9.
Kissé kiszellőztettem a fejemből Petru Popescu szerelmi történetét és a köréje szövődött legendát, s ez a pár nap kihagyás jó volt arra, hogy végigkísérjem, milyen reakciókat váltott ki a szerző még folyamatban lévő bemutatkozó körútja (lásd A póttag 6. részében), miként vélekedtek más olvasók is a könyvről és milyen visszhangok érkeznek címemre az eddigi bejegyzésekkel kapcsolatban.
Itt van mindjárt két amatőrfelvétel a You Tube-on (1 ; 2 ), mindkettő nagyváradi találkozókról készült. Igaz, csak pár perces részletek Popescunak a könyvet magyarázó, a kiadás körülményeit taglaló előadásaiból, de jól mutatják emberünk didaktikus, ex chatedra előadói stílusát, azt az igyekezetet, amivel megpróbál közel kerülni az emberekhez, de minden okoskodó mondatával egyre távolabb sodródik tőle...
Volt, aki az Antena 3 special tévéadás október 23-i adásában hallgatta végig azt az interjút, amelyben Petru Popescu arról lebbentette fel a fátylat, valójában milyen kapcsolat fűzte őt Zoia Ceausescuhoz. A szem- és fültanú szerint "EZ a póttag nem az a póttag, aki lenni akar. Az esti mondataiból még csak ki sem szivárott egy gyűszűnyi öngúny, humor, inkább az amerikai életformáról, az ottani sikereiről beszélt és a hazafelé való igyekezete, mely új távlatokat nyithat, itthoni befogadására. Száraz ember. Udvarolni is úgy udvarol, hogy közben cementgyárakra gondol. Ennek az embernek a kezébe nem való a szerelem, sem a hatalom, sem pedig a penna. Fogalma sincs például az alázatról... Ez a Zoé pedig a tévé képernyőin nem is néz ki rosszul. Ha jól van beállítva a kamera. És talán éppen az ő élete érne meg egy jó regényt. Abban az életben csak föl lehetne fedezni valamit, ami ma is érdekelheti a népeket. A póttag élete szürkébb a cementnél."
Pár nappal később újabb adalék érkezett ugyanonnan: "Az este ismét meghallgattam ezt a Popescut, akivel egy kolozsvári rádiós beszélgetett. Ez az ember úgy tesz, mintha ő lenne a hibátlanság, a világ legnagyobb írója, aki ráadásul még jó hazafi is. És szépen eltávolított magától ez a tökéletes író! Mintha ő nem emberből lenne csinálva!"
Egy másik vélemény szerint a kor az, ami érdekes, amelyben A póttag cselekménye lejátszódik. Az illető korabeli kolozsvári és bukaresti emlékeket idéz fel, amikor "a jó idők végét" éltük, az 1968-as romániai függetlenségi kiállás miatti reménykedés lassan bezárkózó éveit.
Kváron nagyon távol álltunk attól a társadalmi körtől, amelyről a történet szól. Nem is bántuk. Pedig Elena "távolról" az igazgatónk volt. (A kolozsvári Kémiai Intézeté - cs.g.) Az 1970-es években gyakran látogattam az ICECHIM nevezetű bukaresti központunkba. Egyszer találkoztam Elenával, jobban mondva vele és a sleppjével. Az 1970-s évek egyik árvize alkalmával Bukarestben rekedtem. Az ICECHIM-be igyekeztem, amikor szembe jött velem. Fehér köpenyben volt, ami nagy ritkaságszámba ment. (Állítólag civilben szokott a "dolgozószobája" kerevetén szunyókálni.) Elena a Dimbovita hídja felé tartott, lihegő aktivisták követték szapora léptekkel. Kiváncsiságom győzött, és a nyomukba szegődtem. Elena a híd közepén megállt, és a veszélyes közelségben hömpölygő, sáros víztömegre meresztette a szemét. A nem éppen barátságos tekintettől a fővárost fenyegető áradat megszeppent, a hullámok visszahőköltek. Nem hinném el, ha nem láttam volna személyesen a modern kor "Árvízi Hősét" akció közben.
Ugyanez a forrás jelezte, hogy személyesen ismerte Dan Vintit, Zoia egyik "kikosarazott" szerelmét, együtt jártak tanulmányi versenyekre, s 1985-ben találkoztak utoljára. A hírek szerint "leesett a kolozsvári Medicala III szülészet lépcsőjén - mindig fapapucsban járt - és szörnyethalt... Dan és Zoia kapcsolatát Dan szülei ellenezték a legjobban. Kolozsváron az a hír járta, hogy az öreg Vinti doktor nem találta megfelelő partinak a suszterinas lányát".
És még egy anekdotikus adalék, ugyanonnan:
Akkortájt látogatott a párttitkár és neje Kolozsvárra. Ion Gheorghe Maurert "kísérték", aki az országgyűlési képviselőnk volt. Maurert személyes, baráti kapcsolat fűzte a nemzetközi tenintélynek örvendő vegyészhez, Raluca Ripan akadémikushoz, intézetünk igazgatójához. Azt suttogták, hogy az agg Ripan néni nem adta meg az elvárt tiszteletet a first ladynek, mert így fogadta: "- Am auzit ca iti place chimia". Pár hétre-hónapra rá új igazgatót kaptunk..."
Ellentmondásos fórumbejegyzéseket olvashatni a Supleantul-ról az interneten is. Az egyik oldalon a téma merészségét és autentikusságát hangsúlyozza a hozzászóló, mire megszólal az ellenvélemény is, amely egyszerűen politikai giccsnek, fércműnek nevezi Popescu legújabb regényét, amit az író - bevallása szerint - idén februártól, erőltetett menetben vetett papírra, bár részleteit évek óta fogalmazgatja magában, de csak most volt lelkiereje leülni és egyhuzamban kiírni magából ezt a történetet.
Időközben igyekeztem felhajtani Petru Popescu más, külföldön született műveinek román változatát, amelyek közül az Oaza (Oázis) és a Revelatie pe Amazon (Meglepetés az Amazonon) kerültek a kezembe, mindkettő a dokumentáris, non-fiction próza vonulatához tartoznak.
Míg az első felesége szüleinek (Blanka és Mirek Friedmann) német lágeréletéről szóló mélyinterjújából építkezik s tár föl bensőséges, hiteles szerelmi kapcsolatot egy olyan világból, amelyben a mély emberi érzések erőteljesen sérültek, addig a másik egy neves amerikai fotográfus-antropológus, Loren McIntyre naplója és emlékezése alapján az Amazonas forrásvidékének felfedezésével együtt a hamisítatlan, még ősiségében érintetlen indián életmód szellemiségét, logikáját és működését fedi föl. Mindkét könyvben föltétlen erény az erőteljes valósághűség, a tények szenzációja melletti elkötelezettség, viszont nem válik előnyükre a túlrészletezés, a szerkesztési szempontok körüli bizonytalankodás.
Ugyanakkor - nem írtam volna le, de többször megérintett tényszerűségében - egyik könyvén sem éreztem, hogy román író könyvét olvasom. Nem éreztem semmit. Szentül meg voltam róla győződve, hogy egy jó mesterember szól hozzám, aki mindent tud, mindent elmond tárgyáról, de nem küld felém villanásnyi üzenetet sem. Mintha nem is léteznék...
Mintha az ő létezése lenne a fontos.
(Beléremegtem a felismerésbe: talán a Petru Popescu ürügyén saját tükörképemmel nézhettem farkasszemet??!!!)
Illusztráció: Petru Popescu a nagyváradi bölcsészkaron tartott könyvbemutatón
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése