Nem csupán a könyvterjesztés volt irányított. A "sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban" az elveknek és eszményeknek megfelelően az anyagi és szellemi javakhoz való hozzáférésben nincs egyenlőség, szabadság. Mivel a reális vagy a mesterségesen gerjesztett hiány társadalmáról van szó, bizonyos anyagi vagy kulturális javakhoz csak ellenőrzés, irányítás révén lehetett hozzájutni. A ritka tárgyakat, akár az alkalmatlan eszméket, nem volt szabad bárkinek birtokolni, még ha beszerzésére meg is volt a lehetősége. Az importált színes televíziót, a mosógépeket, akár csak valamennyi behozott terméket, irányítottan, előjogok alapján forgalmazták. Ugyanígy találtak gazdára a korlátozott számban behozott fordítások vagy kiadványok. Bármilyen próbálkozás, ami túllépte vagy megkerülkte volna e tilalmat, a gyanú árnyékát vetette az illető személyre, s a kevésbé szigorúan vagy szigorúan ellenőrzendők közé sorolta őt.
*
Szigorú ellenőrzés volt mindazok osztályrésze, akik rokonaiktól vagy barátaiktól ajándékokat kaptak, különösen, ha könyvekről, lapokról volt szó, de azoké is, akik valamilyen önképzőkörben tevékenykedtek, egy már számontartott csoporttal álltak kapcsolatban. Az efféle helyzetek automatikusan kiváltották a Szekuritáté ellenőrző és megfigyelő tevékenységét. A kommunistaellenes propagandát folytató rádióadókkal levelezni tilos volt, s a Szekuritáté postaellenőrzésre vagy belső lehallgatásra szakosodott egységei büntetéssel sújtották a renitenskedő hallgatót vagy levelezőt. Nagybányán élő nagybátyámra egy nyugdíjas pénztárácjához mérten súlyos pénzbüntetést róttak ki, mivel nyíltan és levélben angol nyelvkönyvet kért a BBC rádiótól. Megőriztem az ellenséges rádióállomással folytatott levelezésért kirótt büntetés nyugtáját, amit a szekuritáté egy szakosított katonai egysége állított ki.
*
A cenzúra résen van című, a háború előtti cenzori tevékenység belső viszonyait feltáró első és egyetlen tanulmányban Ioan Lacusta emlékeztet arra, hogy az előírt munkamódszerek be nem tartása, mint bármely tevékenységi terület esetében, kisiklásokhoz vezethet, esetünkben tiltott információk kerülhetnek nyilvánosságra. Ioan Lacusta egy szabálygyűjteményre alapozza elemzését, A Cenzori Szolgálat Jegyzőkönyvére, amely a huszadik század 30-40-es éveiben volt érvényben. A szöveget az intézmény egy volt alkalmazottja őrizte meg, majd 1957-ben az Akadémiai Könyvtárnak adományozta, ahol ma is tanulmányozható. A cenzúra főnöke katonaember volt, akinek a parancsait csak részben teljesítették. "Számtalanszor világosan megszabtam, hogy a "Nyomtatásra engedélyezett" vagy a "Cenzúrázva" feliratú pecsétet csakis a megfelelő cenzor használhatja. Tovább megyek, ugyanis a kellő ellenőrzés végett megkülönböztető jegyekkel ellátott pecséteket adtunk a cenzoroknak, hogy azonosíthassuk őket. Ezért kívánatos lenne, ha az egyes cenzorok következetesen a saját pecsétjükkel dolgoznának. Sajnálattal tapasztalom, hogy nem mindegyik cenzor úr tartja magát ehhez az előíráshoz. Szeretném, ha mától kezdve maradéktalanul szót fogadnának nekem. Csakis így végezhetünk jó munkát" - szögezte le kategorikusan Hotineanu ezredes, a főcenzor.
Az efajta technikai beidegződések a sajtóigazgatósági időkben is érvényben maradtak. A lektorok azonosítása nem a nevükkel történt, hanem egy apró, T betűt és egy számot, a személyes kódját és felelősségét jelképező pecsét révén, amit a cenzúrázott oldalakra ütöttek, vagyis azokra a tiszta kefelevonatokra, melyek a párt és a cenzorok által előírt módosítások végrehajtása után húztak le a nyomdában. Ezek voltak a fő dokumentumok, melyek birtokában a nyomdászok hozzáláthattak az illető kiadvány sokszorosításához. A T-pecsét híján tilos volt nyomtatni. E gyakorlat bármifajta megszegése politikai, vagy szükség esetén, büntetőjogi következményekkel járt és a Szekuritáté hatáskörébe tartozott.
*
1944 és 1957 között a cwenzúra teljességében a katonai megszálló és a gazdaságot gyarmatosító módon kizsákmányoló szovjetek információszűrő eszköze volt. Kulturális viszonylatban, a cenzúra az erőszakos kultúravesztés irányában hatott s a román nemzettudat minden szintű megnyilvánulása ellen irányult, mindenható és eredményességében bármely történelkmi korszakhoz mérten páratlan eszköz volt, kizárva bármifajta nyílt ellenszegülést. De a tudatvesztési kísérlet csak részben sikerült. Különösen a történelem cenzúrázása okozott iszonyatos károkat, útját állva egy valós történelmen alapuló önismeretünknek. Helyette egy sémát kényszerített ránk, amely minden ellentmondást, sarkosságot elsimított. Ebből a szempontból a magyar közösség talán szerencsével járt azzal, hogy a kettős ellenállás helyzetébe került, s bár sorai közt szintén megvoltak a baloldali együttműködők és megalkuvók, valamint a mindenféajta bérencek, megőrzött egyfajta egységet és következetességet, amivel győzni tudott. Még a nótórius együttműködők esetében is, ameilyen az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdú Győző volt, léteznek olyan föl nem tárt, vizsgálatlan és talán meglepő részletek azok számára, akik nagy előszeretettel használnak fehér-fekete szűrőt, akkor is, ha mi tudjuk, hogy létezik szüerke, részleges, sőt színes árnyék is.
*
1954-1955 táján, amikor bizonyos, atipikus forrásokból származó tiltott irodalmat kezdtem olvasni, fogalmam se volt arról, ki és miért tiltott be könyveket. És azt se tudtam, hogy szüleim miért rejtenek el bizonyos köteteket mások mögé, a polc mélyére. Vagy amennyiben túl veszélyesnek tűntek, miért választották a végső megsemmisítést s vetették a könyvet tűzbe vagy vízbe a tulajdonosaik? Nem hallottam semmit a fegyverszüneti egyezményről, hogy annak tartalmáról ne is beszéljünk. Az akkor látott, akkor olvasott könyvekről ritkán beszéltem néhány barátom előtt és inkább csak mostanság idéztem föl, akkor is futólag, az illető címeket és körülményeket enyhén önéletrajzi jellegű feljegyzéseimben. Túlságosan erőteljes volt a tilalom és túlságosan nyilvánvaló a hajdani kockázat.
*
De mit is tudtam és mit nem, gyermek- és kamaszkoromban, a román társadalmi valóságról? Szerencsére, családomban nem voltak eltűnt vagy bebörtönzött közeli rokonaim. Így aztán a Csatornáról, a nagyenyedi, a szamosújvári börtönökről csak 1963 táján szereztem tudomást, amikor februárban a cegei tó melletti Boncnyíresen laktam, egy Marica nevezetű paptól, apám unokatestvérétől, aki elődje lányát vette volt feleségül. Családomban csak 1964 után esett szó először a kommunista börtönökről, a volt politikai foglyok kiszabadulásával egyidőben. Ilyesmiről otthon nem igen beszéltünk. Nem tudtam például, hogy Apámat 1957 táján letartóztatták és kihallgatták, s néhány napi távollétét azzal magyarázták nekem, hogy Bukarestbe kellett utaznia. Csak két évtized múlva derült ki az igazság, amikor elolvastam azokat a családi feljegyzéseket, amikkel Anyám, nyugdíjas éveiben 20 egyetemi jegyzetfüzetet teleírt.
Tudtam, hogy kolozsvári szomszédaink között , a Donáth úton lakik néhány báró és gróf a Bánffy famíliából, de sorsuk nem foglalkoztatott különösképpen. Az egyenlősdivel beoltott szemléletem folytán senkit sem voltam képes sajnálni, akit palotáitól és előjogaitól megfosztottak. Bizonyos múltban szerzett javak elvesztése, akár az erdélyi vagy bármifajta román, akár a magyar elit tulajdonában voltak, nem váltott ki belőlem együttérzést. Veszteségünk nekünk is volt, apám orvosi rendelőjének berendezését 1948-ban önkényesen államosították, épp csak hogy megéltünk, pedig apám egyetemi tanár volt, de talán mégis valamivel jobban ment a sorunk, mint a báró úrnak, aki naponta gyalog tette meg az utat a városon át, bal kezében ételhordóval, a szamosfalvi szegénykonyháig és vissza, apró, gépies, topogó lépteivel, golfnadrágban és a sarkán kilyukadt zoknit viselve. A szénbrikettet és a tűzifát pontra, jegyzre adták, s apám sehogy se volt képes pótlást szerezni, ezért aztán a mosdótálban, amelyben téli reggeleken tisztálkodtunk, megfagyott a víz, mert a cserépkályhában csak egyetlen órán át éghetett - az is csak este - a tűz.
Vajon a valós helyzet nem-ismeretét föl kellene most rónunk magunknak, mint egy velünk született, kollektív vétket, amiért semmibe vettük a terrort, mert a társadalom panasza el se jutott legtöbbünk füléig, mert visszatartott tőle a "kognitív disszonancia", a cenzúra és a félelem? Nem hinném... Mint ahogy elfogadhatatlan a román nép vagy a magyar közösség kollektív bűnösségének gondolata is az antikommunista vagy a cionista ellenzékiek halála, eltűnésük Jilava, Máramarossziget, Szamosújvár, Pitesti, Nagyenyed cellái mélyén, az Erdélyben történt mészárlások, egyes erdélyi románok és magyarok legyilkolása, a Dnyeszteren túlra feportált vagy Nagysármáson és Auschwitzban elpusztított zsidók tekintetében.
Megengedhetetlen a metonimiát (a rész egészként való feltüntetését) alkalmazni politikai, jogi és szociológiai értelemben, amivel szeretnék elültetni a legifjabbak tudatában a Mások kollektív bűnösségét, azt az etnika-pszichoanalitikai áttételt, melynek alapján egyes románok, vagy egyes magyarok, vagy egyes zsidók feledni vagy fedezni szeretnék, az etnikai szolidaritás jegyében, egyes nemzettársaik jogi felelősségét.
*
Gazdag családi könyvtárunkban az Enciclopedia Romaniei öt megjelent kötetéből három is megvolt. A lenvászon színére emlékeztető, bekötött könyvek holmi vázák és apám képeslap-gyűjteménye mögött foglaltak helyet; apám ugyanis rajongott a képzeletbeli utazásokért. Egyes könyvek címoldalain, például Mihail Kogalniceanu műveiben, alul látható volt egy körömollóval kivágott ovális lyuk. Más könyvekből a Királyi Alapítvány acélkoronás címere volt kivágva, mint például Sadoveanu művei immár befejezetlenül maradt sorozata egyes köteteiből. Nag-Románia térképét, az 1919 utánit, valaki szintén kimetszette ollóval, talán Anyám tette, így aztán Besszarábia helyén Besszarábia körvonala, a román címer helyén a címer körvonala látszott csupán. A jelképes hatás így erőteljesebb volt, mintha a terület és a címer rajza érintetlen maradt volna. Ugyanez történt, amikor 1989-ben a román zászló közepéből eltávolították a címert. A különféle egyesületek által évtizedeken át képeslapokra nyomtatott és azokon terjesztett Nagy-Magyarország térképe, amit aztán Trianon "szétszaggatott", ugyanezt a megdöbbentő szimbolikus hatást váltja ki. Elemezhetők és meghaladhatók-e ezek a jelképes feszültségek közösségeink között? És miként? Minden bizonnyal, egyezkedés útján, amelyek során a játékelmélet "fogoly-dilemmájából" fakadó mindenféle beláthatatlan nehézségek is előadódnak majd.
*
A cenzúra, a szöveghez való hozzáférés tilalmával párhuzamosan, anélkül változtat a szövegeken, hogy jelezné a csonkítást, a torzítást. A kommunista cenzúra legnagyobb gondja az volt, hogy ne hagyjon látható nyomokat. A legtöbb szövegkiadást, függetlenül attól, hogy irodalomról vagy filozófiáról, szociológiáról vagy történelemről van szó, az 1944 utúni Romániában úgy jelentették meg vagy adták ki újra, hogy nem jelölték a törölt részeket. A legostobább példa, ami hirtelen eszembe jut, Adalbert von Chamisso ismert műve, a Peter Schlemihls wundersame Geschichte. Véletlenül fedeztem föl, amikor Rudolf Schuller némettanárommal az írást elemeztük, hogy a román változat és az eredeti között mintegy egy oldalnyi szöveghiány a különbség. A kivágott részről pedig úgy tünt, semmifajta politikai szókimondást vagy sejtetést nem tartalmaz. De a cenzúra útjai kifürkészhetetlenek.
*
A történelmietlen antiszemitizmust ürügyül használták fel a román kultúra megzabolázására, különösen a kommunista tisztogatások idején. Így aztán minden olyan könyvet, amek a románok által lakott, vagy olyan területekre utalt, melyek valamikor a román államhoz tartoztak, betiltottak. Egyúttal viszont eltűntek azok a művek is, amelyek az ottani területeken élők tollából születtek, a Chisinauban vagy Cernauti-ban kiadott folyóiratok folyóiratok és könyvek. Ugyanígy, minden olyan könyvet, ami a románok és a zsidók kapcsolatáról szólt, hivatalból betiltottak. Mindezek világosan kiolvashatók a a Tiltott könyvek már említett indexe előírásaiból, amelyet a kommunista rendszer kényszerített a romániai kultúrára. Ez az index bizonyos magyar nyelvű irredenta, idegengyűlölő vagy csak annak tartott kiadványok mellett olyan címekre is utalt, amelyek a cenzorok szerint sem voltak ártalmasak, s csak annyi volt a vétkük, hogy az 1940-44-es évek Kolozsvárján jelentek meg, magyarul...
*
Az 1945 utáni irodalom jócskán magán viseli a cenzúra kézjegyét. De a cenzúra valódi hatását, azt a módot, ahogyan a szöveget befolyásolta és eltérítette az "üzeneteket", még soha sem vizsgálták meg szövegközpontúan, leszámítva néhány mulatságos történetet. Egyes írók lelkiismereti megfontolásból érzékenyek voltak a szociális szempontok iránt, s cselekvőnek szánt irodalmat műveltek, ahogy a politikai erők azt elvárták, méghozzá jobbító szándékú kritikai irányban. Az irodalom egy másik része megkerülte ezt a fajta ábrázolási módot és eltávolodott az uralkodó, mesterkélt és látszólagos "társadalmi" közhangulattól, vagy szimmetrikus, negatív és öntörvényű társadalmi mezőt teremtett magának.
Az írók fokozatosan torkig lettek a rájuk nehezedő nyomással, ellenőrzéssel a szövegeket ért beavatkozással, s az irodalom egy része a rendszerrel szembeni ellenállássá, olykor egyenesen szembenállássá vált. Ez a fajta irodalom, önnön értékein túl egyben társadalmi dokumentum is, s ilyen szempontból a kor megértése végett olvasása és elemzése megkerülhetetlen...
(Befejező része következik)
Illusztráció: emléktábla a máramarosi börtönmúzeumban, rajta az ott bebörtönzött Márton Áron nevével - többek között... * Fotó Csomafáy Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése