokkal kell szembenéznünk. Kérem, mindenki gondolja végig a Demokratában megjelent, Pozsonyi Ádám által jegyzett "Harcra fel!" című írás lehetséges következményeit. A szerző többek között ilyeneket üzen:
"Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.
Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el..."
">>Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok.<<>
Ne minősítsük a Demokratát és főszerkesztőjét, Bencsik Andrást, aki ezt megjelentette. Kérem, ne minősítsük Pozsonyi Ádámot, de még az íráskészségét sem. Mert ennek már nincs értelme.
Ne minősítsük azokat a pártokat, író- és újságíró- és egyéb alkotószövetségeket, kulturális közösségeket és szervezeteket, egyházakat, amelyek ezt szó nélkül hagyják. Mindegy is, mit tesznek és mondanak. Cinkosok voltak abban, hogy idáig jutottunk. Már késő: magunkra vagyunk utalva.
Csak azt kérem, hogy védjük meg együtt a könyveket. Kérem a könyvtárosokat, a könyvesbolti eladókat, az olvasókat, a vásárlókat, ne engedjék, hogy ezek a gondolatok lábra kapjanak és pusztítsanak ebben az országban.
Nem tudom, hogyan óvhatjuk meg gondolatirtó gárdisták pusztítása ellen a könyveket, de ha kell, akár rejtsük el őket biztos helyre, amiképpen ezt más, vészterhes történelmi pillanatokban elődeink sokszor megtették.
Nem létezhet, hogy olvasó ember ilyesmivel egyetérthessen, ilyesmit eltűrjön. Nem létezhet, hogy ez hit-, nézet-, vagy éppen politikai vonzódás kérdése legyen Magyarországon.
Kérem, értsünk egyet Pozsonyi írástudóval: ne becsüljük le ezt a feladatot, mert "a világ sorsa szellemi síkon dől el". Ne becsüljük le magunkat! És kérem: bármi történik, nekünk legyenek erkölcsi gátlásaink!
Kérem, értsünk egyet azzal a gondolattal, amelyet meglepő módon a Demokrata ugyanennek a számnak egy másik oldalán idéz:
"A nemzeteket úgy likvidálják, hogy legelőször elveszik az emlékezésüket. Megsemmisítik könyveiket, műveltségüket, történelmüket. És valaki másféle könyvet ír, más műveltséget nyújt, és más történelmet gondol ki nekik. A nemzet lassan nem érti jelenét és elfelejti a múltját. (Milan Kundera)"
Andrassew Iván
***
Budapesti barátom érzékenyen és azonnal reagált Iván felvetésére, s megküldte nekem, véleményezésre, stúdiumra és szabad felhasználására. Nem az az írás ez, amin sokat kellene töprengeni. Ott van a helye, egy lapon az Andrassew segélykérésével, de meg Babits Mihály 1933-as bölcs cikkével a németországi könyvégetések kapcsán, amelyet szintén ma volt alkalmam elolvasni a huszadikszazad.hu honlap friss sajtótallózója révén.
És a könyveket ki védi meg?
Gyerekkoromban a járási könyvtárunkban az éber könyvtárosok lelepleztek (tetten értek) egy lökött öregembert, aki hónapok óta rongálta a könyvállományt: összefirkálta-megtépdeste-kiszaggatta a meztelenséget ábrázoló illusztrációkat. Először valami nemi eltévelyedésre gondoltak, de kiderült: a biblioklaszta csupán szintén mélyen vallásos, nemrég elhunyt felesége végakaratát igyekezett teljesíteni: megmenteni a felnövekvő ártatlan nemzedéket a feslettségtől, a bűntől. Egyébiránt magukban éltek, gyerekük sosem volt. Csak rögeszméjük.
Gyerekkorom óta tudom, hogy a papír meggyújtható, de azt csak Bradbury és Truffaut óta, hogy éppen 233 Celsius fokon ég el (Fahrenheitben számolva ez 451), ha - mondjuk rétes helyett - beteszem a sütőbe. Könyvet sosem sütöttem – mindig is élőlénynek tartottam a nyomtatott, bekötött, díszes avagy dísztelen tárgyat. Pedig a könyvégetés egyidős az emberiséggel. Pontosabban az emberi ostobasággal, az embertelenséggel. Amikor még nem tudtunk írni, és köbe-fába-bőrre karcoltuk-véstük-színeztük a generációkon túl nyúló emlékezetet, eleinte csak megőrzés céljával, később már magunk és a többiek örömére is, ellenségünk, ha tehette, ezekre az emlékekre még nagyobb gyűlölettel vetette magát, mint ránk magunkra. Összetörte, levakarta, letakarta, beolvasztotta, elégette. Pogány bálványnak, eretnekségnek, erkölcstelenségnek, pornográfiának minősítette, hogy a pusztítást igazolja az emberek előtt. Később már figyelmen kívül hagyta a többiek véleményét – csak a magáé számított. Egyedül ő, az ő sámánja és papja, cenzora és perzekutor-gárdistája, ikonoklasztája, indexelője, könyvtár-átfésülője és más inkvizítora (hittérítője, fundamentalistája, keresztese, dzsihádosa) lett hivatott annak eldöntésére, mi maradhat meg az emlékezetből, a történelemből, az emberi kultúrából, a civilizációból.
Az ősemberek a túlélésért és a koncért folytatott szakadatlan küzdelemben (struggle for life) is mindig szakítanak időt az elzavartak-agyonvertek varázseszközeinek, szobrocskáinak vagy rajzolmányainak likvidálására. Az ókorban az erősebb népek legyőzik a gyengébbeket, a kulturáltabbak a barbárokat (vagy néha fordítva) – műveltségüket pedig részben megsemmisítik, részben ellopják (adaptálják) és a maguk isteneit, nyelvét, szokásait kényszerítik rájuk. A középkorban látnak munkához a hit fanatikusai, akik minden hitetlenséget irtanak tűzzel-vassal-kötéllel-máglyával. Térítés (evangelizálás) ürügyén üldözik és irtják a másokat: a keresztények a zsidókat, szaracénokat, egyéb eretnekeket és pogányokat; Mohamed igazhitűi a nem igaz hitűeket; a római katolikusok az ortodoxokat, a protestánsokat és vice versa. Az újabb korok világrészeket-országokat kirabló gyarmatosítói életképtelennek ítélt nemzeteket és fölösleges kolonccá nyilvánított civilizációkat tüntetnek el örökre az Ó- és Újvilágban, Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában és Óceániában. A legújabb kor barbárjai milliókat küldenek meghalni a világháborús és a polgárháborús harcterekre, más milliókat meg tervszerűen kiirtanak haláltáborokban, halálmenetekben, éheztetéssel.
Minden háború, pusztítás, öldöklés, forrongás és különösképpen mindennemű diktatúra kísérője a könyvégetés és iratbezúzás, szobor- és képrombolás, templomdöntögetés, egykori városok hűlt helyének sóval beszórása. Geno- és etnocídium ritkán van librocídium nélkül. Mintha csak így menne előre a világ… Már a homo sapiens is lebunkózta másik egyenes derékkal járó embertársát és gondosan eltüntette esetleges kultúrájának minden maradékát… Lehet, hogy ez hozzátartozik a sapiens-séghez?
Rongálásra, lopásra, rablásra, minden gátlástól megszabadulásra szólít föl a nemzeti-polgári erkölcs sunyi - és álságos - védelmezője Magyarországon. Nemzetre és erkölcsre hivatkozó sunyi és hamis próféták, önjelölt népvezető bírák segedelmével, de legalábbis kárörvendő asszisztálásuk mellett. A középkori és újkori emberi és könyv- autodafék bamba – és a cirkuszra már felhergelt, kenyértelen – nézőközönsége szívből hitte-remélte, hogy a gomolygó füsttel gondjai is elszállnak.
Valóban nem lenne védekezés az új barbárságok, az új inkvizíciók, az új fundamentalizmusok ellen? Valóban a levakart afrikai és a neandervölgyi festésekhez, az összetört görög és római szobrokhoz, a tűzre vetett maja iratokhoz, a bezúzott nem-árja könyvekhez hasonló sors várna demokráciának csúfolt világunkban is könyvekre, képekre, szobrokra, filmekre – alkotókra..? Valóban új, még fortélyosabb félelmek igazgatnának bennünket újra, és a zsarnokságról csak titokban lehetne megint mondatokat leírni? Vagy a tiszta szívűeknek és tiszta kezűeknek el kell lesniük a gazemberek és megtévesztettek rablógyilkos módszereit, hogy ugyanazokat alkalmazva amúgy betyárosan visszavághassanak, de legalább megvédhessék magukat, a kultúrájukat, az emberi civilizációt?
A púderes fenekű értelmiség azon vitázgat: az elektronikus publikációk, az internet vajon megszünteti-e a Gutenberg-galaxist. Pedig észre kellene venni: a könyveket mindig a legprimitívebb módszerekkel – égetéssel, zúzással, cenzúrázással, bojkottal, no meg a szerzők legyilkolásával – próbálták fölszámolni, hogy ne hordozhassák a Gondolatot.
Eddig sosem sikerült maradéktalanul. Bízzunk a történelemben, hogy most sem sikerülhet...?
Siklósi Nándor
***
Könyvpropaganda és könyvégetés
(1933 június)
Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fujnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betűnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítő világmegváltását. Ha ennek a betű nem segít, vagy épen ellene hat: pusztuljon a betű! A berlini könyvégetők voltakép egészen modern elv szerint jártak el, oly elv szerint, melyet a mi (teljesen más világnézetű) ifjú irodalmáraink egy része is unton hangoztat.
Csak ép hogy a könyvégetők a végső következéseket is levonták. "A könyv hatalom": mondja egy régi közmondás. Ez kifejezi a barbár nézőpontot, mely napjainkban ismét kezd uralkodni. A barbár lélek hatalmat lát a betűben. S azt lát benne, mindinkább csak azt, a mai lélek is: előnyt, propagandát, fegyvert, egyszóval hatalmat. Még jó ha nem varázshatalmat, mint az ősbarbárok. Az az érzés legalább, amivel a "horogkeresztes" máglyára viszi a "nem-német" irodalmat, alig külömbözhet lényegesen attól, amivel hajdan a boszorkánymesterek könyveit elégették. A naív és félművelt antiszemita szemében a "zsidó" irodalom valami rejtelmes varázshálóhoz hasonlít, mely a szellemeket befonja és megbabonázza.
A könyv tehát hatalom, szellemi fegyver vagy varázserő, amit lehetőleg ki kell venni az ellenfél kezéből, s monopolizálni, vagy máglyába gyüjteni és elégetni. Ez a szent borzalom a Könyvvel szemben még mindig nincs a Könyv bizonyos tisztelete nélkül; s a berlini máglya voltakép nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt. Sokkal inkább mint egy ilyen pesti "könyvnap", melynek alapgondolata az, hogy a könyv manapság nem kell senkinek, nem lehet eladni, s mesterséges üzleti fogásokhoz, propagandához kell nyúlni, hogy egyáltalában eladható legyen. A könyvégető tiszteli a Könyvet. Csakhogy barbár tisztelet ez: a Könyvben is az erőt tiszteli, a hatalmat, a harc fegyverét, a propaganda eszközét, és nem célját.
Mi még a Könyv régimódi tisztelői közé tartozunk, e modern világ új barbárjaival szemben; és sok tekintetben kevesebb az az erő és hatalom amit a Könyvnek tulajdonítunk. Mi talán egy eltűnt világból maradtunk itt, amely a Könyvvel még intim viszonyban volt. A barbár, írástudatlan ember varázserőt lát a fóliánsban, az írástudó, a tudós, az olvasó távol van ettől a varázshittől. Mi jól tudjuk, hogy a Könyvnek hatását és hatalmát az Élet harcosai nagyonis túlbecsülik. Ha a Könyv valóban oly hatással volna az életre mint hiszik, akkor az élet ma, a XVIII. és XIX. század irodalma után, egészen máskép folyna, mintahogy foly.
Az élet azonban megy a maga útján, a saját különös reakciói és komplikált lélektana szerint, és nem igen engedi magát befolyásoltatni a könyvektől. Inkább ő befolyásolja, s akarja is befolyásolni azokat, s az Élet hívei és harcosai, a külső élet emberei, valóban nem igen láthatnak a könyvben mást, mint az élet eszközét. Igy akarják igába fogni a könyvet, üldözik, égetik, vagy megrendelik és termelik hivatalból, terjesztik vagy tiltják, mindebben csak eszköznek tekintve - az élet eszközének.
De aki igazában tudja, mi a könyv (legalább a legjobb része a könyveknek) az nem csupán az élet eszközét keresi benne. Eszköz helyett életet keres benne. Nem hatalmat keres, mert a hatalom mindig csak eszköz - hanem gazdagságot, ami cél. Leszűrődött régi életek gazdagságát keresi a könyvben amivel a maga belső életét gazdagítsa. Az élet nem csupán harc, hanem béke is, nem csupán kívül van, hanem belül is - a harc csupán eszköz, a béke a cél, a külső csak eszköz, a belső a cél. Nem a halálos békét értem, hanem a kincses békét, a belső gazdagságot, minden külső élmény legvégső gyümölcsét, amelyet a könyvek élményei érlelhetnek és szaporíthatnak.
Szó sincs róla hogy az igazi olvasó (azért mert másnak és többnek tekinti a könyvet az "élet eszközénél"), az élettől való menekvést, elzárkózást keresné az irodalomban. Ellenkezőleg: még több életet szomjaz, nem elégedve meg a magáéval, és a körülötte élő élettel, s egyáltalán a saját kora életével; idegen lelkek könyvbeszűrt életét szívja föl, távoli tájak, elmult korok életével és lelkével akar gazdagodni ...
Hogyha magyar könyvére találsz, jó légyen, akár rossz,
Megvegyed, ámbátor olvasod azt sohasem,
- így hangzik felénk a régi mottó Kazinczy korából, aminek tanítását ma sokan ismét lelkére szeretnék kötni legalább a könyvnap közönségének. Mi azonban arra gondolunk: ha a magyarban élet van és szomj az életre, mentül több életre, (ami a lelki gazdagodás és fejlődés szomját jelenti), akkor a magyar nemcsak eszköznek fogja érezni a könyvet, nemzeti vagy egyéb célok érdekében, s nemcsak megveszi és terjeszti és propagandát csinál neki, hanem olvassa is és gazdagodik vele. De ha korunk kezdődő barbársága, mely első lépés a halál felé, az ő lelkét is kikezdené: akkor propagálja - és égeti.
Babits Mihály
***
Utóirat, immár részemről:
Azon gondolkozom, hogy micsoda öröm, lelkesen vállalható erőfeszítés könyvet csinálni, szerkeszteni, illusztrálni, tördelni, olvasni, nyomtatni, lapozgatni, polcra rakni, megszerezni, ha kell, akár még a földhöz is csapni - és akkor hol van, micsoda erkölcsi fényév távolságra ettől az égetés, az elpusztítás kényszerítő félelme, rettegése? Ki mondja meg? Hiszen ha valakinek nem tetszik a könyv, ne vegye kezébe. Volt, aki könyv nélkül is nagyon vígan eléldegélt... De ne legyen bírája, ítésze, végrehajtója és gyilkosa annak, aminek csak alázatos, semmi kis halandó szolgája lehet... Akkor se, ha csak megbotránkoztatni akar, akkor se, ha egyesek az egészet csak egetverő hülyeségként nyugtázzák, s azt tekintik idiótának és ideggócnak, aki megszólal, mert nem érti a "vitzet", nem elégszik meg azzal, hogy "bolond likból bolond szél fú", hanem ki is mondja, hogy ez a bolond szél már sokszor fújt errefelé és távolabbi tájakon, és nem mindig volt felhőtlen kacagás a vége...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése