Skorpiók az ügycsomóban (Nicolae Balotă)

A bukaresti Contemporanul c. nagy hagyományú, még a második világháború előtti munkásmozgalmi gyökerű, hasonló nevű elméleti folyóirat utódát hosszú időn át úgy emlegették, mint a kolozsvári Korunk testvérlapját, amiben jó adag igazság van, még ha a mai „Korunk”-osok kézzel-lábbal tiltakoznának e szocialista színezetű rokonság ellen.

A 2003. áprilisi számban olvasható Nicolae Balotă irodalomtörténész és esszéíró terjedelmes dokumentum-összeállítása Scorpionii din dosare címmel (magyarul: Skorpiók az ügycsomóban), amelyben a szerző, Romániában talán az elsők között ad ízelítőt azokból a feljelentésekből és ügynöki jelentésekből, melyek az ő személyére vonatkoztak.

(Azóta megtört a jég, jókora mennyiségű személyi iratcsomó került napvilágra, illetve a nyilvánosság elé, nem egyszer inkább a szenzáció kedvéért...)

A parasztpárti érzelmű családból származó, neves román esztéta, aki mindent befogadó szellemével a magyar kultúrának is jó ismerője, 1955-ben Bukarestben élt, s egy neves ellenzéki politikus csemetéivel közösen arra készülődtek, hogy leleplező jelentést juttassanak nyugatra az emberi jogok lábbal tiprásáról a sztálini Romániában. A félig még nyers szöveget több bizalmas ismerősüknek megmutatták, előbb konzultáció végett, majd az volt a szándékuk, hogy ötven-hatvan támogató aláírást szereznek a szellemi élet megbízható jeleseitől. Szervezkedés közben úgy tapasztalták, nem túl alkalmas az idő az azonnali cselekvésre és a biztonság kedvéért megsemmisítették a dokumentumot. Ámde napok múltán, amikor az újévi ünnepekről Balotă Kolozsvárról visszautazni készül Bukarestbe, az éjszaka kellős közepén, útközben fegyveres különítmény szállítja le a vonatról, tartóztatja le, majd nyomban ezután el is ítélik államrend ellenes szervezkedés vádjával.

1956-tól a szekuritáté hírhedt fogdája után megjárja a zsilávai, a fogarasi, szamosújvári, piteşti és dési börtönöket, s elvileg 1962-ben szabadulna, de mert odabent francia nyelvleckéket tart fogolytársainak, ezt lázadó szellemű cselekedetnek tudják be és további két év kényszerlakhelyet sóznak a nyakába egy Bukarest és a Duna között elhelyezkedő, távoli községben, ahol hozzá hasonlóan tucatjával élnek a száműzöttek, köztük magyar katolikus papok is.

Nicolae Balotă akkor nekifogott megírni fogsága történetét és emlékezetének felfrissítése végett kéréssel fordult a titkosszolgálati iratok tanulmányozására alakult országos tanácshoz, bocsássa rendelkezésére a rá vonatkozó ügycsomó mind a tizenhárom vaskos kötetét. 2003-ig azonban csak azok az iratok kerültek elő, melyek a letartóztatásához vezettek, illetve a kiszabadulása utáni életébe engedtek bepillantani.

Ám ezek is elegendőek voltak ahhoz, hogy megtudja: lebukásukat annak az Anton fedőnevű személynek köszönhetik, aki legjobb ismerősükként a külföldnek szánt titkos jelentést szakmailag véleményezte, s akiről mint kiderült, mindvégig hatósági megbízással cselekedett, utazgatott ide-oda, vette fel a kapcsolatot az „összeesküvőkkel”, akik tulajdonképpen barátai voltak, ráadásul ő maga is ellenzékiként éveket ült az egyik legsúlyosabb, a szamosújvári börtönben, majd ott kellett letelepednie kényszerlakhelyen.

Balotă keserűen emlékezik vissza azokra az időkre, és mosolyog saját naivságán, miért is nem tűnt föl neki mindjárt, hogy egy ilyen múltú és komoly korlátozások közt élő ember túlságosan is szabadon jár-kel mindenfelé, és rendszerint mindenütt felbukkan, ahol ők is megfordulnak...

Ugyanakkor az is kiderül a jelentésekből, amelyek közül ő csak néhány jellemzőt idéz, hogy a titkosszolgálat, mihelyt valakire rávetette a szemét és a keze között megszorongatta, mindvégig a nagyítója alatt tartotta minden megnyilvánulását. Balotănak rá kell jönnie az iratok nyomán, hogy szinte kivétel nélkül mindenki jelentett róla: a szomszédok, a munkatársak, sőt, az a derék, jólelkű ember is, akivel egy ideig megosztotta a közösen fenntartott bérházi lakosztályt. A szolgálat mindenütt csápokkal rendelkezett: bárhová is ment Balotă, lépéseiről az illetékesek késedelem nélkül megkapták a haladéktalan tájékoztatást.

Miről vallanak ezek a jelentések? Hogy a célkeresztben lévő személy mennyire művelt, miről szeret beszélni, hogy sok könyve van, hogy kikkel találkozik, és nem sokat beszél a munkájáról, hogy miket beszélnek róla mások, ám az ilyen és ehhez hasonló jelentésekhez fűzött titkosszolgálati következtetések mindig hozzátoldanak még egy arasznyit az értelmezéshez, benne felejtenek egy-egy téves információt, a jellemzések mind tömörebbek a megfigyeltről, ezzel párhuzamosan viszont mind sarkítottabbak, eltorzulnak, gyanúból, sejtésből könyörtelen vád lesz, megbélyegzés.

A hatvanas évek végén, fiatal budapesti kritikus - akkor úgy véltem: barátom - volt egy hétig a szállóvendégem. Akkoriban építette ki kapcsolatait a romániai magyar és a román irodalom színe-javával. Azon kívül, hogy befogadtam a családba erre az időre, túl sok segítségre nem futotta főszerkesztői időmből, így nagyjából magára, illetve az őt egymás kezébe adó írókra, szerkesztőkre volt utalva. Az egyik délután Hervay Gizellához, illetve Szilágyi Domokoshoz volt hivatalos. Este hazaszólt telefonon, hogy ha tudok, menjek utána, mert egyedül már nem talál haza a sötétben. Nicolae Balotănál vendégeskedik, bemondta a lakcímet is, amit hirtelen ki kellett keresnem a Bukarest -térképünkön, mert azt a fertályt nem ismertem közelebbről.

Balotănak olvastam addig néhány tanulmányát, irodalomtörténeti elemzését, azt is tudtam, hogy a magyar irodalomban is jártas, sőt, magyarul is beszél, de amúgy nem volt hozzá szerencsém.

Fél órán át kerestem egy lehetetlenül girbegurba utcában, egyik panelházból ki, a másikba be-stílusban a megadott - inkább kódnak, mint címnek ható - lakásazonosítót, addigra teljesen besötétedett, míg végül egy régi, az ötvenes években, szovjet tervek mintájára épült négyszintes ház egyik emeletén felleltem a Balotă lakást. Vidám tekintetű, kerek koponyájú, kopasz ember nyitott ajtót, mindjárt tudta, hová tegyen, bemutatkoztunk, a nappaliba vezetett, ahol barátom jó hangulatban, az asztal mellett falatozott-illogatott a ház népével, illetve Hervayékkal. Természetesen melléjük kellett telepednem, a társaság pedig folytatta csengetésem miatt éppen félbemaradt diskurzusát... Egy óra múlva diszkréten megböktem vendégemet: ideje lelépnünk.

Nicolae Balotăt azóta se láttam. De amikor Budapesten a hetvenes évek végén kiadták Az abszurd irodalom c. könyvét, azonnal lecsaptam rá - azóta is alapműként áll az íróasztalomon a maga alapos, széleskörű kitekintésével, amelyet franciás elegancia és szellemesség old fel.

*

(Örömmel fedeztem fel a napokban az egykori Romániai Magyar Szó gyűjteményében N. B. alábbi, viszonylag friss politikai állásfoglalását közös ügyeinkben. Alkotói portréját, emberségének arcélét gazdagítja.)

Nicolae Balotă

A román-magyar megbékélés

A román-magyar, olykor viharos, sokszor feszültséges viszony történetében, e századunkban először, kormányzatunk mind belpolitikai, mind külpolitikai vonatkozásban bátor, jól átgondolt és gyümölcsöző megoldásokra vállalkozott, amelyek a valóságos megbékéléshez vezetnek. Első ízben helyettesítették határozottan a hamis kiindulópontból fakadó, áthidalhatatlan ellentmondások logikáját a közös érdekek és célok egyetlen érvényes logikájával.

Belhonilag az RMDSZ képviselőinek természetes bekapcsolása az állami képződményekbe, beépülésük a hatalom gépezetébe nem csupán fizetséget jelent e Szövetség érdemeiért az 1996. novemberi választási győzelemben. Ezáltal elismerést nyer az a szükségesség, hogy a magyarok részt vegyenek annak az országnak a fölemelkedésében, amelynek állampolgárai, s amelyben jogaik és kötelességeik azonosak a többiekével. A több mint fél századév múltán uralomra kerülő demokratikus kormányzat politikai érettsége nyilvánvalóvá tette a magyarok szakmai és politikai illetékessége szerinti részvételének szükségességét a vezetésben, mind a végrehajtó szervek minden szintjén, mind az állami közigazgatásban. Amiként egyenlőek vagyunk a törvény színe előtt, hasonló módon függetlenül etnikai hovatartozásunktól, egyenlő jogunk részt venni az ország vezetésében és ügyeinek gazdálkodásában.

Külpolitikailag az új kormányzat nem kevésbé határozott lépést tett a Bukarest és Budapest közötti régi viszályok és ellentmondások, ellenségeskedések felszámolásában, amelyek egyaránt Románia és Magyarország kárára szolgáltak. A román külügyminiszter budapesti látogatása többnek számít, mint sikeres diplomáciai lépésnek. Úgy hiszem, ez nyilvánvaló pozitív történelmi töltetű fordulat kezdete a román-magyar viszony történetében. Része egy dinamikus külpolitikának, melynek célja visszaszerezni az ország elvesztett hitelét és újjáalakítani Románia státusát a nagyvilágban.

Románia és Magyarország célkitűzései inkább egymáshoz közelítik őket, semhogy elválasztanák egymástól. Bizonyos, hogy együtt sokkal határozottabban tudunk ellenállni a közös fenyegetettségnek, mint elkülönülve. Magyarországot hatékonyabban oltalmazza a NATO ernyője, ha az egyidejűleg nyílna ki fölötte és Románia fölött. Amint azt Adrian Severin bizonyította, az egyidejű NATO-felvétel elve az azonos geostratégiai övezet országaira vonatkozóan meghatározó érv Románia fölvételére az Atlanti Szövetségbe, együtt Lengyelországgal, Csehországgal és Magyarországgal. Egyébiránt, a geopolitikai érvek és a kiegészítő gazdasági tényezők eleve egy Budapest-Bukarest tengely szükségességét nyomatékosítják. Maga a visegrádi háromszög szilárdabbá válna, ha Bukarest betagolásával négyszöggé változna. A nemrég elkészült szép autósztráda, mely Bécset (egyben az egész nyugati és közép-európai autósztráda hálózatot) egybeköti Budapesttel, új, valóban kontinentális jelentőséget nyer majd azáltal, amikor kiépül Bukarestig és onnan tovább a Balkán felé.

A román-magyar közeledést alátámasztó érvek oly kézenfekvőek, kivált a nagy európai integráció építőtelepeinek körülményei között, mely most nyílik meg földrészünk közepén és délkeleti részében, hogy meg nem értésük fölér a politikai korlátoltsággal. A román-magyar megbékélés ellenfelei, a szélsőségesek maradi, antidemokratikus, Európa-ellenes képzelgéseiket állítanák az új kormányzat politikai akaratával szemben. A Románok Nemzeti Egyszégpártja egyik vezetőjének afféle nevetséges lázálmai, miszerint "Romániát a kisebbségek vezetik", vagy hogy egy magyar konzulátus azt jelentené, hogy Románia kormánya autonomizálja Erdélyt, méltatlanok a felelős szellemiségre nézvést. E mozgalom vezetőinek törekvése, hogy aláírásokat gyűjtsenek a kolozsvári magyar konzulátus újraalakítása ellen, azokhoz a képtelen, értelmetlen nyüzsgésekhez tartoznak, amelyek egy álnemzeti politikára jellemzők, és annak a román ügynek ártanak a legtöbbet, melyet úgymond szolgálni kívánnak.

Az ellenségeskedés leggyakrabban a félelemből és a tudatlanságból fakad, leginkább az történik, hogy nem ismered azt, akit ellenségednek tartasz, mint ahogy magadat sem ismered, amikor hamis képet festesz róla. A románok és a magyarok között sok a kulturális egymásrahatás. Ezeket meg kell ismerni és ápolni kell.

Erdélyi vagyok, erdélyiek gyermeke. Egy olyan tájegyszég szülöttje, amelynek szépsége, értékrendje, jelentősége éppenséggel etnikai, nyelvi, vallási, szokási sokféleségéből és azok egymásrahatásából származik. Ismerem és becsülöm magyar egyetemi professzortársaim munkásságát, hasonlóképpen a romániai magyar írókét, évekkel ezelőtt könyvet írtam a romániai magyar írókról, mint ahogy tanulmányköteteteim jelentek meg a román írókról. A megértésnek a gyökeres, kölcsönös megismerés az alapja.

Mindannyian tudjuk, előttünk egy követendő nagy példa. Franciaország és Németország mintegy száz év leforgása alatt három véres háborút viselt egymás ellen. Minden francia és német nemzedéket 1870 és 1945 között megcsonkítottak ezek a világégések. E két ország, két nemzet megbékélése, a tény, hogy Németország Franciaország természetes szövetségese lett, az Európai Unió legszilárdabb alapja. A francia-német modell ihletül kell hogy szolgáljon számunkra a román-magyar közeledésben, a szóban forgó országok minden különbözősége ellenére.

Minekutána éveken keresztül a müncheni egyetem vagy a párizsi Sorbonne amfiteátrumaiban ott voltak előttem a francia és a német, a testvériesült hallgatók, miután hazatértem, nagy elégtételemre szolgál, hogy román hallgatóim mellől előadásaimról sohasem hiányoznak a magyarok. Az ő egyetértésükben, spontán, természetes bajtársiasságukban látom a román-magyar megbékélés jóreménységű jeleit.

(RMSZ, 1997; Szász János fordítása)