Nagy János: A tengerész magánya
Elvégeztem az egyetemet, s akkor a fiottánknak alig negyven hajója volt. Negyven hajó, az mi? Behunyt szemmel el lehet igazgatni a munkájukat! Húsz év alatt több mint kétszázötven tengerjáró hajónk lett, ami nagy előrelépés, s nem is a hajók szempontjából, hanem a legénység és a kiképzés miatt jelentett gondot. Gyakorlatilag szinte mindenkit fölvettek, aki jelentkezett, nemigen lehetett válogatni. Valamikor, aki tengerész akart lenni, éveken át kellett a kikötőben dolgoznia, majd tengerészkedjen vontatóhajókon, motoros bárkákon, s aki nem felelt meg, az kiesett, aki meg hajóra került, egészen másfajta ember lett, mint kezdetben... El lehet képzelni, amíg egy tengerészt kineveltek, rengeteg időbe került. A tisztek képzése a főiskolán úgyszintén... Ez különben világjelenség. Tavaly nyáron Alexandriában összeakadtam egy görög prancsnokkal, aki felhagyott már a hajózással. Körülbelül egyidősek voltunk, s beszélgetés közben elmondta, milyen gondjaik vannak a görög flottánál. Tátott szájjal hallgattam, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen nagy hajózási hagyománnyal rendelkező ország hajózása nagyjából ugyanazokkal a gyors fejlődéssel járó gondokkal küzdjön, mint mi.
Ha valakinek van ráállása, tehetsége a tengerészetre, könnyűnek érzi ezt a munkát. De amit a szakma előír, azt bárki elvégezheti. Legfeljebb jobban megszenvedi, mint az, aki kedvből dolgozik.
Aki a tengerre száll, annak kötelező a tudás. Legalábbis a tiszteknek a sok-sok számtan, a földrajz. Ez utóbbit nem az iskolában, hanem a tengereket járva tanulja meg. Az viszont meg van aztán tanulva becsületesen.
A tengerész, hogy minden szempontból megfeleljen, egy kis gazdálkodói érzékkel kell hogy rendelkezzék, szeressen úgy gazdálkodni a hajón is, mint otthon. A hajó munkahely és lakás is egyben. Aki nem rendszerető, nem házias, az csak teher a hajón.
A világ helyzete elég sanyarú most. És ami a világban van, azt mi is megérezzük a tengeren. Ha a szárazföldön nehéz, akkor a tengeren még nehezebb, hiszen az ember magára van utalva.
Azt halljuk: munkához való jog, s talán nem is mindig érezzük át, milyen nagy dolog is az. Nagyon megdöbbentett nemrégiben egy belgiumi elektronikus mérnök esete. Többször járt a hajónkon, beszélgettünk, nemegyszer várt a kikötőben, amikor tudta, hogy érkeznünk kell. Most töltötte az 53. évét és egyik napról a másikra szabályosan munka nélkül maradt. Kapja ugyan a munkanélküli segélyt, de egy téli hónap fűtési díja nagyobb, mint a segély összege! Ha nem dolgozna a felesége és a lánya — ez utóbbi mellesleg képzőművésznek tanult, de csak ápolónőként tudott elhelyezkedni, megfelelő átképzés után —, nem is tudná, mihez kezdjen. Nagyon megrázott a tény: valaki harminc éven át dolgozott, s hét évvel a nyugdíj előtt az utcára kerül.
Nem tévedett, aki azt mondta, hogy a tengerész ember egy kissé vagabundus. Az ember fiatalsága vándorolva repül el, bár ismertem olyan hajóst is, aki 35—40 évesen szállt hajóra, elhagyván egy szakmát a tenger miatt, pedig nem könnyű elviselni ezt a hányatott életet. Mi a Craiován családként éltünk. De a legtöbb hajón ez a hangulat nincs meg, általában az ember egyedül van. A fedélzeten kötődő barátságok nem tartósak, s ha valaki más hajóra kerül, rendszerint abba is maradnak. Aki ezt nem látja be és illúziói vannak, az a tengeren nehezen bírja a magányt. A felületen mindez nem látszik, mosolygunk, de lélekben mordabbá teszi, megviseli az embert.
Nagy Mária-Magdolna: Két kapitány?
Annak idején mindenki azt mondta édesanyámnak az utcánkból: doamna Bredán, nem tudjuk, hogy kikerül majd férjhezadnia a lányát, mert nagyon fiús természetű, akaratos...
Lényegében magam se hittem, hogy képes leszek ennyire megváltozni. Természetem szerint nehezen mondtam le dolgokról, ma viszont, ha makacs maradtam volna, nem tudom, hogyan alakulna az életem.
Mint tengerészfeleség, például be kell érnem a Jani utazásainak történeteivel, emléktárgyaival. Amerre megfordult, igyekezett is nekünk apró érdekességeket hazahozni, például egy olyan kínai gömböt, amelyet egyetlen darab elefántcsontból faragtak, de úgy, hogy a belsejében 3—4 kisebb darab mozog. Pisából dísztányért hozott és látképeket, amiken ő is rajta van. Hozott egy darab korallt is, s én odaállítottam melléje egy bányavirágot, hogy a szülővárosunkra emlékeztessen. Hazahozta egy repülő hal farkát, aztán hozott mindenféle ehető halat, ami a világon előfordul, mi azokat végigkóstoltuk a gyümölcsökkel együtt, amelyek kibírták a hosszú utazást hazáig.
Egykori osztálytársnőim váltig irigyelnek, ök csak azt látják, hogy mi ketten szépen élünk. Hogy vásároltunk egy autót és egy lakást.
Mikor éppen a tengerparton nyaralnak és ellátogatnak hozzánk, felkiáltanak: jaj, micsoda remek dolgaitok vannak, milyen szép ez a ház! Igazatok van, mondom erre, de tudjátok, milyen drágán kellett érte fizetnem? És hogy felszippantotta minden korábbi ambíciómat? Ugyan, legyintenek, nagyon is jól nézel ki, s az életed is pompásan megy, te panaszkodsz?
Igaz, mondom, jól is megy, én nem mondhatom, hogy nem, de ez azért is van, mert nekünk nincs időnk veszekedni. Ti egymás mellett vagytok nap mint nap, mégis veszekedtek... Ne irigyeljetek hát engem, inkább utazzatok ti is ide-oda, s akkor talán ti se fogtok veszekedni.
Egyszer Jani el kellett hogy magyarázza az egykori pajtások előtt, hogy is van az, amikor az ember tengerre száll. Nem értem, mi történt ezekkel az emberekkel, pedig együtt nőttünk fel: sokan közülük elváltak, talán divat lett a válás, pedig egymás mellett éltek, én meg ki tudtam tartani Jani mellett annyi évig, oly sok nehézség ellenére, hát hogy van ez?
Igaz, életünket önállóan éltük, távol a nagy családtól. Talán, ha otthon maradunk, nem gyűl össze annyi szép emlék az életünkből. Ott lett volna kéznél anyuka, s akkor elpanaszoltam volna neki, hogy Jani ezt csinál, Jani most azt csinál, hogy Jani megint elment útra és itthagyott engem. Anyuka pedig azt mondta volna, hogy te az én kislányom vagy, és igazad van, Jani a maga során ment volna az ö szüleihez panaszkodni, s ő meg az ő fiuk lett volna, s vége nem lett volna a háborúságnak, így viszont nem volt kinek panaszkodni, csak ketten voltunk, mi szólalkoztunk össze, mi ketten is békültünk ki. Nem volt közöttünk bíró, aki segítsen, s most már annyira megszoktuk ezt a fajta életet, hogy nehéz lenne feladni.
Jani hajóskollégáinak jó része már a második-harmadik házasságán is túlvan, s szerintem azért, mert a feleségek nem tudnak eléggé lehagyni a magukéból. Ott, ahol megértés van, mind a mai napig jól élnek. A tengerészek különben, ha tengerjárás előtt nem találtak maguknak valakit, nagyon nehezen lelnek élettársra. Egyszerűen nincs idejük udvarolni, olyan keveset ülnek a szárazföldön. így aztán sokan vásárolnak zsákbamacskát, amikor végül rájuk jön a házasodhatnék: elmennek a kikötőkapuhoz, ott kiválasztanak egy csinos, szemrevaló leányzót, s ha az hajlandó kötélnek állni, tíz nap múlva akár meg is esküsznek, aztán néhány év elteltével megegyeznek: jobb, ha nem szomorítják tovább egymást.
Abban a házasságban, amelyben senki sem akar lemondani, vagy nagyon jó nagyszülők kellenek, vagy a házastársak különválása segít. Két kapitánynak egyszerre nincs helye egy hajón.
*
Nagy János: Kérdések
Mielőtt leköszöntem volna, felkészítettem rá a legényeimet. Már egy évvel korábban mondogattam nekik, hogy nem viszem velük sokáig. Hitték is, nem is. Aztán eljött a nap, amikor nem volt mit tenniük a tények ellen.
Nemrégiben járt itt egy tisztem, most első tiszt, nálam másodtiszt volt, felsóhajtott, hogy hej, de hiányzik maga, s a hajón sokat beszélnek arról, vajon én most mit csinálok. Sose gondolták volna, hogy képes leszek megülni egy íróasztal mögött...
De az irodai kollégáini se nyugszanak. Mi az, kérdik, nem akarok már menni sehova? Nem megyek én, mondom, jól vagyok én itt. Hogy később? Mit tudom én, lehet, hogy vagy két év elteltével.
S ha elgondolom: volt idő, amikor el se tudtam képzelni, hogy a hajó elmegy, én meg a parton maradok!
Konstanca, 1987. október
Nagy Mária-Magdolna: Kötések
Tudom, ha újra tengerre száll, nagyon nehezen telik majd nekünk az idő. Megszoktuk Jani ittlétét, de az is igaz, hogy ha meg akarja tartani hajóstiszti rangját, időnként egy-egy tengeri utat még meg kell tennie.
Ha nem muszáj, mi nem mozdulnánk el innen. Úgy hiszem, Konstanca a végállomása életünknek. Minden ide köt már ehhez a városhoz: megszoktuk, életünk több mint fele itt telt el, ide kötnek barátok, emlékek, kínlódások, reménységek. És a tenger, amelynek partjaival mindvégig beértem.
Konstanca, 1988. június.
Illusztráció: Nagyék búcsúznak * Fotó: Székely Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése