14.
Úgy tűnik, könnyebb egy regényt megírni, mint a róla szóló morfondírozást abbahagyni. Petru Popescu nem átallott váratlanul véget vetni történetének, pedig távolról sem merítette ki a benne rejlő lehetőségeket. Igaz, azzal sem lehet megvádolni, hogy túlságosan elrugaszkodott volna a valóságtól; ha vázlatosan, leegyszerűsítve is - kissé a filmes cselekmények ugrabugrálós, szaggatott ütemében - de tartotta magát a történtekhez, a valósághoz. Könyve egyértelműen sugallja, hogy vigyázat, nem jó egy tálból cseresznyézni a hatalommal, még ha kedvesen invitálják is az embert s ráadásul még a cseresznye se megvetnivaló...
Ha belső, egyéni véleményt akar valaki tőlem hallani, akkor ugyanilyen summásan azt mondom: kár volt ezt a történetet "áron alul" leszállítani. Jóval több van benne, mint amit láttat velünk. Tanulmányvázlat - anélkül, hogy karikatúra lenne - itt-ott markánsan meghúzott vonalakkal, de talán nem is lehet több; éppen az az időbeli mélység és összetettség hiányzik belőle, ami az 1973-tól 1989-ig tartó időszak gyorsan romló és torzuló elkorcsosulását jellemezte. Popescu "póttagja" időnek előtte kilépett a számára felkínált pótkocsiból, ami - felismerése szerint - biztos és végzetes karambol felé száguldott volna vele, s ezért szinte törvényszerűen lecsapta a sorompót a cselekmény továbbvitele, kibontása előtt.
Ennyihez volt "muníció", ez lett belőle...
Tulajdonképpen a szerelem áll a regény középpontjában, de éppen ez az, ami a legelnagyoltabb, legkevésbé motivált. Olyan motor, ami inkább csak az olvasó kíváncsiságát csigázza, mintsem az eseményeket hajtaná előre.
Egyik kritikusa, Mihaela Butnaru időzített bombához hasonlítja a Supleantul-t, mindenek előtt a tárgya miatt, ami bármikor a szerző ellen fordulhat és beláthatatlan, többnyire negatív következményekkel járhat. Ugyanakkor elismeri, hogy az írásmód közvetlensége, lényegre törése bármilyen műfajban a szerző előnyére válna, így regénye olvasmányosságával lesz rokonszenves - annak ellenére, hogy a közeg, amelyben játszódik, méltán válthatná ki az olvasó megvetését és ellenszenvét, de az író mesterien elkerüli ezt a csapdát. Butnaru szerint dicséretes, hogy Popescu szembe próbál nézni életének e momentumával, ami mindenképpen sorsdöntő cezúrát jelentett életében és munkásságában.
(A november elején zajló olvasótalálkozókon elmondta: Romániából való távozása előtt felcsillantották előtte azt a lehetőséget, hogy kettős életet éljen: egyfelől írjon olyan történelmi műveket, melyek a nagy román történelmi hősök és a pártfőtitkár rokonvonásait és -törekvéseit domborítanák ki, szabad idejében pedig azt írhatna, amit a szíve diktál. Ezt a "jövőt" taszította el magától, s egyúttal fokozatosan elveszítette olvasóközönségét is, amely most, annyi évtized után nem azt a Popescut kapta vissza, akiért első két regénye után - Prins, Dulce ca mierea e glonţul patriei, amelyek ma is kelendő könyvek! - lelkesedett...)
Ion Iliescu volt román államfő, a Petru Popescu fiatalsága idején ifjúságügyi miniszter, internetes blogjában megemlékezik az író mostani látogatásáról, s felemlegeti azokat a nyílt írószövetségi vitákat, melyeken a fiatal írók - köztük Popescu is - a miniszter előtt szóvátették az őket ért méltánytalanságokat, kiállva a korszerű, merész hangú irodalom eszménye mellett. Iliescu volt az, aki a 89-es fordulat után, Popescu első hazalátogatása alkalmával meggyőzte a befutott amerikai írót, hogy legyen Románia utazó nagykövete, mintegy megkönnyítve számára az olvasók előtti "rehabilitációjának" első lépéseit.
Érdekes kommentárt olvastam a http://www.alocutiuni.blogspot.com/ weblapon, amelynek szerzője a regény ürügyén felvázolja azt a szellemi korrajzot, melyben Petru Popescu sajátos alkotói arcéle megvillant.
"Mi késztethet rá egy közrendű olvasót, hogy egy ilyen könyvet komolyan vegyen, mialatt jeles írók alkotta művekkel bombázzák a tudatát? Talán a bejelentett téma iránti érdeklődés, talán egy egyenetlenül fejlődő, utazási kényszeres író iránti kíváncsiság, talán azok a furcsa körülmények, melyek között a regény, egy napilaphoz csatolva megjelent. De minden bizonnyal közrejátszott a nosztalgia is.
Petru Popescu az akkori legfiatalabbak életéből merített. Marin Preda ajándékba kapja a Cartea Româneasca kiadót és megírja a Viaţa ca o pradă c. művét. Ana Blandiana szép volt és választékos, megjelent a színen, kerítésdöntögető bikaborjúként Adrian Paunescu, továbbá Nichita, Fănuş,Ioan Alexandru és Baltag a befutottak utcájában lépkedtek és már nem köszöntek bárkinek.
Ezek a ragyogó gyerekek, a maguk öntelt modorában már nem látogatták a Lido Hotel melletti dohányárudát, ahol az egyetlen olyan trafikos árult, Nicu Pârlea, aki a művészeknek hitel be is adott füstölnivalót, áldja meg érte az ég.
Őkelméék ekkor már oldalakat közöltek a Gazeta literaraban, s kétévenként csokoládétábla vastagságú versfüzeteket adtak ki, Papastratost vásároltak a sétányon található Comaliment üzletben.
A(z) (Író)szövetségtől távozott Demostene Botez és további öt évre Zaharia Stancu költözött be, aki a tollforgatókat gyakori és későig tartó gyűlésekkel untatta. E gyűlésekről embereink csoportokra és műfajokra oszolva egyenesen a Bufet kerthelységbe tartottak, amelyet akkor Doina vendéglőnek hívtak...
A Secolul XX folyóiratban megjelent a Love story, és egy iskolás költőnek, aki csinos, egyszerű és világos rímes verseket írt - Mircea Dinescunak hívták - megjelent Invocaţie nimănui c. kötete.
Az ideológiai lazulásnak látható, ám kevés és jól ellenőrzött jele mutatkozott még csak, a cenzúra ollója olyan éles volt, mint a borotva. A városlakók vegyesízes kenyeret reggeliztek vagy egyszerűen kihagyták a reggelit, vidéken pedig a kollektivizálás munkaerőt szabadított fel a városi ipar részére, friss szellemű ifjakat az egyetemek részére.
A Prins (Csapda) c. regény megjelenése nagy port vert fel akkoriban. Petru Popescu másképpen írt, mint az engedélyezett stílus, ráadásul jó megjelenésű, értelmes és közvetlen egyéniség volt. Barbu bizonyos munkáival kapcsolatos plágiumbotrányok, a művészeti élet szerelmi históriái vagy a rossz időjárás nem tudták elfedni a mozgalmas sikert. A felzúdulás valamennyire elcsitult, amikor Lucian Pintilie a Bulandra színházban színre vitte Gogol Revizor-ját. Az első előadásokra minden hely elkelt, csak nehezen lehetett besurranni, később meg már csak erővel. Öt előadás után újra lehetett jegyet kapni, de a darab véglegesen lekerült műsorról. És vele együtt a rendező is, akit jól meghurcoltak, megmosták a fejét, majd szélnek eresztették, hogy rendezzen a pusztaságban. Mert senki se hitte, hogy a Visszajátszás után újabb botrányt okoz.
Ám Petru Popescu szorgalmas lévén, sebesen írt, s hamarosan két újabb szöveggel állt elő, amelyek már nem vertek fel akkora port mint a Prins, de fenntartották a szerző körüli élénk érdeklődést.
Mindezek azonban csak részindítékai annak, hogy miért is kapjon kedvet valaki Popescu úr utolsó könyvének elolvasásához. Azok az igen fiatalok, akiket megkapott emberünk ama első regénye, ma már hatvanasok akárcsak az író, s ez egy okkal több, hogy az olvasásban annyi év után egymásra találjanak... abban a reményben, hogy legalább ő megmaradt olyan fiatalnak, amilyennek megismerték.
Különben, a nem túl hosszú, de nem is túl rövid könyv olvastatja magát, eseménysora behatárolt, és élvezhetően bontja ki az író ismert lovagias magatartását a Nőkkel és a Hazával szemben. Akiknek azért mégis csak hátat fordít, egy olyan emigráns sorsot választva, amelyet néhány keresetlen, de visszatérő magyarázattal próbál igazolni.
A végső tanulság az, hogy a Petru Popescu úr könyvét ha elolvassuk, ha nem, vajmi keveset veszítünk."
A képlet egyszerű: akkor írna regényt Popescu a póttag történetéből, ha a könyv főszereplője végül beadná a derekát, netán életét vesztve oldaná föl csapdahelyzetét. De mert mindent előre tudunk: az író szakítani fog a főtitkár lányával és felszívódik egy távoli, új világban, épp úgy, mint az a valóságban történt, már nem is a történetre vagyunk kíváncsiak, hanem a titokra, amit Popescu mostanig magában hordott. Ám most, hogy elmondta, nem lettünk tőle okosabbak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése