(Nagy János és Nagy Mária-Magdolna története.
Megjelent az Előre Naptár 1989-es kiadásában)
Egy hajóskapitány, aki a főiskola elvégzése után szinte megállás nélkül húsz esztendőn át szántotta a tengert — miközben előbb a Craiova, majd a Firiza vegyes áruszállítók parancsnoka is volt —, 1987. január l-jétől egyszerűen beült egy főigazgatósági íróasztal mögé, s azóta szigorúan szárazföldi életmódra adta a fejét.
A hírt, hogy a petrozsényi Nagy János végleg „partra szállt", hitetlenkedve fogadták a legénység tagjai s a távoli ismerősök, hiszen a tapasztalt parancsnokot mindenki úgy ismerte, mint a tenger javíthatatlan vándorát.
1987 őszén sikerült rávennünk, osztaná meg velünk a szakmával kapcsolatos gazdag élményvilágát, gondolatait, meglátásait. Azt mondta: otthon megbeszéljük a dolgokat. Délután becsengettünk konstancai lakásába, de csalódottan tapasztaltuk, hogy még nem érkezett haza; váratlan minisztériumi feladattal bízták meg, aminek késedelem nélkül eleget kellett tennie. Közben többen is becsengettek a lakásba, leginkább volt legénységének egyes tagjai ugrottak be pár percre, megszokásból és ragaszkodásból; annyi hónap után is nehezen törődtek bele, hogy egykori parancsnokuk máról holnapra sorsukra hagyta őket.
Jókor este beállított végre Nagy János is: elcsigázottan, éhesen, ahogy a munkásember érkezik meg a váltásból. A legcsendesebbnek bizonyuló zug, a konyha egyik sarkába húzódva órákon át mondta tollba életéről és pályájáról szóló vallomása alapszövegét.
A riport szerkesztése közben szinte önmagától adódott az igény, hogy e partról nézett emlékezést nem elég — s nem is méltányos — kizárólag csak a hajóstiszt szemszögéből megfogalmazni, hiszen a sikeres hajóutak, a távoli kalandok, a ritka élmények mögött szüntelenül ott találhatjuk a láthatatlan, de valós, kiegyensúlyozott, megtartó családi hátteret. Ezért döntöttem aztán amellett, hogy a férj beszámolója mellett a feleség parton született, a Nagy Jánosétól teljesen eltérő időpontban és attól függetlenül tollba mondott vallomását adjam. A kettő, kellően összeillesztve, együttesen válhat a szakma, az eszmények, a család, a jövő iránti elkötelezettség hűségének kendőzetlenül szép dokumentumává.
*
Nagy János: Itthon maradok
A fiam líceumba jár, maholnap felnőtt. És mivel sok mindent láttam a világon, jót is, rosszat is a mai fiatalok életében, ez arra int, hogy körültekintőbb legyek. Tulajdonképpen ez döntötte el a dilemmámat: nem volna-e jobb végleg a parton maradni...
Elvégre a minisztériumban is szükség van olyanokra, akiknek tengeri tapasztalatuk van. Miért irányítsák a flottát emberek, akik azt se tudják, hol a hajó eleje és hol a háta?
Ezzel győztek meg bennünket, parancsnokokat és főgépészeket: miért ne mennénk éppen mi oda, az irodákba, akik ismerjük a hajózás titkait? Egészen más a helyzet, ha az ember el tudja képzelni, mi van, mi történik odakint a tengeren.
Így kerültem íróasztal mellé.
Olyan döntés volt ez, amit előzetesen azért meg kellett beszelnem a családdal, mert azzal, hogy hónapokon át nem éltem itthon, egy harmadával kisebbek voltak a családi költségek: se kosztozásom, se az öltözködésem nem került pénzbe.
Ki gondolta volna, hogy ilyen könnyen megszokom a parton! De rájöttem: nem csak papírokat tologatok; új területen gyakorolom a felelősséget. Sokan jelentkeztek a főigazgatóságra, mindenféle mérnökök meg szárazföldi mókusok, de nagy volt a rostálás. Az osztályon, ahová kerültem, a flottakihasználásnál, legalább kétszáz kérvény gyűlt össze, s abból csak hármat fogadtak el. Köztük az enyémet. A megszerzett tapasztalat így hát a szárazon se vész el, mert más azt egy hajón kamatoztatni, és teljesen más az egész flotta érdekében.
Sose szerettem valamit potyára csinálni. Azt mondtam, akkor már inkább kapáljak vagy üljek és gondolkozzak. Vagy olvassak. Az asztal mellett azért még fölösleges dolgokat is végzünk. Olyasmit, hogy ma elvégezzük, de holnap már nem jó. Kérdeztem, hát nem lehet valamit tenni, hogy ilyen ne forduljon elő? Leintettek: hagyjad, mit törődsz te, ha így kérik, így jó... Hát azoknak nem lehet megmagyarázni, hogy nem jó? — erősködtem... Nem lehet... Dehogynem lehet, mondtam, mindent lehet, csak a székféltés ne volna. Mi az a szék? Aki tud az íróasztalnál dolgozni, az másutt is tud. Ha meg nem tetszik valakinek, hogy haszonnal akarsz dolgozni, akkor nincs mit erőltetni, találsz más feladatot!
Minderre a hajózás tanítja meg az embert.
Nagy Mária-Magdolna: Januártól májusig
Jánosnak a tenger mai napig pótolhatatlan. Már úgy ismerem, ma is, amikor hazajött, láttam rajta, hogy boldog, megelégedett, ami azt jelenti mostanában, hogy egy hajón járt, s ott olyasmit intézett el, ami fontos a hajózás számára, és közben látta a tengert is.
Ha mostani munkájának nem lenne kapcsolata a hajókkal, kétlem, hogy képes volna-e ugyanilyen jól dolgozni.
Amikor úgy döntött, hogy itthon marad, azt mondta: Jánoskával akar többet foglalkozni, hogy a gyermek életének e döntő pillanataiban segíteni tudjon nekünk.
Az első hónapokban, januártól májusig, nagyon nehezen telt számára az idő, s a gyermekek is kétségbe voltak esve: ha ilyen ideges lesz tovább is, hogy fogunk vele egy házban élni?
Mondtam nekik: hagyjatok békén apátoknak egy darabig, amíg beleszokik abba, hogy reggel nyolckor alá kell írnia a jelenléti naplót, délután négykor pedig hazajöhet.
Pedig sokkal többet dolgozott ő a hajón, sőt, amikor kikötöttek itthon, s valamit javítaniuk kellett, előfordult, hogy ebéd után visszament s még éjjel se mindig jött haza.
Sokszor intettem e hónapok alatt: te Jani, most miért vagy ideges? Elvégre a hajón éjjel-nappal szolgálatban voltál, s ha történt valami, nem nézted az órát, hanem dolgoztál. Most meg összehasonlíthatatlanul könnyebb...
Pedig értem én őt, az bántja a szárazföldi életben, hogy nem tud teljesen a saját ura lenni.
Nehéz volt a családnak az első idő az étkezés miatt is. Jánosnak inkább az erdélyi konyha ízlett, de amíg ő úton volt, én megtanultam dobrudzsaiasan főzni, s a gyermekek már ehhez szoktak. Amikor aztán itthon maradt, János utasítgatni kezdett: ma ezt főzzél, holnap azt eszünk, holnapután amazt. Nem szóltam semmit, de mérgesek voltunk, s a szó szoros értelmében zavartuk egymást, amíg ő lassan beletörődött abba, hogy egyik nap neki kell lemondania a kedvenc fogásáról, máskor meg mi mondunk le.
1987 januárja óta két hét volt a legtöbb, amennyit tőlünk elmaradt; nemrég ugyanis Galacra küldték egy vizsgabizottság tagjaként. Vég nélküli időnek tűnt, mindennap beszéltünk telefonon, s egy hét elteltével Erika, elsős kislányunk panaszkodni kezdett: ez a tata nem jön már haza? Olyan rég elment!
S ha elgondolom, hogy korábban 2—3 hónapokat is odavolt!
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése