Szabó T. Attila monumentális munkája - azt is mondhatnánk: életműve - néhány napja elérhető és ingyenesen használható az interneten, a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából. Olyan jelentős kultúrtett ez, amelynek ma még föl sem lehet mérni a jelentőségét. Egy bizonyos: szellemiségünk tudományos alapforrásaiból egyre több került globálisan elérhetővé a világ bármely részéről. Az eseménnyel kapcsolatban idevágom a Jelentések - magamról c. könyvem (Polis, 2009) azt a fejezetét, mely Szabó T. Attila műve "nehéz szülésének" egyik sajnálatos közjátékára világít rá. Az események 1980-ban történtek, kb. egy évvel azután, hogy búcsút mondtam az Ifjúmunkás szerkesztőségének, s az ifjúsági szervezettől odahelyezett Varga Jóskának adtam át a lap kormányrúdját.
*
Egy év telt el talán a búcsúnk óta, amikor Varga Jóska izgatott hangját hallom a telefonban:
- Siess, mert azonnali segítségre van szükségem!
Jól esett ekkora bizalom, s örömmel szakítottam időt, hogy minél hamarabb találkozhassunk. Jóska egy sokszorosított, ún. kancelláriai írógéppel készült (különleges, nagy karakterű betűi voltak, kétszerakkorák, mint egy szokványos írógépé, hogy a főnökök - s mindenek előtt a pártfőtitkár - szemüveg nélkül is könnyen áttekinthessék) román nyelvű jelentést adott át Szabó T. Attila zseniális és monumentális munkájáról, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárról.
- Otthon majd elolvasod, utána pedig ismét tárgyalunk - búcsúzott.
Gyalog indultam haza, s útközben apróra fogva lépteimet, kiváncsian átfutottam a jelentést. Forogni kezdett velem a világ...
A Varga által rám bízott irat története a következő volt: a jobb felső sarkában ágáló Szigorúan titkos! (Strict secret), fokozott figyelemfelkeltésül még alá is húzott felirat megtette a kellő hatást, az ember mindjárt úgy vette a kezébe, mintha már az érintésével is főbenjáró bűnt követne el. (Ámbár az efféle “márkajelzés” általában nem hiányzott szinte egyetlen, a pártközpont által láttamozott, a kancelláriákban át- meg átfogalmazott, kibővített, agyonszerkesztett dokumentumról sem.)
Ezúttal egy belső jelentésről volt szó, amelyet ismeretlen szerzők (elemzők?) vetettek papírra az országos ideológiai bizottság nevében. Ez a bizottság volt az a közvetlen pártvezetésű, de társadalmi részvétellel szervezett reprezentatív csúcsszerv, amely időről időre megvitatta az eszmei front időszerű kérdéseit, jelenségeit és eseményeit s problémás esetekben, elhajlásokat tapasztalva vagy éppen soros útmutatás végett, meghúzta a vonalat, a követendő sávot. A bizottságot politikailag és ideológiailag ún. Megbízható, “jó” elvtársak alkották, élen a párt ideológiai titkárával, de benne voltak a főbb pártlapok főszerkesztői, a művelődési tárca funkcionáriusai, a nőszövetség, a szakszervezetek, a KISZ stb. Nem túl gyakori összehívása előtt a vitára szánt témákban vitaindítókat és határozati javaslatokat küldtek szét szorgalmas szürke eminenciások, hogy a tényleges összejövetelek már egy félig lejátszott mérkőzés benyomását keltve, egy-két óra alatt véget érjenek. A bizottsági döntések általában sosem szolgálták a művelődés, a művészet és a demokrácia igazi elveit, hanem mindig valami tiltást, egyfajta kiemelten balos szigort kényszerítettek rá a szellemi tevékenység egészére.
A kezemre játszott titkos iratban kizárólagosan Szabó T. Attila akkor már 2 kötetre rúgó - az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár második kötete, a Cs-Elsz 1978-ban látott napvilágot - munkáján veri el a port, s javasol olyan intézkedéseket, melyek gyakorlatilag nem csak hogy diszkreditálják ezt az összmagyar viszonylatban is páratlan vállalkozást, hanem lehetetlenné teszik további folytatását.
A jelentés szerzői előbb ideológiailag próbálnak keményen belémarni a nagy tudósba, azt inszinuálva, hogy a szótár példaanyagának megválogatása következetesen az erdélyi magyar kultúrfölényt igyekszik sugallani, s erre utal az a tény is, hogy szerző és munkatársai nem domborítják ki eléggé: Erdély ősi román föld; de a történelmi évszámok feltüntetése és az archaikus magyar nyelvi elemek szerepeltetése, az erdélyi magyar nyelv ismételt hangsúlyozása mind-mind irredenta gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban.
Mindezekre rájátszik viszont az az ideológiai „megfontolatlanság” is, hogy a könyvet nem előzi meg semmiféle erre utaló előszó, jegyzetanyag, amelyben a szerzők bemutatnák Erdély szervesen Romániához kapcsolódó „valóságos” történelmét, illetve azt a példamutató támogatást, amit a kommunista párt, személyesen Ceausescu pártfőtitkár nyújt a nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez, anyanyelvi művelődésük biztosításához.
Az iratban szerepeltek olyan megjegyzések is, hogy a példaanyagban a szerzők túlságosan sokszor használják az erdélyi helységek magyar elnevezését, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan világos párt- és állami utasításokat dolgoztak ki a sajtó és a kiadói tevékenység részére...
Így folyt a bemázolás oldalakon keresztül, míg a titkosított irat végén lapidáris egyszerűséggel a javasolt intézkedések sorakoztak: amennyiben a munka szerzői nem vonják le a következtetéseket a kritikai megjegyzésekből, illetve a Kriterion Könyvkiadó nem hat oda, hogy ezeket a mulasztásokat minél hamarabb pótolják, az ideológiai tanács kérni fogja a munka végleges leállítását s a kiadáshoz előirányzott tetemes papírmennyiség (lexikonformátumú, 5-600 oldalas kötetekről van szó) más célokra való átirányítását.
Másnap Varga Jóskával sétáltunk egy jó nagyot a sajtóház előtti macskaköves téren, ahol jobbra-balra tekintgetve elmondta: a jelentést ő is mástól, a KISZ KB propaganda titkárátó kaptal, aki egy évvel korábban még közvetlen főnöke volt, azzal a megbizatással, hogy mivel ő személyesen nem tud magyarul, nem is érti pontosan, miről van szó, készítsen számára e jelentéshez egy tájékoztató följegyzést a Szótárral kapcsolatos tudnivalókról, mutassa be röviden ezt a kiadványt, hogy ha kell, legalább szavazáskor némileg “érdemben” foglalhasson állást.
Jóska szegény maga se tudta, mihez kezdjen a feladattal, de jó katonaként összevágta a bokáját, most meg bennem remélte megmentőjét: nagyon kért, hogy a lehető legdiszkrétebben készítsem el a tájékoztatót, amit majd neki átadok, ő meg továbbítja a titkárnak, a “tranzakció” pedig a mi kettőnk titka marad.
Egy délutánt és egy hajnalomat vette igénybe az az igyekezet, hogy megismertessem román nyelven a szótár jellemzőit, kezdve a történetével, miszerint ez egy nyelvtörténeti, tudományos munka, amit személyesen a pártfőtitkár utasítására kezdtek kiadni, miután a kiadó képviselője 1968-ban felvetette előtte, hogy a megcsontosodott cenzúra akadályozza a kisebbségi alapművek kidolgozását és megjelentetését. A román nyelvű szótárirodalom számos friss darabjának áttanulmányozása után azt is a tájékoztatóba foglaltam, hogy gyakorlatilag egyikben sincs ideológiai jellegű előszó vagy dokumentáció, valamennyi szigorúan szakszerű, nem követelik meg egyiktől sem, hogy leszögezze önmaga helyét az ideológiai mezőnyben, illetve hogy a pártideológia téziseit hangoztassa. Mindaz, amit a kötet szerkesztőitől elvárnak, hangoztattam, símán megoldható egy utólagos pótkötettel - használati utasítással -, de még egyszerűbb, ha a sajtó oldja meg ezt a feladatot, miközben a lapok bemutatják, esetleg éppen kritikailag elemzik magát a munkát.
A végére nem mulasztottam el gyengébbek kedvéért odaírni, hogy ez a munka tulajdonképpen a szerző, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor életműve, minden segítség nélkül, magánszorgalomból évtizedeken át gyűjtötte össze az anyagot, anyagilag senki nem támogatta, a jelentésbe foglalt számonkérő hang ezért nem korrekt, sőt etikátlan, ugyanakkor szégyen Romániára nézve, aki büszke lehetne, hogy a világ tudományossága által elismert páratlan művet ő segített nyilvánosságra kerülni. Végkonklúzióként ott volt a felkínált “mentőkörülmény” is: a két kötet és a továbbiak megjelenése éppenséggel azt igazolhatja, hogy a társadalom, a párt messzemenően gondoskodik a kisebbségi kultúra fejlesztéséről, úgy, ahogy az következetesen benne van a pártdokumentumokban...
A szöveget, illetve a titkos jelentést eleve több példányban legépeltem. Az első példányt elvittem Varga Jóskának, de a kópiákról már nem szóltam. A másodikat odaadtam a Kriterion igazgatójának, Domokos Gézának, aki mit sem tudott a készülődő támadásról - amelynek éle félig-meddig az általa vezetett intézményt vette célba -, egy harmadikat főnökömnek, az Előre főszerkesztőjének, aki szintén tagja volt az ideológiai tanácsnak.
Sejtettem, hogy Domokos azonnal akcióba lendül: mihelyt megértette, miről van szó, felkereste az akkori Politikai Könyvkiadó vezérigazgatóját, Valter Romant (a rendszerváltás utáni első román miniszterelnök, későbbi külügyminiszter, Petre Roman apját), aki jól tudott magyarul, tagja volt a spanyol polgárháborúban részt vett román internacionalista brigádnak, ismerte Hemingwayt, Capát, a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezetőemberét. Élő kövületként, sok kompromisszummal és árulással a lelkiismeretén, de még mindig viszonylag gerincesen tartotta a vállát az összeroppanni készülő ideológiai építmény alatt. Domokos tudta, hogy Valter Romannál meghallgatásra talál, akiben maradt annyi elvhűség, hogy át fogja érezni: itt aljas támadásról, ravasz kicsinálósdiról van szó.
Egy hét múlva aztán, bár a tanács napirendjén szerepelt ugyan a jelentés, Valter Roman javaslatára - aki elmondta, hogy Szabó T. Attila milyen jelentős személyiség és tulajdonképpen büszkék kellene hogy legyünk rá, sőt, minden támogatást megadni neki a továbbiakban -, az előkészített anyagot egyöntetűen elvetették... Sőt, mindjárt készült is mutatóban néhány méltató cikk, televíziós riport a szótárról és szerzőjéről.
Illusztráció: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár nyitólapja a MEK-en
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése