Az önvizsgálat útján
Cseke Gábor Jelentések magamról című kötetéről
(Megjelent a kolozsvári Szabadság 2010. június 7-i számában)
A könyv szerzője a romániai élcsapat, a Kommunista Ifjúsági Szövetség, majd az egykori Párt egyik legaktívabb magyar tagjaként élte túl azt a lelki kárt, melyet e szervezetek lapjainak (Ifjúmunkás, Előre) főszerkesztőjeként, illetve rovatszerkesztőként kellett (?) megszenvednie Bukarestben. A kötet alcíme: Emlékezések ellenfényben és a borító szuggesztív grafikája, amelyben háttal látjuk egy ember árnyékos oldalát, ahogyan halad a Fény felé, azt szimbolizálja: valaki elfordult, távolodni kezdett egykori önmagától, hogy számot vessen: valóban nem volt alternatíva? Valóban kellett-e, és ha igen, belebonyolódnia azokba a korabeli erkölcsi kompromisszumokba, amelyek ma már megülik a lelkét?
Az olvasó érzi: hiteles ez a belső kényszer, amelyet a kortárs költő, szerkesztő Kenéz Ferenc nemrégiben, 2007-ben, így fogalmazott meg, idézem:
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, hogy meg ne értsük,
elfordultunk, hogy meg ne éljük
amit látunk, s mindenki lát:
Isten szenvedő egy fiát,
elfordultunk, így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
jó vitézek a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
(a rend, amely levitézlett,
csak levitézlett, nem kivérzett,)
…így az a vers csak szégyenkezhet,
az a vers, amit nem írtunk meg,
meg kell írni, a szégyenverset…
Az az önvallomás, amelynek utat enged Cseke Gábor, ennek az imperatívusznak próbál megfelelni a maga módján. Ha főszerkesztői-aktivista gondjai engedték, szerzőnk maga is költő, prózaíró, riporter volt, s kezdetben némi hittel, meggyőződéssel állította az uralkodó ideológia csatarendjébe ezeket a műfajokat. Érthető, hiszen a prágai tavasz után a hatvanas évek végének Romániájában kezdtek új szelek fújni, míg végül a zsarnokság erősbödése meglehetősen kínos helyzetbe nem hozta.
Főszerkesztői pozícióinak megfelelően nehezen kerülhette el, hogy a nyolcvanas években a hatalom eszközének megalázó szerepét is vállalja. Volt, amikor azzal a „jóindulattal” tette, hogy ne tegye ki munkatársait is e demoralizáló szerepnek, például annak, hogy a tartótiszttel fenntartsa a kapcsolatot, vagy a diktátort dicsőítő szövegeket írjon. „Hányan rohadtak el húsz és harminc között./E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk” – idézi a nagy kortárs, Lászlóffy Aladár kifejező sorait.
És ez a szörnyű folyamat már akkor elkezdődik, amikor erkölcsi meggyőződését összegző szövegét manipulálni, kisajátítani engedi a diktátort dicsőítő „magasb” érdekeknek megfelelően. ”Szépen/ igazul / elvszerűen / sose önzőn / bátran / lelkesülten / bölcsen / másokért is / makacsul / utolsó leheletig / mintha csak egy nap lenne az élet”. Használja ezt a sajtóban boldog-boldogtalan, Ceausescunak ajánlva, románul, magyarul, a „nagy” születésnapi köszöntőkben, miközben szerzőnk egyre inkább megkeseredik.
Most így ír: „Mifelénk immár megszokottá vált ellenállásról, ellenállókról beszélni. Akik persze léteztek, voltak. Hála és dicsőség nékik.
Ám, ha erről az oldalról nézzük a letűnt hatalomhoz való viszonyunkat, akkor a nyilvánvaló, hús-vér ellenállók mellett ugyancsak széles pászmát találunk a valamilyen módon, kisebb-nagyobb formában, a lehető legváltozatosabb alakzatokban és körülmények között ellenállókból, szabotálókból, a felső parancsokkal szembehelyezkedőkből, a kivárókból s ezáltal a torz utasítások hatását tompítókból. Paradox módon, sokszor egy és ugyanaz az ember volt az együttműködésben érintett – mert beijesztett, megzsarolt, csapdába csalt – és a szembehelyezkedni próbálkozó, anélkül, hogy Janus-arcúnak kellene ezért neveznünk. A vergődés, az erkölcsi vívódás, a számlák kétségbeesett kiegyenlítésének vágya mindkét irányban mélyre szippantó örvényként forgott körülötte, s ő evickélhetett köztesként, amíg csak fásultan fel nem adta a küzdelmet.”
Ebből a fásultságból menekül meg az ő személyében az olyan – egyébként katolikus egyházi iskolát megjárt – férfi, aki tudja, hogy csupán a múlt hibáinak tisztességes vállalása által lehetséges a bocsánat:
„Nem tudom, létezik-e egyáltalán érdek abban, hogy e pokoli szövevényben egyszer is tisztán lássunk? Az idő, sajnos, nem az igazságnak dolgozik. Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembenéznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat. Csakhogy az ember nem a színpadnak és a közönségnek él. Az elszámolást el kell végezni. A tényeket le kell szögezni, a körülményeket föl kell mérni, a vonalat meg kell húzni és az eredménybe bele kell törődni.”
Az erős spirituális indíték alaphangja mellett, persze, a kötet hasznos kordokumentum.
+ Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009. Felelős kiadó: Dávid Gyula, Szerkesztő: Zabán Márta
Cs. Gyimesi Éva
*
Kedves hallgatóim,
Olyan nehéz korokban, mint amilyen a mienk is, valahogy jobban érezzük, ha nem is tudatosul bennünk feltétlenül, hogy mennyi bajnak okozója az, ha nem nézünk szembe a múlt és jelenbeli hibáinkkal, ha nem vonjuk le tévedéseinkből a tanulságot.
Annál feltűnőbb, amikor ezt mégis megteszi valaki, és én most röviden egy ilyen példaértékű művet szeretnék bemutatni önöknek.
Cseke Gábor a Ceausescu-érában az Ifjúmunkás főszerkesztője, majd az Előre szerkesztője, s mindenképpen meghatározó embere volt, a rendszerváltás után pedig a Romániai Magyar Szóé. Több kötetes költő, író, műfordító. Jövőre lesz 70 éves. Tavaly év végén jelent meg Jelentések - magamról című könyve, amelynek alcíme is sokatmondó: Emlékezések ellenfényben. Terjedelmes, terhes, súlyos könyv. Vallomás egy bonyolult korról, amelyben nehéz volt élni, de kellett, lehetőleg megőrizve a méltóságot, és képviselve tisztességgel kisebbségi sorsproblémáinkat. Ki így tette, ki úgy. Cseke Gábornak egyáltalán nem hízelgő a véleménye akkori önmagáról, a rákényszerített és elvállalt szerepéről. Most azt boncolgatja, szemmel látható lelki vívódással és önmarcangolással, hogy vajon miért történt az, és úgy, ami akkor és ahogy történt, mikor volt gyáva és mikor bátor, mit tehetett volna másképp, és ha nem tette, miért nem tette.
Hogyan lenne könnyű egy ilyen olvasmány, amikor már az elején azt olvasom: "Becsületesen szembenézni a múlttal, a megtett úton mindenütt ott van a gyalázat sara is, a cipőnktől a lelkünk mélyéig. Van, aki már észre sem veszi."
Vagy ugyanott, idézek ismét: " Sajnos, csúfosan elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként nyomorultul és sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismernünk. Magyarázatra igen, mentségre semmi szükség."
Kínzó emlékek, kínzó vádak, kínzó szavak. De annál tiszteletreméltóbb ez a vállalkozás, a szembenézés.
A héten interjút készítettem a szerzővel az Új Magyar Szó számára. Engedjék meg, hogy idézzem a beszélgetés befejező részét. Arra a kérdésre, hogy nem túl szigorú-e önmagával, Cseke Gábor a könyve fogadtatására is utalva, egyebek közt ezt válaszolja: "A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés... E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka."
Végül azt kérdeztem Cseke Gábortól: "Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban..."
A szerző válasza:
"Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat..."
Eddig az idézet.
Nekem, alulírottnak, a kortársnak és tanúnak meggyőződésem, hogy Cseke Gábor katarktikus önvizsgálatot tett elénk ezzel a könyvével. Példája követendő.
Ágoston Hugó
(Bukaresti rádió, 2010. május 12-én, 15 órakor)
Illusztráció: Fényrács * Gergely Tamás fotója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése