Nagy János: A család hajója
Már első tiszt koromban elkezdtem a közösség alakítását a Craiován. Arra gondoltam, hogy ha leteszem a parancsnoki vizsgát, legyen egy kialakult, összeforrott legénységem, amelyik felől nyugodt lehetek, s nem kell minden órában utánanézni, ki mit csinál, hová megy és hogyan dolgozik, mert az emberek végzik a magukét anélkül, hogy felvigyázzanak rájuk.
A parancsnok idős, kissé furcsa ember volt, s ha olykor beszívott, kenyérre lehetett kenni. Különben még az élőfába is belekötött, semmi se volt elég jó neki. Következetlenül viselkedett, letagadta, ha egyszer kimondott valamit, nem lehetett eligazodni rajta.
Mikor odakerültem, kikérdezett: mit csináltam, hol voltam, merre jártam. Utána én kérdeztem tőle, mégpedig azt, hogy mondaná meg nekem, ezen a hajón meddig ő az úr és honnan kezdődik az én birodalmam. Beosztottuk hát a munkát. De a lelkére kötöttem, hogy az én részembe nincs beleszólása. Ha valami baja van, hozzám forduljon. Így aztán megvoltunk egymás mellett, s szakmailag sokat tanultam tőle.
Amikor letettem a parancsnoki vizsgát, még nem töltötték ki rögtön a hivatalos okmányt, csak egy papírt adtak róla, kiérdemeltem és meg fogom kapni. Az utolsó vizsga napján felkeresett a személyzeti főnök azzal, hogy siessek, mert a Craiova indulóban, s nincsen parancsnoka. Az öreg ugyanis látta, hogy a legénység jó ideje rám hallgat, s szó nélkül állt félre az útból. Közben én voltam a párttitkár a hajón, s a fiúk nem akartak más titkárt választani.
Az öreg meg se várta, hogyy visszatérjek, úgy vettem át a hajót, magamra. Szerencsére, az akták szempontjából példás rend uralkodott nála, a hajót pedig, mivel három éve szolgáltam rajta, jobban ismertem őnála. Nem volt olyan csavarja a Craiovának, hogy ne tudjak róla, ne láttam volna.
Ismertem egy öreg parancsnokot, aki nyugalmazott korában megírta kalandozásai történetét. A fiatal éveiről érdekesen, hozzáértőén ír, de attól kezdve, hogy parancsnok lesz, már csak sablonos dolgokat tud mondani a hajózásról. Pedig a parancsnoki évek a legeseménydúsabbak mindig, a történetek szálai ilyenkor a parancsnok kezén futnak össze. Azt várom azóta is, hogy valaki úgy írjon végre a tengerészeiről, a tengerről, ahogy azt egy parancsnok látja: felelősen, összefüggéseiben. Persze ez tehetség kérdése is...
Amíg csak tiszt voltam, addig nem tudtam, mi az igazi felelősségérzet. Addig úgy néztem a tengerre, mint egy nagy vízre, amelyik vagy viharos, vagy nyugalmas. De amikor parancsnok lettem, s feleltem az emberek életéért, a hajóért, mindenért, akkor már egészen másként láttam a tengert. Nem víznek, hanem valami olyannak, aminek lelke van. Sokszor, amikor tehetetlennek éreztem magam vele szemben, még könyörögtem is neki.
A másodtiszt mindig tudja, hogy nyugpdtan alhat, mert végső soron ott van a kapitány, aki mindent eldönt és kihozza a hajót bármilyen nehéz helyzetből. De a parancsnokot csak a tudása és a szerencse, no meg a bátorsága segítheti. Különben teljesen egyedül van.
Gondolom, a tengerész bátorsága az, hogy hisz a tengerben és a hajóban. Ez még inkább áll a parancsnokra. Aki, ha nem hisz a hajóban, amit vezet, elveszett. Amikor már sok mindenen átment vele, és látja, mit bír, mennyire viszi az ereje, mire képes, mind jobban hisz benne. Bármi történjék is, nem szabad beijedni, mert egy élettel úgyis adósak vagyunk. Most vagy később, az mindegy. Ami lesz, az lesz. Vagy ez, vagy az. Egyszer csak meg kell hogy történjen. Az ember mindig arra gondoljon, hogy ha be kell adnia a kulcsot, adja be rendesen, s ha tényleg a végső ponthoz ért, akkor se lássa, aki látja, vagy ha nem látja senki, maga előtt se engedje meg, hogy beijedjen. El se tudom képzelni azt a parancsnokot, aki kritikusnak mondható helyzetben kijelenti: na, vegyétek a mentőöveket, mindenki jöjjön, mentse magát! Hát ez olyan nagy marhaság, hogy ritka! A legénység, ha meglátja, hogy a parancsnok egy kicsit fél, oda az egész lelki biztonsága. Ha rossz is a helyzet, ne mutasd, hogy aggódsz, mert akkor tényleg vége!
Nagy Mária-Magdolna: Pillantás a parancsnoki hídra
Amikor a lakásunk épült, gyors váiaszt kellett adnunk az építőknek: tegyenek-e új ajtókat a szobákra? Azért volt olyan nehéz kimondani az igent, mert nem kevés pénzt jelentett volna, amit nem mindegy, mire költ el az ember. És hátha Jani sajnálna ajtókra költekezni? Csakhogy az ilyesmit nem lehetett rádióhullámok útján letárgyalni, hogy Jani fiam, akarod-e az új ajtókat vagy nem akarod? Kikacag az egész város, ha feladok egy ilyen szövegű rádiógrammot, ezért inkább magamra vállaltam a dilemma eldöntését.
Mikor Jani hazajött, vártam, hogy na most, vajon milyen is lesz az a pillanat, amikor bejelentem neki: nézd csak, ezt és ezt így gondoltam, így láttam, ebben és ebben így döntöttem. Ha itthon él, akármilyen elfoglalt ember is, este csak hazajön, s ha akár 10-kor vagy 11-kor este, de csak elmondhatom, hogy nézd, ez így volna jó, te mit szólsz hozzá?
És Jani egyetlen esetben sem vont felelősségre azért, hogy mire költöttem a pénzt. Igaz, ha úgy vesszük, a család hajójának a parancsnoka én voltam, ez a felelősség azonban olykor nagyon nyomta a vállamat.
Amikor Janika a líceum első fokozatára iratkozott, előbb abban egyezett meg a család, hogy egy bizonyos iskolába megy. Amikor aztán az iratok kitöltésére került sor, hivatott az igazgatónő, hogy miért nem íratjuk egy komolyabb líceumba, mert a fiú sokkal jobb tanuló annál, hogy ne próbálhatna szerencsét. Hosszú tépelődés után másítottam az eredeti szándékon, s mikor Jani hazajött, meglepődött: te, amikor én a szülői értekezleten voltam, mondta, mintha másban egyeztünk volna meg. Töviről hegyire elmeséltem neki, mi jött közbe és igazat adott nekem.
Vannak örömök és vannak szomorú hírek, amiket szintén egyedül kell elviselni. Amikor például az édesapám meghalt, egyedül képviseltem a családot, a Jani mostohaapja halálakor mindez megismétlődött. Amikor egy unokatestvérünk ment férjhez, csak én voltam ott az esküvőn, és egyáltalán nem éreztem olyan jól magam, mintha Janival menteni volna. Lehet, mások egyedül is vidáman múlatják az időt, de mi együtt érezzük nagyon jól magunkat.
Amikor parancsnok lett, együtt utaztunk Galacra, ahol a Craiova horgonyzott. A fiúk várták már az autót, mert tudták, hogy sikerült a parancsnoki vizsga s Jani visszamegy közéjük. Tiszteletére meghúzták a szirénát, a legénység felsorakozott a fedélzeten, ahol pezsgősüvegeket és poharakat raktak ki. Egy üveget nem nyitottak ki, hanem a nyakát a korláthoz ütötték, az recésen letört, Jani pedig abból itta a pezsgőt, majd évekig hurcolta magával egyik útjáról a másikra. A csonka palack ma itthon áll, a tárlóban.
Soha komoly vita nem volt közöttünk. Olykor a gyermekek nevelése miatt összeszólalkoztunk. Ő azt mondja, hogy a fiammal tartok, én meg azt, hogy ő a lányával.
Mai napig is együtt járunk szórakozni. A tengerészek ugyanis, amikor itthon vannak, a feleségük nélkül nem járnak mulatni sehova. Hazajönnek, s akkor azt mondja a férj, hogy ma délután, vagy ma este elmegyünk ezzel és ezzel a családdal, netán az egész legénységgel szórakozni, akkor már nem hagyják egyedül a feleségeket.
Éppen elég, hogy a tízéves találkozómre egyedül kellett elutaznom. Amikor a húszévesre került sor, egy hónappal hamarabb már itthon kellett volna lennie, de úgy elhúzódott az útja, hogy megint csak egyedül lehettem jelen. Amikor jött az értesítés, hogy megrendezik, azt mondtam, ha nem tudok biztos választ adni, hogy ott leszünk-e, inkább el se megyek. Jani másképp gondolkodott: miért ne fizetnéd ki a találkozót? Ha hazaérek, elmegyünk, ha nem, hát nem, de ne mondjunk le előre a lehetőségről. Aztán az ő találkozójára sikerült végre idejében befutnia.
(Vége következik)
Illusztráció: A Földközi tengeren / Fotó Szász Adrián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése