2010. június 24., csütörtök

A partról nézve (3)


Nagy János: Fiatal éveim

Hajóstisztként gondtalanul telt az idő, csöppet sem éreztem nyűgnek a munkát. Háromévenként vizsgáztam, s lettem másodtiszt, első tiszt, aztán parancsnok.

És csak ekkor kezdett munka lenni a hajózás, merthogy emberekkel kellett bánnom. Rengeteg energiát öltem abba, hogy se rossznak ne nézzenek, se másnak rosszat ne tegyek, s ha úgy hozza a szükség, mégis kellően szigorú lehessek. A rosszat tevéstől sikerült is megmenekülnöm...
Amíg az ember fiatal, keveset gondol a másnappal. Amit keres, elkölti, még félretesz valamit, de jól él. Vidáman. Fiatal éveim ilyen szempontból elég jól sikerültek. Megnősültem, megvettünk egy lakást, egy kocsit, lettek gyerekek is.

Tengerészéletem azonban akkor lett szebb, amikor én határozhattam magam felől. Addig könnyebb volt a felelősség szempontjából, volt egy felettes, akire minden áthárult. Jártam a világot, viszont nem arra, ahová én akartam volna. A hetvenes évek elején például mind csak a Földközi-tengert hajóztam, úgy ismertem már az egész görög szigettengert, mint a tenyeremet... Miután letettem a parancsnoki vizsgát, úgy intéztem, hogy kétszer ne menjek egy helyre. Mindig arra indultam, amerre még nem jártam. A flottánál már mindenki tudta, hogy én bárhová hajlandó vagyok elmenni. S olyan könnyű volt nekik teljesíteni a kérésemet, mert ilyesmit más parancsnokok igen ritkán, ha kérnek, a legtöbben mindig egy helyre mennének, ahol már ismerősök...

Csak a Föld körüli utam nem sikerült, pedig el volt intézve, rendesen, a legénység is felkészült rá, amibe bele kellett érteni a családok lelki felkészítését is, a hosszas kimaradásra: megyünk Thaiföldre, onnan Japánba, majd Amerikába szállítunk árut s tovább, Európába, onnan pedig haza. Alig indultunk el, érkezett egy távirat, hogy Thaiföld után, Japán helyett nyomban induljunk Kínába, mert sürgős árut kell elhozni, s a közelben nincsen más hajó.

Egy másik parancsnoknak viszont sikerült egyhuzamban megkerülnie a Földet, 1985-ben érkezett haza. Egy ilyen teljesítmény, bár szakmai körökben csak szórakozást jelent, eléggé figyelemre méltó, mert a mai hajózási körülmények között nehéz megvalósítani. Nálunk az első parancsnok 1965-ben kerülte meg a Földet a Bukarestről elnevezett hajóval, az újságban is írtak róla! Az első oltyán a Föld körül, ez volt a címe.

Mikor a nagy útra elindultunk, a flottától érdeklődtek: alaposan fel van mindenki készülve? Visszaválaszoltam rádión, mert ez volt az igazság, hogy a hajó minden szempontból kész megkerülni a világot, sőt a legénység lelkileg is teljesen rá van hangolódva. Rendben van, mondták, s akkor leadták azt a táviratot, s kacagtak rajtunk, milyen lehetett az a lelkiállapot, amikor lógó orral hazafelé hajóztunk Kínából.


Nagy Mária-Magdolna: Nincs helyem a kikötőben

Otthon édesapámék mindentől megkíméltek, nem volt semmi gondom, egyszerre szakadt nyakamba minden nehézség.

Az elején Jani úgy intézte, hogy három hónapig, amíg megismerkedem a várossal, itthon lehessen. Mikor letelt a három hónap, elhatározta, hogy most már indulnia kell a tengerre.

Nem ért váratlanul a döntés, hiszen tengerésznek tanult, s tudtam, hogy a tengerészek nem ülnek meg egy helyben. Elképzeltem, hogy induláskor majd integetek neki a zsebkendőmmel, hűségesen várok rá, s mikor hazaérkeznek, újra ott leszek a kikötőben.

Ő ekkor szigorúan rám szólt: neked ott nincs mit keresned... Hogyhogy nincs mit keresnem? Te indulsz, és én ne legyek ott? Hát ha valaki utazik, nem kísérjük ki az állomásra, nem integetünk neki, amíg elmegy a vonat?... Tudod, hogy van ez? — kérdezte, mint egy gyermektől. —- Amikor mi elindultunk, nem biztos, hogy aznap tengerre is szállunk. Én például most elmegyek a kikötőbe, de meglehet, hogy később hazajövök még...

Ezzel otthon hagyott, én meg elkezdtem sírni, egyedül éreztem magam, ismeretlenek között. Ebédelni se volt kedvem. Gyorsan felöltöztem, s Jani tiltása ellenére elsiettem a kikötőbe, hogy lássam, ott van-e még a hajójuk. Ahol azelőtt állt, most hűlt helyét találtam. Na, gondoltam, ez biztosan elment.

Hazaérve még jobban rázendítettem, s a házinéni, Jani egy volt kollégájának édesanyja, kedvesen megkérdezte: te az egész életedet bőgve akarod leélni? Igaza volt, de sehogy se tudtam elképzelni, hogy annyi ideig egyedül maradjak, az én szüleim sose váltak el hosszabb időre...

Amint ott bőgtem, nyikordult a kapuzár, megismertem, csak Jani szokta így nyitni! Nagyon megörvendtem neki. Mikor meglátta a kisírt szememet, azt mondta: én elviszlek a kikötőig, de fogadd meg, hogy miután láttad a hajót, és én intettem neked az iratokkal, mert most a kapitányságra igyekszem, akkor te elmész. Ha nem fogadsz szót, mindenféle idegen tengerész fordul ott meg, fiatal vagy, belédkötnek. Egy kikötőváros élete egészen más, mint egy más városé. És tudjam meg, hogy a feleség nem szokott a kikötőkapunál várni, a férj ismeri az utat hazafelé, és haza fog érkezni...

Akkor én rájöttem, hogy a könyvek ilyen szempontból hazudnak.

Pár év múlva televíziós riportot készítettek rólunk, lefilmezték, amint Jani elment a hajóval, engem meg elvittek Mamaiára, a partra, s azt mondták, hogy most nézzem merően a tengert, mintha a távolodó hajót látnám... Emberek, kérleltem őket, miért hazudjunk, mondják el egyszer már az igazságot is, hogy a tengerészfeleség sose néz így a tengerre! Végül az lesz, hogy minden lány úgy jár majd, mint én, s milyen keserű tapasztalat lesz rájönni, hogy a valóság egészen más...

(Folytatom)

Illusztráció: tengerjáró hajók a tulceai kikötő előtt (1988) * Fotó Székely Sándor


1 megjegyzés:

PICURI írta...

Szép történet és egyben megható is.